Kulturális memória-zavarok

Battersea Park, részlet (foto: balintbeckett)

A polgári kormányzat és a hallgatói szervezetek vitáját figyelem. Az érvek és ellenérvek jól érthető rendjét. Többszálú történet. A „diákok" kifogásolják, hogy a törvény szerint − immár az Alkotmányban is utaltan − a tandíjmentes diplomáért cserébe, a friss diplomások bizonyos számú évet Magyarországon kell, hogy dolgozzanak. Mielőtt az anyagilag jóval kecsegtetőbb EU-beli állásokat választanák.

Nyilvánvaló a kötéltánc: elöregedő társadalom, fogyó össznépesség, külföldre tömegével kiáramló munkaerő. Akik ráadásul kinti keresetük után odakint/idekint adóznak.

Furcsa a paradigmaváltást megfigyelni a közösségi és az egyéni érdekek között. Az értékek hierarchiájában, a helyzet elsősorban morális kérdés. A kormányzat ezt nem meri etikai kérdésként megjeleníteni, ezért szükségszerűen rossz az állam kommunikációja. A polgári kormányzat ezzel épp a „polgári" jelző elhagyása felé tesz további lépést. A „polgári minőség" törvényszerűen húzza meg, mint legtágabb horizontot, a szolidaritást.

Sok a nyitott kérdés. Jelenlegi állás szerint csak azoknak kell majd idehaza dolgozniuk, akik tanulmányait az állam finanszírozta. Ám valós-e a „teljes önfinanszírozók" kimaradása a „röghöz kötöttek" köréből? Az ingyenes állami helyeken, vagy a diákhitel felvételével végzettséghez jutók eleve kényszerhelyzetben vannak tehetősebb, tandíjukat kifizetni tudó társaikkal szemben. A boldogulni vágyás, jobban fizetett helyeken, természetes („természetes") igény. A vita jelen állása szerint az mára „alapjogként" feszül a társadalmi szolidaritás támasztotta kívánalmaknak.

Az „államnak" avagy nemzeti-közösségnek szintén érvényesíteni kívánt „alapjogait" értem, és megértem. Az említett moralitás horizontján − meghajolni kényszerülnek individuális jog-követelésem. Ám ehhez a politikai szavazat-maximalizálás logikájától valóban független etikai diskurzus szükségeltetne. Mindkét érdekoldalon. S ez, miután a társadalom életének egésze és minden szereplője érintett a történetben, a rendszerváltás utáni legfontosabb nyilvános diskurzust kellene, hogy alkossa. A következetesen végig-gondolt történet, feltételezem, sok egyéb kérdést és (szavazatmaximalizálások által kihasznált) indulatot rendezne, végre. Feltárulna, milyen világban, gazdasági igazságtalanságok által determinált Európában élünk. Ahol, egy körzeti orvos, pl. az Egyesült Királyságban havi négymillió forintig (bruttó) keres. Illusztrálandó az elszívás gazdasági motívumait.

Sok-sok morális kérdést lehet felvetni, s kell is. Csupán hagyom megjelenni ezt a legátfogóbbat. Tartós külföldi munkavállalás esetén, odahaza megszerzett diplomával odakint kereső személy − nem tartozik-e felelősséggel az őt kinevelő „állam", „nemzet", „polgári" avagy „helyi közösség" felé? Létezik-e még a kinevelő anya-kultúra iránti szolidaritás, urambocsá „hála". S a szabályozás részletei most teljesen mellékesek. Csupán, mint alapelv.

A történet más szempontból is érdekes. Más összefüggés, de legalább ilyen fontos. A jelenségre magában Nyugat Európában figyeltek fel. Az új generáció egyre inkább határozza meg identitását egyfajta globális, nemzettől, helyi közösségektől független identitásként. Számukra a „nemzeti" avagy hagyományos értelemben vett kulturális határokat felváltja az internet, a telekommunikációs eszközök, a közösségi site-ok által generált új poszt-kulturális cybertér. S ebből az új érzékenységből követelnek maguknak függetlenséget az hagyományos „állami" és „kulturális hatalomtól". Bizonyos szempontból felmondva a társadalmi szerződés klasszikus rendszerét. Alapkötelezettségeket és alap-kötődéseket utasítva el.

A felelősség-vállalásának egy másfajta világa ez. Tartok tőle, a felelősség nem vállalás világába már megtörtént az átlépés. A „régi generáció" felé a morális konszenzusok megteremtése lehetősége nélkül.

S vajon van-e még nyelvünk a moralitásra, melyen a fenti érdekellentétek, még artikulálhatók? Létezik-e még az értékek hierarchiája, az értékek rendje megteremtése iránti igény? Avagy, nemde most fizetjük meg az árát, hogy valódi demokratikus közbeszédek helyett, évtizedek óta szabad utat engedtünk a „szavazatmaximalizálás" technikáinak? Mely a valódi értékekről való hallgatás egyfajta, nyugodtan mondjuk ki, diktatúrája? Egy társadalomban, ahol nincs folyamatos etikai ön-reflexió, azaz a morális közbeszéd nem folytonos, ott nem lehetséges a kérdések morális rendezése sem. S milyen az a társadalmi konszenzus, ami nem morális konszenzuson alapszik? Nagyjából az az a „szép", érvelhetetlen, csakis erőből érvelhető „új világ", amibe mostanság átöltözködünk. Vagy átvetkeződünk.

2013.02.11