Egy válaszlevél

Köntös László református lelkész kiváló írása,
Tóta W. Árpád - nak küldött válaszlevél.

http://reposzt.hu/blog/k%C3%B6nt%C3%B6s-l%C3%A1szl%C3%B3/2013-04-13/az-ostya-nem-t%C3%BAristaszal%C3%A1mi-ny%C3%ADlt-lev%C3%A9l-t%C3%B3ta-w-%C3%A1rp%C3%A1dnak

Zárt világ(ok peremére)

Ámos Imre, Kettős portré (1935)

Sohasem gondoltam volna, hogy a kenyérszaporítás csodája ennyire tükör a mának. (Jn 6,1-15) A kinyílás, a jelenen túllépni tudás, a másik valódi szükségére odafigyelés „modelljét" adja. Hogy egy közösség (s benne az egyén), egy kultúra, hogyan nőhet tegnapi önmaga fölé. Maga a történet segít megérteni a „transzcendenciába" (természetünk felettibe) való belépés tétjét.

A napi hírek örvénylésében (a „negyedik alkotmánymódosítás" kapcsán kelt újabb sajtó- és immár Únió-szintű polémia) ez az evangéliumi útmutatás kétszeres jelentőségre tesz szert. Egész egyszerűen mert egy értelmes − lélektanilag, a közösség belső dinamikáját tekintve − modellt ad egy pozitív „öntranszcendenciára". Azaz: kilépni abból a meddő és cseppet sem veszélytelen helyzetből ami valóban önmagunkra zárt világ. S önmagunkra kényszerített szabadság-hiány.

Az evangéliumi történet. Legalább ötezer ember. S a kenyér és hal-szaporítás. Öt árpakenyér és két hal. A történet „csattanója", János evangéliumában, nem a kiosztott étel mennyisége. Az a tömegnek nyilván nem is tűnt fel, hisz folyamatosan kapták. A hangsúly és a figyelem a történet végére − a maradékra összpontosul.

Fontos vizuálisan is magunk elé képzelni a mennyiséget, ami körül a történet forog. A Jézus korabeli kenyér kisméretű volt, kerek és lapos. Három darab lakatott jól egy embert. Egy kosárnyi minimum egy tucatot jelentett. Tizenkét kosarat töltöttek meg: csak a maradék darabkákkal. A történet csúcspontja így valóban a meghökkentő kontraszt. Az étkezés után, csak a maradék, töredék darab kenyér sokszorosa annak, amivel kezdték. „Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyinek?" (Jn 6,9)

Ez a többlet valóban kulturális paradigmánk. Mert pontosan megmutatja, milyen változás történik a személyben (közösségben), ha az képes odafigyelni a másik valódi szükségére.

S kulturális paradigma ez egyházi és nem egyházi kultúrának, egyaránt. Az egyház, saját zárt „liturgikus világából" sokszorosan kiléphet. Amennyiben képes meglátni, hogy a kápolnán kívüli világ milyen „implicit" vallási és emberi szükségeket hordoz. Mely „éhségek", s ezt fontos meglátni, nem esnek egybe kápolnán belüli vallási tapasztalatainkkal. Azaz: a kenyérszaporítás, mint csoda, dinamikájában megérteni: a világ nem a keresztény közösség nyelvének és élményterének kiterjesztését várja. Hátha létezik világunkban egy „anonim Isten" és egy „anonim keresztény" közösség, mint az éhség és az önmagát kifejezni képes nyelv iránti éhség közössége? Átmenni ezen az önzetlenségen, figyelmen, és felnyíláson: öt hal-két kenyér önmagunk és a „tizenkét kosár többlet" kontrasztja.

A történet, mint kulturális paradigma, a szeretet nyelvére is lefordítható. Ott, ahol bizalomban tudjuk látni a másikat, s e mássághoz szeretettel közeledni: önmagunk és a másik többletére teszünk szert. Többlettel, többként zárunk.

A fenti történet előtt szemlélem józanodással azt a magyar történetet, amiben élünk. Mindent megmérgez és felülír a gyilkos politikai érdekharcok világa. Csak egyszer látnánk rá arra, mennyire sebző és gyilkos világ Európa mindent átható bizalmi deficitje. Valamint arra, hogy ez a totális mediatizált világ, ami beszippant magába, és hisztérikussá tesz, mennyire életidegen. Ha szemernyi bizalom lenne − most épp a demokrácia deficitet minden áron kimutatni akaró „Európában" −, normális világban élnénk. S életünk főszereplői nem személyes és kollektív (nemzeti) perszónánk „árnyékai" lennének. (S tényleg, csak zárójelben kérdezem, gyalogos aggyal, kik ezek az „európai biztosok", „velencei bizottsági tagok", vagy épp belhoni politikai marakodók − akik átfestik bennünk a normális mindennapokat? Mi ez a kollektív őrület és gazdasági és hatalmi haláltánc? Ahol csak zsugorodik, a hallhatóság határain is túlra, az emberi szó? S ez a zsugor-emberség, „mi ez ennyinek?")

Ezért fontos − unum necessarium, azaz mindennél fontosabb − újra olvasnunk növekedésünk történetét. Zárt világok peremén.

2013-04-13 

"Éjszakai repülés"

Cseresznye virágzás (Japán, április)

Lehetséges-e vitázni János apostollal? (Jn 3,16-21) Ha a teológiát ('hittudomány') probléma megoldásnak fogjuk fel, akkor igen; s ez az igen szükséges is.

János az evangélium leggyönyörűbb szavait mondja ki. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,13). Ezen nincs vitatni való. A folytatáson sincs, itt János rendkívül pozitív. A hangsúly az a elérkezett Élet teljességén van. A tényen − mely abszolút igazodásunk −, hogy a történelem kiteljesedhet. Az atomháborús fenyegetés őrülete (Észak-Korea és az ellen-válaszok) csupán aláhúzza a tényt. A történelem hol tarthatna és hol kéne tartania. Pozitív ön-transzcendenciában élve, mint itt, János látomásában: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16). Ha a világ hisz Benne, hogy csupa messiási kaput rejt a történelem: nem tévedhet el.

János azonban komorra vált. S itt ébred bennem valami tiltakozás-féle. Vita, nem is vele, mint inkább a bezárkózás hangjával, ami János óta újra és újra megkísérti a keresztény gondolkodást. János, a szeretett tanítvány látásán, épp úgy mint miénkén, nyomot hagyott az épp ott és akkor „összeroppanó történelem". A korban ott örvénylő, levezethetetlenül felgyülemlett indulatok, melyek a megjelenő keresztény közösség és tanítása ellen fordultak. Dühvel: nem értve azt. Egy elvadult, csaknem megszelídíthetetlen, még megszelídítetlen „e világ" reakciójaként. „Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak" (Jn 3,19)

S még mielőtt kereszténységünk újra bezárkózna a világtól kapott sebek zónájába, érdemes újra gondolnunk János szavait. S itt szeretném üzenetét (világ felosztását a hit és a nem-hit világára) bevezető reménye fényében olvasni. S nem leragadni a fekete-fehér „biztonságos bent" „veszedelmes kint" dualista világképébe. Mert Jánosban − leküzdendő „árnyékunkat" is kaptuk. A keresztény hitünket árnyékként kísérő, leküzdendő dichotomizálást. Azaz, a kettősségekben gondolkodást, mint felülvizsgálandó „archetípust".

S itt van, egyfajta kérdésem, jánosi „dualizáló" önmagunkhoz. „Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei." (Jn 3,20). A remény ökonómiájában, paradox módon, e jánosi „hiperrealizmus" vagy „borúlátás", épp pozitív küldetésünket fogalmazza meg. „Christendom" és posztmodernitás utáni egyházunknak elsődleges feladata utat találni a látszólag megszelídítetlen világhoz. Azaz, a teológia és a keresztény misszió egésze: probléma megoldás.

S a teológiai probléma: egyszerre párbeszédben lenni (akár a vértanúság árán is) a világgal és különbözni a világtól (a világért, hogy legyen valódi „Másik-ja"). Bármilyen paradoxon, a jánosi „leválni tudás a világról" egyben a világhoz indulni tudás képessége is. „Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat." (Jn 3,21) Mert „világosságra menni": világhoz indulni is. Meglátni a benne rejlő, már benne élő, világosságot. (S valahol ez az atomháború és fegyverek nélküli világ logikája, Logosza.)

Ahogyan Schubert G-Dur és H-Dur zongoraszonátája „küzd" és „töpreng": az ember vulkán-természetében már ott él az őt meghaladó rend, szépség és jóság − Húsvét − képessége.

2013-04-09

Logo-terápia? Cseresznyevirágzás, mint ikon.

Cseresznyefa virágzás, Japán (foto: Yuki Ihara)

Logo-terápia? Cseresznyevirágzás, mint ikon.

Húsvét nyolcada − a Feltámadás egy héten át történő ünnepelése − nem véletlen „hosszú". Tévedés azt gondolni, hogy az ünnep magja a „felfoghatatlannal való barátkozás". Mintha a tanítványok „álomszerű" állapotát, értelmük és érzékelésük megbillent egyensúlyát a „megmagyarázhatatlannal" való szembesülés okozná. Azaz, hogy emberi értelmünk újra és újra nekimegy és ízlelgeti a tényt: a Feltámadás valami „túl jó hogy igaz legyen"… Ez húsvét külsődleges nézete.

A hangsúly belülről átélni azt a valóban Átváltozást. Bár az evangéliumok rögzítik a furcsaságot, hogy a tanítványok mintha „tündérmesébe" kerültek volna, amiből nem találják a kijáratot, megfejtést. Ám az álomszerű jelenetekben fontos felfedezni: az élet precíz tényeit rögzítik. Ételt, félelmet, konkrét neveket és helyszíneket.

Húsvét: folyamat. Mégpedig a legfontosabb átalakulás, amin a felnőtt psziché és a tágabb közösség átmehet. Ez az „új" isteni Jelenlét, a találkozások – eltűnések nyugtot nem hagyó dialektikus ismétlődésében − az érintettek életét áttetszővé igyekszik tenni, önmagunk előtt. A feltámadott Mester egyszerűen megteremti azokat a feltételeket, hogy a tanítványok megértsék az életüket. A hosszan tartó húsvéti jelenések célja, elsősorban, hogy élet történetünk ismét nyitottá váljon. Mint a pszichoanalízisben, bármennyire sántítson is a hasonlat. Valójában egyfajta logo-analízist végez a Mester… Élet-értelem elemzést; eme Logosz irányait felszínre, tudatosba, hozva.

Egyénileg és kultúraként: húsvét, mint áttetszővé válásunk, megkerülhetetlen. Egyszerűen muszáj, hogy életünk súlya: megemeltessen. Muszáj, hogy történetünk kibogozhatatlan és megvált(hat)atlan ok-okozat szövevényét, kiemeljük eredendő nehézkedéséből.

Így következik be a szó szerinti csoda. Annak elfogadása, hogy az erkölcsi kudarc nem determinálja azt, hogy kik vagyunk és mivé válhatunk.

S még egy érdekes tényre érdemes felfigyelnünk az első tudósításokban. Ez az átváltozás kollektív folyamat is. Jézus nem jelent meg minden kortársának személyesen, és mégis, kortársai érezni kezdik, s végül, saját tapasztalatukként fogadják el a Feltámadottat. Voltaképp az egyház liturgikus közössége ezt az átalakító, kollektív erőteret ünnepli, és tapasztalja meg. S a feladatot, hogy az Eukarisztia ünnepe, húsvét idő- és tér feletti középpontja.

S húsvét tapasztalatán belül még valami fontosat megértünk. Mérlegre került életünk, érték. S éppígy érték minden, történelmünket sejtként alkotó egyéni élet „rákérdezettsége". Húsvét − mint az önreflexió születésének folyamata − egymásra nyitja a különálló életeket. S megértjük ezen egyéni életek értékét. A történelem, hogy megválthatóvá legyen, hogy átalakuljon jobb önmagába: megkívánja egymás, s a másik története tiszteletét. A kollektív történelem soha nem fog tisztulni, békésebbé válni, a közös történetmondás nélkül. Ahol igény van az egymással való kiengesztelődésre és újra-kezdések bizalmára.

(S csak zárójelbe merem tenni az „örömtelen hírt". A magyarság mint politikai kultúra és az együttélés kultúrája, valami végtelen veszélyes és önpusztító útra lépett; „Logo-terápiája" tagadásában.

S ezt az örömhír-hiányt ellensúlyozandó, el-elnézem, Y. Ihara napokban Japánból küldött cseresznyefa virágzás-képeit. Túlságosan hozzá szoktunk kultúránkon belül a „húsvéthoz". Szinte reménytelen, hogy a Feltámadás vallási interpretációja, friss, megszólító kontrasztban szólaljon meg. Pláne itt, „a digitális növekedés" világában. Y. képei, amolyan segéd-nyelv. Húsvét élménye és üzenete szemlélhető. Minden kultúrában. Csak befogadó nyelvünk nincs a misztériumra és egymásra. Ám ez a nyelv, a Japán cseresznyefa virágzás bizonyítja, létezik − és küldetik.)

2013-04-05

Emmauszi önarckép

 

A keresztény húsvét, az ünnep intenzitása, egyben kísértés is. Kísértés elveszni a gyönyörű szimbólumokban. Szinte elkerülhetetlen csapdahelyzet? Igen; amennyiben szimbólumok nélkül képtelenség lenne felfogni a Feltámadás jelentését és hatását életünkre.

Maga a "keresztény szimbólumteremtés" intenzitása, ami Húsvéttal teljes üzemre kapcsol, óvatosságra is int. Freud észleli, hogy a keresztények hajlamosak legmélyebb vágyaikat belevetíteni vallási fogalmaikba. S tényleg, magam is elcsodálkozom, milyen bátor kijelentéseket teszünk szószékről és nem szószékről. Oly könnyen "gyarmatosítjuk" (kolonizáljuk) a számunkra kimért valóságot. S muszáj rálépni a fékre, mert "vágyaink" kivetítése, hatalmi vágyakat is elárul. S teológiai kijelentéseink a Feltámadottról: hatalmi kijelentések is. Bennük, csírájában, ott van a "Christendom" óhajtott biztonsága. S ne feledjük el, a "Christendom" mindig az eltérő Feltámadás-értelmezés elvetése is.

Ezért olvasom az emmauszi úti jelenetet (Lk 24,13-35) Isten óvatos kijelentéseként. Amikor valóban ő rajzolja meg saját ikonját. S az első tanítványok "értelmezésbeli bizonytalansága", ennek fényében, felnemesül. A hit alázatának ikonja. Amikor a hit rászorul a Másik vezetésére; s valóban rá tud hagyatkozni a Mesterre, hogy elsőként ő értelmezze hitünket.

Az első, Emmauszi kenyértörés, a hiteles vallási tekintély ikonja is. Mintát ad, hogy a keresztény tekintély akkor autentikus, ha tolmácsol. A hit lefordítójának lenni elsősorban nem azt jelenti, hogy az illető kifejti/lefordítja az egyháznak, vagy az egyház tanítását lefordítja a "kintnek". Nem; a hit húsvéti tolmácsának lenni annyi, mint ajándékozónak lenni. Amikor bírjuk annak ajándékát, hogy másokat hozzásegítsük hogy életük értelmét felismerjék és meg tudják osztani egymással. A "pap" értelmező munkája abban áll, hogy felfedi a személy vagy a közösség számára rejtett ajándékait: és hogy ezt az ajándékot meglássák egymásban. Különösen is azokban a helyzetekben, ahol az első reakció az idegenség vagy a fenyegetettség érzése. (Rowan Williams)

Valahol Istennek ez az önarcképe, melyet szemlélésre köztünk hagy, húsvét maradandó üzenete. S annak a "teológiai magatartásnak" (egyházgyakorlatnak) az ösztönzése, amikor az ortodoxiát nem úgy fogjuk fel, mint amit "pontosan meg kell tanítani". Amikor elsőként, a "misszió" nem "lediktálja az igazságot", hanem megfigyeli a közösség és az egyén belső szükségét. És erre a szükségre válaszol, szeretetben. Az ortodoxia szavak előtti, és szavakon túli, önkifejezéseként.

2013-04-03

What on earth is this ignorant nonsense being spread about Hungary?

by Tibor Fischer, Guardian, 2013 Április 3, szerda

Forrás: http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2013/apr/03/hungary-ignorant-nonsense?INTCMP=SRCH

What, I wonder, would be the reaction if a Hungarian who had no English, who had never visited the country, were to write an editorial savaging the United Kingdom for not being a real democracy as it has no proper constitution, decrying that the head of state is the result of a coitus, not an election, and the little freedom of speech left is being destroyed by David Cameron through a royal charter (a royal charter, not even the fig leaf of a law, I mean how fascistic and anachronistic can you get?)

This editorial would probably go viral to universal hilarity. Yet it is precisely this level of ignorant nonsense and condescension that has been directed at Hungary over the past year. The word hysteria is much abused, but I can't come up with a more apt term to describe most of the media coverage regarding Hungary, particularly in Germany and France.

The focus of this turbulence is the current prime minister, Viktor Orbán. He won the last election with a landslide almost impossible in a democracy. The left (in Hungary the left really isn't the left, but the former communists who were as Marxist as Al Capone) were completely broken and so they have gone abroad to create an utterly distorted picture of the country.

There's been a lot of noise about antisemitism and anti-Roma sentiment in Hungary. Yes, there's prejudice and poverty in Hungary as there is in every country. It's funny how no one outside of Hungary was concerned about these matters three years ago, when the former communists were in power, and there was just as many hook-nosed caricatures knocking about and Roma being stabbed.

Orbán, on the other hand, introduced a Holocaust memorial day, compulsory Holocaust education in schools and made Holocaust denial illegal (something I disagree with as I have this romantic attachment to freedom of speech). His party, Fidesz, has three Roma MPs, which is three more than the former communists had, and Lívia Járóka, the first Roma woman to serve as an MEP.

The attacks aren't about principles, but politics. Orbán's chief foes in the EU are all from the left (if Daniel Cohn-Bendit and some Belgians are against you, surely you're doing something right) which is ironic as one of the measures the left have been clamouring for in these times of austerity, a Robin Hood tax, is exactly what Orbán did, fleecing big business.

Changes to the constitution have provoked a furore. Are they good changes? Ask two constitutional lawyers in a room a question, you'll get three different opinions. Hungary has a system of parliamentary sovereignty, just like ours here in Britain, and if citizens don't like the changes, well, they can vote for the opposition and change things back.

Some in the Hungarian opposition have behaved shamefully. They have promoted a grotesque image of Hungary abroad. The writer György Konrád, one of the founders of the Free Democrats (SZDSZ), the party that was definitively wiped out in the last election, has thrown his toys out of the pram by talking of the end of democracy, when all he means is the end of his friends enjoying the excellent patisseries from the Hungarian parliament's buffet.

If there's one person who's earned the title of democrat it's Orbán. Just as democracy doesn't guarantee justice, happiness, peace or affluence, having a democrat in charge doesn't guarantee efficiency or good sense (even Orbán's supporters are bewildered by some of his actions and appointments). Orbán felt he wasn't dynamic enough in his first term in office in 1998, and his desire to smash the remnants of the communist system is now perhaps too precipitous. But he was voted into office and has the right to get things wrong.

My friends and relatives in Budapest (many of whom can't stand Orbán) are appalled by these smears and anti-Hungarian fury. Orbán's enemies are doing him a favour, I suspect. By pushing a line that is so absurdly removed from reality they will convince voters who might not have given Orbán a second chance (because economically things aren't so great) to do so. A year or so down the road – when there aren't Jews hanging from lampposts or packs of journalists in dungeons – some on the left might feel a little awkward.

Most Hungarians know what it was to live in a dictatorship, some are old enough to have known both fascism and communism. No one wants to go back to that. No one. To suggest that some contentious or poorly considered legislation is the death of democracy is simply ridiculous and an insult to the nation.

2013-04-03

Messiási kapu

Cseresznyevirágzás (április, Japán), foto: Yuki Ihara

Nehéz álom gondolkodtat el. A földből, sivatag homokjából egy fekvő emberi alak-múmia emelkedik ki. Jégből van. Felismerem benne X-et, nehéz találkozásaim, konfliktusaim egyikét. Érzem, ott az álomban, el kell tudnom felejteni, ami köztünk történt.

Reggel ez az élmény formálja gondolataim az evangéliumról. A Magdalai Mária jelenete a sírnál; hasonlóan álmom nehézkedéséhez, világok, tegnapok és holnapok határán (Jn 20,11-18). Talán hasonlóan, mint álmodó-eszmélő önmagam, küzd a megpillantott helyzet − halottnak hitt múlt − megpillantásával. A sírhoz megy, nagypéntek és „nagyszombat" üressége után. Két angyalt is lát a sírban, fehér ruhában. „Asszony, miért sírsz?" S a fehér-angyal látomás még mindig érintetlenül hagyja Máriát. Még mindig természetes magyarázatot keres, természetes indoka kell, hogy legyen a test eltűnésének. Megfordul. A Feltámadottat látja és mégsem. „'Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!' Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az." Pedig ő kérdezi, „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?"Azt hiszi, hogy a kertésszel beszél. Aztán az eszmélés csodája. „Mária!". A feltámadott Jézus megszólítja, s a néven szólítás megnyitja látását.

S itt, ezen a ponton befolyásol az álom. A Magdalai Mária látásának „akadályozottsága", szimbolikusan és valósan, a múltunkhoz való viszonyra irányítja a figyelmet. A fenti jelenetet, a „fel nem ismerést", szükséges személyes történetünkre alkalmazni.

Húsvét: a személyes kiengesztelődések és a múlttal való megbékélésünk ünnepe is. A Feltámadás ünnepe nem létezik a saját múlttal való kiengesztelődés nélkül. János szakasza, bármennyire kényelmetlen is, de szembesít a megkerülhetetlen felismeréssel. Jézus teljes meglátásának előfeltétele, hogy a személyeknek, múltunk konfliktusaiból, teljesen megbocsássunk.

A nagypénteken frissen metszett sírbolt így válok fontos szimbólummá. Maga a hely, amiből a Feltámadott kiemelkedik − sebzett múltunk − épp oly fontos, mint a jelen, amelybe Belép, és bennünket is magához meghív. A húsvéti ünnep fényében muszáj tisztára fürdetni ezeket a konfliktusokat. Húsvét tiszta ragyogásában értjük meg, látjuk be, kölcsönös korlátainkat, a konfliktus másik (avagy többi) szereplőjével. Nincs helye vádnak: csak a mindkettőnkben ott lévő korlátok felismerésének. Mert érdemes meglátni, hogy a Feltámadott maga, a vád vagy dorgálás legkisebb jelét sem adja. Nem inti meg vagy emlékezteti a tanítványokat, hogy elárulták őt, vagy a kereszt alatt totálisan magára hagyták.

Álmomban a felszínre emelkedő jég-alak kísért. Ítéletem, önigazolásom ítélte fagyásra-halálra? Kommunikációképtelenségre? Ebben a húsvétban értem meg a legnehezebbet. Muszáj képessé válnunk, hogy múltunk konfliktusainak főszereplőit szintén a húsvéti öröm részesévé tegyük. Nélkülük − a kiengesztelődés nélkül − nincs húsvéti örömünk. Maga Húsvét valósága nem létezhet e messiási kapun való áthaladás nélkül.

2013-04-02

Harmashatár

A BBC Radio3 9 órás műsort szentel Bachnak. 9 óra fő műsoridő a normalitásnak. Bach muzsikája „ikonja" annak, ami Húsvétban történik velünk. Az örömhír az, hogy nem esünk egybe azzal, amik a Feltámadás ünnepe előtt voltunk. Bach zenéje ebben a dinamikában simítja végig az embert. Megmerítkezve az ő ember-látomásában, érzékeljük, hogy megújultan, átalakultan lépünk ki e zenéből. B-moll miséjének Sanctus-tétele.

A Feltámadás tudósítások: feldolgozhatatlan élményről tudósítanak. A benyomásom az, hogy a lényeg nem is a „felfoghatatlan" találkozásokon van a Feltámadottal. A lényeges az, ami ebben a „zenén belül" történik. Emberi természetünk átalakulása az, amit valójában ünnepelünk. Az első szemtanúkat, a tanítványokat, mind egyfajta erjedésben látjuk. Mások a Feltámadás előtt; és után.

Húsvét: emberi természetünk józanodása. Változásunkra eszmélünk. A mai olvasmányban (Mt 28,8-15) az angyal látomását a sírnál azonnal követi a feltámadott Jézussal való találkozás. Angyali – emberi – isteni természetek találkoznak. S a liturgia ezen természetek határaira állít.

Nem, nem a dolgok és valós életünk „elspiritualizálása" ez. Az angyali – emberi – isteni természetek határain megállni: épp a való világunkra való helyes rátekintés születése. Justin Welby, canterbury érsek húsvéti beszédét örömteli realizmus hatja át. A keresztény húsvét: realitás érzékünk és történelmi realizmusunk születése és feladata. Az érsek ébresztőt fúj, valódi közéleti jelenlétre és tudatosságra szólít. Arra, hogy végre lépjünk ki a „hős vezető kultúrájából", amivé a jelenkori nyugati demokráciák degenerálódtak.

S persze, a „hős pártvezérek" etikátlanul rájátszanak a „public" irreális, valós önismeretet feladó, elvárásaival. Túlzó reményeket táplálunk egyénekkel (politikusokkal, politikával) szemben. Ez az önző és önbecsapásra épülő várakozás szükségszerűen kudarccal végződik. A törvényszerűen bekövetkező „csalódás" kiábránduláshoz vezet a politikusokból, állami intézményekből, a nevelési rendszeren át a környezetvédelemig bezárólag.

Irreális látomások, jelszavak és elvárások repkednek. Egy politika párt vagy csoportosulás új vezetőt választ, és három hónap sem telik el, mindent betakar a kritika és csalódás. Az európai gazdaság a jelenkor legmélyebb gazdasági visszaesését és adósság-válságát éli el. S a „dekadens demokrácia", a kezdettől hazug ígéretet teszi, újra és újra, hogy öt éven belül „a mi pártunk" mindent tökéletesen orvosol és rendbe tesz, törvényszerű, hogy felsül. A rendszer szinte hergeli önmagát idétlen bizalomhiányaiba: ha „azonnal" nincs eredmény, minden totális kudarc.

Húsvét − a keresztény józanodás hangját kell, hogy dekadenciánkba kiáltsa. Emberek és közösségek, ébresztő. Fogjuk végre fel, hogy „vezetőink" és „intézményeink" nem tudják megoldani a válságot. Irreális várakozásokat ne támasszunk: emberi erők és intézmények, szükségszerűen elégtelenek. Önnön messiási ígéreteikhez nem fognak tudni felérni: ez valós természetünk valós ténye.

A nyugati demokráciák egyetlen esélye a megújulásra, hogy kiszállunk hamis messiási ígérgető és számon kérő játékainkból. S helyette − angyali, isteni, és emberi természetek határán megállva, mely megállásra Húsvét eszméltet − megkíséreljük a valós ön- és történelem ismeretet. S az esztelenül elpazarolt remény és közbizalom helyett: a szolidaritásba, mint alapba, invesztálunk. Európa és a világ végtelen küzdelmes − és fájdalmas − önjózanodás előtt áll. Mindennek fényében, húsvét örömhíre, fajsúlyos örömhír.

Egyfajta kollektív és eszkatologikus gnoti seauton! Emberi – angyali – isteni természet realizmusában és határkijelöléseiben: „demokrácia, ismered meg önmagad!"

2013-04-01