2012. október 9., kedd

[homilia] Evangéliumi paradoxonunk


Történeteink és a „tanítások", emberségre hívó szavaink, természetes, hogy megkopnak. Abban a világban, mely folyamatosan leértékeli nemcsak a szavak jelentését, hanem a gyökerüknél meghúzódó élményeinket is. A közösség és az egymásra figyelés mára a tegnap világa lett. Ezt a rendet teszik mértékké a fogyasztásra épülő rendszerek, melyekben élünk.
A Márta – Mária történet, kettőjük pillanatnyi konfliktusa egy „háztartási jelenetben", messze túlmutat önmagán (Lk 10,38-42).  „ʻUram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!' Az Úr ezt válaszolta neki: ʻ,Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.'"
Maga a konfliktus ráirányítja a figyelmünket, menyire fontos rálátnunk, távolságot teremtve, a „rendszerre", amiben élünk. S ma a két világ - aktív világban/családban lét és szemlélődés/lelkiség - egységét kell megkísérelnünk. Hisz egyrészt a gazdaság és termelés jelenlegi rendje objektív „kényszer". A belőlük való kilépésre nincs lehetőség. Ellenben, s e a rendszerkritikus szemlélődés „jobbik része", lassú, belőlünk fakadó átalakításukra, igenis van lehetőség. Ez az evangélium isteni biztatása.
A ma jelszavait, reflektálatlan kényszereit, felül kell vizsgálni. Újra tisztázni az Élet és értékek határvonalait, s ami ezen kívül esik. Az eljövendő időszak munkája az „elszabadult kánon" - az emberről és emberiről levált kényszerek - lépésről lépésre történő megnevezése. S arányosan ezzel a „névadással" születik meg egy új, kritikára és szolidaritásra épülő közösség.
Az aktualizált Márta-Mária történet először a kor mestertézisét vizsgálja felül. Az Evangélium mint szabadság kimondja: nem tartható az a mítosz, hogy a gazdasági növekedés és az emberi szolidaritás ( „működő" ) közösségek rendje egyszerre fenntartható. A fogyasztói rendszer fogyasztásra épülő konszolidációja - az emberiességen kívüli célt szolgál. Az önfelélő „felépítmények" kiszolgálását, ahol az emberi kontroll másodlagos.
A nagy kérdés, természetesen, vajon a fogyasztásra - mérnöki pontossággal - regimentírozott tömeg, hajlandó és képes lesz-e a szükséges önreflexióra? Egész nagytörténelmünk ennek a kérdésnek az elfojtása. A gazdasági növekedés mítosza hihetetlen energiákat invesztál e trauma eltagadásába. Ám épp ez a folyamatos kényszer az, ami biztató. Mondhatni, evangéliumi paradoxonunk.

2012. október 9.



Nincsenek megjegyzések: