 |
| Ámos Imre, Kettős portré (1935) |
Sohasem gondoltam volna, hogy a kenyérszaporítás csodája ennyire tükör a mának. (Jn 6,1-15) A kinyílás, a jelenen túllépni tudás, a másik valódi szükségére odafigyelés „modelljét" adja. Hogy egy közösség (s benne az egyén), egy kultúra, hogyan nőhet tegnapi önmaga fölé. Maga a történet segít megérteni a „transzcendenciába" (természetünk felettibe) való belépés tétjét.
A napi hírek örvénylésében (a „negyedik alkotmánymódosítás" kapcsán kelt újabb sajtó- és immár Únió-szintű polémia) ez az evangéliumi útmutatás kétszeres jelentőségre tesz szert. Egész egyszerűen mert egy értelmes − lélektanilag, a közösség belső dinamikáját tekintve − modellt ad egy pozitív „öntranszcendenciára". Azaz: kilépni abból a meddő és cseppet sem veszélytelen helyzetből ami valóban önmagunkra zárt világ. S önmagunkra kényszerített szabadság-hiány.
Az evangéliumi történet. Legalább ötezer ember. S a kenyér és hal-szaporítás. Öt árpakenyér és két hal. A történet „csattanója", János evangéliumában, nem a kiosztott étel mennyisége. Az a tömegnek nyilván nem is tűnt fel, hisz folyamatosan kapták. A hangsúly és a figyelem a történet végére − a maradékra összpontosul.
Fontos vizuálisan is magunk elé képzelni a mennyiséget, ami körül a történet forog. A Jézus korabeli kenyér kisméretű volt, kerek és lapos. Három darab lakatott jól egy embert. Egy kosárnyi minimum egy tucatot jelentett. Tizenkét kosarat töltöttek meg: csak a maradék darabkákkal. A történet csúcspontja így valóban a meghökkentő kontraszt. Az étkezés után, csak a maradék, töredék darab kenyér sokszorosa annak, amivel kezdték. „Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyinek?" (Jn 6,9)
Ez a többlet valóban kulturális paradigmánk. Mert pontosan megmutatja, milyen változás történik a személyben (közösségben), ha az képes odafigyelni a másik valódi szükségére.
S kulturális paradigma ez egyházi és nem egyházi kultúrának, egyaránt. Az egyház, saját zárt „liturgikus világából" sokszorosan kiléphet. Amennyiben képes meglátni, hogy a kápolnán kívüli világ milyen „implicit" vallási és emberi szükségeket hordoz. Mely „éhségek", s ezt fontos meglátni, nem esnek egybe kápolnán belüli vallási tapasztalatainkkal. Azaz: a kenyérszaporítás, mint csoda, dinamikájában megérteni: a világ nem a keresztény közösség nyelvének és élményterének kiterjesztését várja. Hátha létezik világunkban egy „anonim Isten" és egy „anonim keresztény" közösség, mint az éhség és az önmagát kifejezni képes nyelv iránti éhség közössége? Átmenni ezen az önzetlenségen, figyelmen, és felnyíláson: öt hal-két kenyér önmagunk és a „tizenkét kosár többlet" kontrasztja.
A történet, mint kulturális paradigma, a szeretet nyelvére is lefordítható. Ott, ahol bizalomban tudjuk látni a másikat, s e mássághoz szeretettel közeledni: önmagunk és a másik többletére teszünk szert. Többlettel, többként zárunk.
A fenti történet előtt szemlélem józanodással azt a magyar történetet, amiben élünk. Mindent megmérgez és felülír a gyilkos politikai érdekharcok világa. Csak egyszer látnánk rá arra, mennyire sebző és gyilkos világ Európa mindent átható bizalmi deficitje. Valamint arra, hogy ez a totális mediatizált világ, ami beszippant magába, és hisztérikussá tesz, mennyire életidegen. Ha szemernyi bizalom lenne − most épp a demokrácia deficitet minden áron kimutatni akaró „Európában" −, normális világban élnénk. S életünk főszereplői nem személyes és kollektív (nemzeti) perszónánk „árnyékai" lennének. (S tényleg, csak zárójelben kérdezem, gyalogos aggyal, kik ezek az „európai biztosok", „velencei bizottsági tagok", vagy épp belhoni politikai marakodók − akik átfestik bennünk a normális mindennapokat? Mi ez a kollektív őrület és gazdasági és hatalmi haláltánc? Ahol csak zsugorodik, a hallhatóság határain is túlra, az emberi szó? S ez a zsugor-emberség, „mi ez ennyinek?")
Ezért fontos − unum necessarium, azaz mindennél fontosabb − újra olvasnunk növekedésünk történetét. Zárt világok peremén.
2013-04-13
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése