Böjt

C-év, Nagyböjt 1. Hét, V. (MTörv 26,4-10; Zs 90; Róm 10,8-13; Lk 4,1-13)

Böjt. Egyetlen szó. Talán a legtömörebbek egyike. Hasonlít a megtermékenyült petesejtre, mely életet hordoz. Növekedést, újra kezdést. S valóban, a „böjtben" újra-zsugorodunk. Belehajlunk, kezdetté, az idő sodrásában, benső időnket újra kezdeni.

Böjt. Vallási szó. Vallási hagyományunka „újra-zsugorodás". Elsősorban. Egyéni pszichénk, adottságaink próbálnak visszatalálni egy eredendő Termékenységbe. Mert a böjt: lelkünk kollektív felelőssége. Új életet adni a Hagyománynak, megújítani azt, bensőnkön keresztül.

Böjt. Összezsugorodásunk az embriónyi − kibontakozó − világtörténelem mozdulatait megismételni. S átrendezni. A böjt célja a világ kozmikus karma-táncának irány-módosítása. Megkísérelni akkor is, ha lehetetlen. Mégis, hinni kell az emberi szív tisztulásában.

Böjt. A böjt misztikus tágulás. Az egyes emberi szív: képes gyorsabban tágulni mint a Végtelen maga. Különös verseny ez: képesek vagyunk-e, leszünk-e rátekinteni a Tágulásra. Melynek másik neve: Történelem. Böjt és történelem összeérnek.

Amint szeretetünk az embertárssal. S a benne közénk „táguló" Istennel. Ahogyan a szerelem is összeér azzal, akik és amik valójában vagyunk.

Böjt. A böjt, ha jól kihasználjuk, fogságból való szabadulás. Hisz a felnőtt ember − szerelmünk mindig ezzel a Fogsággal határos − megtanul együtt élni „Száműzetéseivel." Amikor szeretete száműzetik: idő és tér megfejtendő helyzeteibe.

2013-02-17

Böjt és arc

 

Mózes az égő csipkebokor előtt

(Joel 2,12-18; Zs 50; 2Kor 5,20 - 6,2; Mt 6,1-6.16-18)

Megállok Krisztus ikonja előtt. Krisztus Pantokrátor, Mindenek Ura. Megállít az Istenember arca. Tekintete átvilágít, foglyul ejt. Megint az ikonon át megszólaló rend.

Másnap, XVI. Benedek pápa lemondásának híre. Idegesség fut végig a világon. Nyugtalanság a médiában. A BBC World Service innen az egyetemi lelkészségről sugároz interjút a fiatalokkal. Az interjúkészítő szuggerálja, szinte kiprovokálja, milyen változást várnak. S a fiataloktól miden a világba röppen. Női papság, egyesek a női pápa lehetőségét vetik fel. Harcos feminista hangok is megjelennek. Egy olasz fiatal, Andrea bír egyedül iskolázott hitismeretekkel. Ortodoxiája egyedül marad. A tanulság sokrétű.

A katekizmus minősége − a világ minden tájáról jöttek a fiatalok − hagy kívánni valót maga után. A Hagyomány ismerete − hiány. Amint az is, hogy az „papi tudat" mennyire képtelen elérni a kort.

A pápa arca a lemondásakor, Arc, ami megállít. Megint. Szolidaritásra hív. A lemondás híre: a világ kétséggel küzd, indulatok, várakozások és ellenvárakozások feszülnek ikonok rendje nélküli korunkban.

Ez a nagyböjti idő, bennem, a rendért kiált. Megállni a hétköznapok és benső indulatok feszülésében. Meghallgatni a szavak nélküli Arcot. Krisztus emberi érvelésen túli ikonját.

*

Odahaza az egyetemfoglalások híre. Istenem, micsoda indulatokban élünk. Emberségünk rejtett Krisztus-ikonjait naponta zúzva. Ebből az indulatvilágból kívánok megállni valódi Arcok előtt. Valódi, lelki arcunk előtt. Fizikai arcunk mellé rátalálni valódi arcomra.

*

Hamvazószerda evangélium intését a böjtről az Arcot megrajzoló tanításként olvasom. A „belső ima", ami mellőzi a külsőségeket, arra irányítja a figyelmet, ami az emberi arcunk és Isten láthatatlan Arca között meg kéne, hogy történjen. Bármilyen furcsa, Máté soraiban a názáreti Arca egy „vallásosság utáni kereszténységbe" hív. Sőt, nem is egyszerűen hív, de utasítja a hívő embert megpróbálni teljesen a vallásosság külsőségei nélkül élni. Amikor csak az életünket „rejtekben látó Atya" és rá figyelő arcunk van.

*

Emmanuel Levinas az emberi arcban megfogalmazott etikáról gondolkodva, talán a legközelebb visz bennünket a „vallásosság önfeladásához". Hogy megszülethessen bennünk az Arca hangolt látás. Levinas gondolatait az „Etika és az Arc" című fejezetből (Totality and Infinity) mintegy illusztrációjaként olvasom az ikonok kréta-alapozásában rejlő Krisztus arcról. Minden ikonban, legelső rétegként ott feszül a lenvászonban Jézus arca, mint Első Arcunk.

E a láthatatlan Archoz való viszonyunk rendezése vezet majd egyéb helyzeteink rendezéséhez. A Hagyomány összeborult rendjének rendezéséhez katolicizmuson belül; kereszténységen belül. Európai humanizmusokon belül. Hiányos „katekizmusokon" belül. Egyetemfoglalásoktól hangos, de a kérdések valódi Arcáról hallgató, országunkon belül. Személyes életen belül.

*

Levinas arc-logionjai közül néhány. „Az arc elutasítja a birtoklást, ellenáll az erőnek, melyen át az archoz közeledem…" „Az arc elveti hatalomra való képességemet." Azaz: a másik ember arca módosítja a hatalom természetét bennem. Vallási, politikai, személyes hatalmat. „Az ölés ösztöne" (mert ne legyen illúziónk, ez feszül e hatalmak alatt) a másik személyében kénytelen szembe nézni a ténnyel: az Arc nem igázható le. Nem fosztható meg szuverén értékeitől. Úgymond, „nem semlegesíthető". Mert, figyelmezetet Levinas, az „ölés" nem uralkodni akar a másikon, hanem a másik lényét megsemmisíteni. „Megölni csak azt lehet aki tőlem abszolút függetlenül létezik, aki végtelenül meghaladja hatalmamat."

*

S az ikon alapozásáról eszembe jut a lenvászonba nyomott Arc nyugati története is. Az ikon teológiája a leprából gyógyulást kérő Abgár király történetére hivatkozik, aki követeit küldte Jézushoz. Ő arcának lenyomatát küldte el a beteg uralkodónak aki meggyógyult az Arc szemlélésétől. A nyugati változat a „Veronika-kendő" története. Ott, szó szerint egy megölésre hurcolt ember arcának lenyomatát látjuk. Keresztútján hagyva Arcát az odanyújtott kendőben. Arcunk betegségtől, emberi indulattól fenyegetve él.

*

Levinas folytatja. „A Másik, aki képes szuverén módon nemet mondani velem szemben, kiszolgáltatott a végsőkig, mint a kard éle vagy a revolvergolyó." Az Arccal való szembenézés hiányában valóban gyilkos világban élünk. Arctalan szívvel. Látás nélküli szívvel. Szó szerint harcban állunk önmagunkkal, a másikkal. Mind az angyalok alatti, mind az angyalok feletti világgal. A böjt keresztény értelmében: vakon a szolgáló (adni képes) szeretetre, jobbik önmagunkra, és hitünk (Arcunk megnyílására) felfogni Isten (mint Arc) értünk való szenvedését. Önátadását arctalan történelmünknek. Kenózisát − önkiüresítését Arcának. Látásunkért.

*

„A másik nem egy nagyobb erőt állít velem szembe…hanem lényének transzcendenciáját, végtelen természetfelettiségét. E végtelen, mely épp végtelen szembenállása által erősebb a gyilkosságnál, izzik a másik Arcában. A védtelen szem teljes meztelenségében; a Természetfeletti abszolút nyitottságában." Ez a viszony az, ami mindent eldönt. Ez az ellenállás, mely képtelen ellenállni, etikai ellenállás. „Ez az erkölcsi szembenállás mond ellent nekünk, mint az emberi arc alapüzenete. Valódi arcunk első szava: „Ne ölj!" A keresztény böjt, végső soron, ezért a megnyílni és az ölés ellentétét megvalósítani képes Arcunkért való küzdelem. Az arcért, mely adni tud. Ölni helyett ölelni. Így fogalmazódik meg az (isten)emberi arcba írt legfőbb parancsolat, pozitívan. Ne ölj! Azaz: szeress!

*

Az istenképiség bennünk ezen a pozitív küzdelmen alapszik. S feszegetni a kérdést: a másik ember arca, nemde, a történelem arca? S mi a legfőbb történelmi parancsolat?

*

"Szeresd azért az Urat, a te Istenedet [Arcodat] teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!" (5 Móz 6,5) "S felebarátod [a-Arcdod], mint tenmagadat"

2013-02-13

Kulturális memória-zavarok

Battersea Park, részlet (foto: balintbeckett)

A polgári kormányzat és a hallgatói szervezetek vitáját figyelem. Az érvek és ellenérvek jól érthető rendjét. Többszálú történet. A „diákok" kifogásolják, hogy a törvény szerint − immár az Alkotmányban is utaltan − a tandíjmentes diplomáért cserébe, a friss diplomások bizonyos számú évet Magyarországon kell, hogy dolgozzanak. Mielőtt az anyagilag jóval kecsegtetőbb EU-beli állásokat választanák.

Nyilvánvaló a kötéltánc: elöregedő társadalom, fogyó össznépesség, külföldre tömegével kiáramló munkaerő. Akik ráadásul kinti keresetük után odakint/idekint adóznak.

Furcsa a paradigmaváltást megfigyelni a közösségi és az egyéni érdekek között. Az értékek hierarchiájában, a helyzet elsősorban morális kérdés. A kormányzat ezt nem meri etikai kérdésként megjeleníteni, ezért szükségszerűen rossz az állam kommunikációja. A polgári kormányzat ezzel épp a „polgári" jelző elhagyása felé tesz további lépést. A „polgári minőség" törvényszerűen húzza meg, mint legtágabb horizontot, a szolidaritást.

Sok a nyitott kérdés. Jelenlegi állás szerint csak azoknak kell majd idehaza dolgozniuk, akik tanulmányait az állam finanszírozta. Ám valós-e a „teljes önfinanszírozók" kimaradása a „röghöz kötöttek" köréből? Az ingyenes állami helyeken, vagy a diákhitel felvételével végzettséghez jutók eleve kényszerhelyzetben vannak tehetősebb, tandíjukat kifizetni tudó társaikkal szemben. A boldogulni vágyás, jobban fizetett helyeken, természetes („természetes") igény. A vita jelen állása szerint az mára „alapjogként" feszül a társadalmi szolidaritás támasztotta kívánalmaknak.

Az „államnak" avagy nemzeti-közösségnek szintén érvényesíteni kívánt „alapjogait" értem, és megértem. Az említett moralitás horizontján − meghajolni kényszerülnek individuális jog-követelésem. Ám ehhez a politikai szavazat-maximalizálás logikájától valóban független etikai diskurzus szükségeltetne. Mindkét érdekoldalon. S ez, miután a társadalom életének egésze és minden szereplője érintett a történetben, a rendszerváltás utáni legfontosabb nyilvános diskurzust kellene, hogy alkossa. A következetesen végig-gondolt történet, feltételezem, sok egyéb kérdést és (szavazatmaximalizálások által kihasznált) indulatot rendezne, végre. Feltárulna, milyen világban, gazdasági igazságtalanságok által determinált Európában élünk. Ahol, egy körzeti orvos, pl. az Egyesült Királyságban havi négymillió forintig (bruttó) keres. Illusztrálandó az elszívás gazdasági motívumait.

Sok-sok morális kérdést lehet felvetni, s kell is. Csupán hagyom megjelenni ezt a legátfogóbbat. Tartós külföldi munkavállalás esetén, odahaza megszerzett diplomával odakint kereső személy − nem tartozik-e felelősséggel az őt kinevelő „állam", „nemzet", „polgári" avagy „helyi közösség" felé? Létezik-e még a kinevelő anya-kultúra iránti szolidaritás, urambocsá „hála". S a szabályozás részletei most teljesen mellékesek. Csupán, mint alapelv.

A történet más szempontból is érdekes. Más összefüggés, de legalább ilyen fontos. A jelenségre magában Nyugat Európában figyeltek fel. Az új generáció egyre inkább határozza meg identitását egyfajta globális, nemzettől, helyi közösségektől független identitásként. Számukra a „nemzeti" avagy hagyományos értelemben vett kulturális határokat felváltja az internet, a telekommunikációs eszközök, a közösségi site-ok által generált új poszt-kulturális cybertér. S ebből az új érzékenységből követelnek maguknak függetlenséget az hagyományos „állami" és „kulturális hatalomtól". Bizonyos szempontból felmondva a társadalmi szerződés klasszikus rendszerét. Alapkötelezettségeket és alap-kötődéseket utasítva el.

A felelősség-vállalásának egy másfajta világa ez. Tartok tőle, a felelősség nem vállalás világába már megtörtént az átlépés. A „régi generáció" felé a morális konszenzusok megteremtése lehetősége nélkül.

S vajon van-e még nyelvünk a moralitásra, melyen a fenti érdekellentétek, még artikulálhatók? Létezik-e még az értékek hierarchiája, az értékek rendje megteremtése iránti igény? Avagy, nemde most fizetjük meg az árát, hogy valódi demokratikus közbeszédek helyett, évtizedek óta szabad utat engedtünk a „szavazatmaximalizálás" technikáinak? Mely a valódi értékekről való hallgatás egyfajta, nyugodtan mondjuk ki, diktatúrája? Egy társadalomban, ahol nincs folyamatos etikai ön-reflexió, azaz a morális közbeszéd nem folytonos, ott nem lehetséges a kérdések morális rendezése sem. S milyen az a társadalmi konszenzus, ami nem morális konszenzuson alapszik? Nagyjából az az a „szép", érvelhetetlen, csakis erőből érvelhető „új világ", amibe mostanság átöltözködünk. Vagy átvetkeződünk.

2013.02.11

Szabó István: Az ajtó

Mindig fontos, egy film milyen közegben szólal meg. Szabó István Az ajtó című filmjének második bemutatója az European Bank for Reconstruction and Development és a Balassi Intézet, Hungarian Cultural Center szervezésében ilyen „rendkívüli háttér". Szóval, One Exchange Square, London.

Ez a londoni „second screening" Szabó új filmjével megtörténik velünk. A helyszín, új-középfölde dialektusában szólva, kifejezetten „posh". Az EBRD londoni főhadiszállásának impozáns Auditóriuma. A City nyüzsgése, a Liverpool Street esti örvénylése, bank-központok, üvegépületek. Egy közép-kelet európai film, s ezen belül is egy magyar történet a globális, régiók feletti „Santa Varvara" szívében. (Julia Kristeva visszatérő metaforája regényeiben, A szamuráj, Gyilkosság Bizáncban). London. Lehetne Párizs, New York, Brüsszel. 

Az épület, a közép-kelet európai terekhez és helyzetekhez szokott szem számára: nyomasztó erőd. Mint minden építészet és köztér-formálás, a bank-helyszín egyben a kor erődemonstrációja. Hatalom, erő, energia.

Az est az EBRD rövid PR filmjével kezdődik. Egy szlovákiai általános iskola felújításán keresztül ún. „image-film". A kisiskolások mind szeretik a EBRD-t, mert nélkülük befújna a szél, bejönne az eső, fűtetlen lenne az iskola.

Ám az esten a kultúráé a főszerep, az intézmény kulturális programjainak részeként. A moderátor kiemeli a HCC szerepét, az est a Balassi Intézettel közös rendezvény. Szabó István rendező és Ragályi Elemér operatőr-rendező az est díszvendégei.

S a kép, mint a film háttere, tágabb vetítőernyőként, így teljes. A kor „ajtóin", regisztráció, ellenőrzött digitális áteresztő-kapukon áthaladva. Kultúránk erőtől duzzadó felettes énjének Auditoriumában. Hiper-személytelen üveg-fém belső térben, üzleti osztály kényelmű kék fotelekben ülve. Várakozó tekintetekkel.

*

Az egyensúly mégis helyreáll: az estet megjelöli Szabó filmjének mély perszonalizmusa. (Olvasom a fanyalgó kritikákat odahaza. Meglep, mennyire nem tudnak a tisztelettel közeledni egy hetvenöt éves filmrendező figyelemre méltó történetmondásához, letűnő és jelen korunk sokszoros határtöréseiben. A vezető hírportálok ítéletmondása, ez benyomásom, borzasztóan belterjes nézőpontból született.)

Ez a film, teljes angol nyelvű moziként is, itt, „kinti" közegében szólal meg a maga teljességében. Mert Szabó történetmondása (Ragályi kép-elbeszélésével), immár régóta, európai történetmondás. Ha szabad így fogalmazni, Szabó filmjei meglepő közvetlenséggel szólnak kinti „emigráns-zónánk" érzékenységéhez. Az emlékezés olyan rétegeit teszik élővé, amely Európában „kintről" vissza tekintve és „otthon", belülről emlékezve egyszerre születnek. Ez az emigráns emlékezet (emigráns-zónánk) képes tisztelettel közelíteni e lokális történetmondáshoz egy globális világban. Az angol, s a vetítés utáni hozzászólások akcentusából ítélve olasz és spanyol, közönség pozitív reakciói mutatják: e magyar történet fordítása sikeres. Van egy európai nyelvet beszélő filmrendezőnk. Az egyébként lefordíthatatlan zárvány-történetünk, mégis, átfordítható egyetemességbe. Sőt, mindez paradox dialektikává fejleszthető. S valóban paradoxon: Szabó világa képes a kolonizáló „nyugateurópai diadalemlékezeteket" valós önmagába lefordítani. Lokális, önnön múltjára és jelen fogyatkozásaira figyelő emlékezetté. S ismét aláhúzom a bemutató helyszínének jelentőségét. Itt, a pénzügyi világ háboríthatatlan önbizalmú, high-tech szentélyében tanít ez az érzelmes film egy másfajta európai emlékezetre. Európa zavartalanul (nosztalgikusan?) tovább élő gyarmatisító ösztönét, befelé figyelni. A múlt és jelen meghallgatatlan áldozataira és áldozat-hozóira. S mindezt egy magyar történeten keresztül.

*

A vetítés után az egyik hozzászóló kifogásolja: alig láttatott a film valamit a kommunizmusból. A „nagytársadalmi légkört" hiányolja. Hogy a film túlzottan barátságos − szó szerint elnéző − a külső keretekkel. Az elnyomással. Szabó udvariasan, de határozottan elhárítja a kritikát. Ő két ember történetét akarta elmondani. Arcokon keresztül. (S gyanítom, Szabó István perszonalizmusa mögött, mely egyszerre végsőkig beérett és fájó nosztalgia, ott parázslik a jelen kritikája. Az elveszített történeti esély, hogy rendszerváltások, új kurzusok − csak belülről átélhető − monotóniájában, valamit jóvátegyünk abból, amit a múltban elrontottunk. Ami a rezsimváltások között, emberi, kettétört.)

S Szabó filmje ezen a ponton válik a legelevenebbé. Töretlenül hisz a személyes emlékezet és történetmondás megtartó erejében. Felelősségünk személyes történetünket újramondani. Újra és újra: a világ − jelen és eljövendő rezsimek − személytelenségében ez az egyetlen esély emberként megmaradni. Megértem Szabó „nosztalgiáját", ragaszkodását egy emberségesebb korhoz. Melyben szeme gondolkodó látássá és emlékezetté érett.

A filmet látni kell, történetét nem írom le. Két erős jellemű nő (Helen Mirren, Martina Gedeck) „csattanásából" felépülő barátságát. Élvezni a film fájdalomba minduntalan visszatérő humorát. Mely utóbbi csak a dráma kibomlását készíti elő. S szintén élvezni Eperjes Károly visszafogott játékát. A posztmoderntől érintett, posztmodern közönségünkhöz beszélő történetmondás ritmusát.

S e történeten elidőzni kell. Mint most magam is teszem a rendező és operatőr szavain. Az amerikai filmekkel való egybevetésről a Szabó elmondja. A mi filmjeinkben, ha a főszereplő meghal, tudjuk, vele mindene elveszett. Személyes élet, szabadságharc, ügy, minden. A hollywoodi filmben az akció a fontos. S az amerikai mozi főszereplője mindig győz. Akkor is, ha netán meghal, ügye diadalra jut: legyőzhetetlen.

Másik „kontrasztgondolat" a közönségtalálkozóból. A film odahaza kasszasiker. Teltházak előtt játsszák. Ám: a közönség közép-generáció és attól felfelé. Szabó kérdése: nem tudja, hogy az új generációt hogyan lehet megszólítani és elérni. Ők a (pergő) történetek generációja.

S csak magamba teszem hozzá, a szigetországi legújabb felmérést. Az „ipadgeneráció" egyre inkább határozza meg megát „globális identitásként". Nemzeti és lokális kötődésekkel szemben. Szabó a kérdésre adott válaszának, tervez-e új filmet, háttere mindez. S tényleg: képes-e az új generáció szülei, nagyszülei emlékezetét kézbe venni? S értékként végig-emlékezni?

Egy kérdés, kifogástalan angolsággal, megüt. „A rezsim hogyan fogadja a filmjét?" Szabó István válaszában érzem a keménységet. „Nincs kapcsolatom velük." S gondolatának második felét, nehéz angoljából visszafordítani. „The first name of the regime; I never met him." Talán Orbánra utal? (Így idézem fel, legalábbis.) A rezsimezés üt meg, külfölditől. Aki rezsimező híradásokat hallgat. A film személyessége, itt mutat túl az esten, rendezőn és közönségen. A közösen elszenvedett történetre figyelés, egyedül ez ment ki, a belőlünk születő, jóváhagyott, „rezsimek" − mint felül nem vizsgált szemhatár − szorításából.

A filmet, egy kézszorításban, megköszönöm a rendezőnek. Szelíd, érzékeny ember. S külön köszönet a Magyar Kulturális Központnak, Dr. Pászthy Beáta igazgatónak és munkatársainak, hogy az est intellektuális és személyes találkozásait, létrehozták.

2013-02-04