Messiási kapu

Cseresznyevirágzás (április, Japán), foto: Yuki Ihara

Nehéz álom gondolkodtat el. A földből, sivatag homokjából egy fekvő emberi alak-múmia emelkedik ki. Jégből van. Felismerem benne X-et, nehéz találkozásaim, konfliktusaim egyikét. Érzem, ott az álomban, el kell tudnom felejteni, ami köztünk történt.

Reggel ez az élmény formálja gondolataim az evangéliumról. A Magdalai Mária jelenete a sírnál; hasonlóan álmom nehézkedéséhez, világok, tegnapok és holnapok határán (Jn 20,11-18). Talán hasonlóan, mint álmodó-eszmélő önmagam, küzd a megpillantott helyzet − halottnak hitt múlt − megpillantásával. A sírhoz megy, nagypéntek és „nagyszombat" üressége után. Két angyalt is lát a sírban, fehér ruhában. „Asszony, miért sírsz?" S a fehér-angyal látomás még mindig érintetlenül hagyja Máriát. Még mindig természetes magyarázatot keres, természetes indoka kell, hogy legyen a test eltűnésének. Megfordul. A Feltámadottat látja és mégsem. „'Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!' Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az." Pedig ő kérdezi, „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?"Azt hiszi, hogy a kertésszel beszél. Aztán az eszmélés csodája. „Mária!". A feltámadott Jézus megszólítja, s a néven szólítás megnyitja látását.

S itt, ezen a ponton befolyásol az álom. A Magdalai Mária látásának „akadályozottsága", szimbolikusan és valósan, a múltunkhoz való viszonyra irányítja a figyelmet. A fenti jelenetet, a „fel nem ismerést", szükséges személyes történetünkre alkalmazni.

Húsvét: a személyes kiengesztelődések és a múlttal való megbékélésünk ünnepe is. A Feltámadás ünnepe nem létezik a saját múlttal való kiengesztelődés nélkül. János szakasza, bármennyire kényelmetlen is, de szembesít a megkerülhetetlen felismeréssel. Jézus teljes meglátásának előfeltétele, hogy a személyeknek, múltunk konfliktusaiból, teljesen megbocsássunk.

A nagypénteken frissen metszett sírbolt így válok fontos szimbólummá. Maga a hely, amiből a Feltámadott kiemelkedik − sebzett múltunk − épp oly fontos, mint a jelen, amelybe Belép, és bennünket is magához meghív. A húsvéti ünnep fényében muszáj tisztára fürdetni ezeket a konfliktusokat. Húsvét tiszta ragyogásában értjük meg, látjuk be, kölcsönös korlátainkat, a konfliktus másik (avagy többi) szereplőjével. Nincs helye vádnak: csak a mindkettőnkben ott lévő korlátok felismerésének. Mert érdemes meglátni, hogy a Feltámadott maga, a vád vagy dorgálás legkisebb jelét sem adja. Nem inti meg vagy emlékezteti a tanítványokat, hogy elárulták őt, vagy a kereszt alatt totálisan magára hagyták.

Álmomban a felszínre emelkedő jég-alak kísért. Ítéletem, önigazolásom ítélte fagyásra-halálra? Kommunikációképtelenségre? Ebben a húsvétban értem meg a legnehezebbet. Muszáj képessé válnunk, hogy múltunk konfliktusainak főszereplőit szintén a húsvéti öröm részesévé tegyük. Nélkülük − a kiengesztelődés nélkül − nincs húsvéti örömünk. Maga Húsvét valósága nem létezhet e messiási kapun való áthaladás nélkül.

2013-04-02