A festészet mindig rejtett morális képet fogalmaz meg. Amikor „szöveggel", „írásban" érvelünk s kifejtünk egy etikai témát, akkor nyílt vagy explicit morális képpel dolgozunk. Ezt a rejtett erkölcsi képet keresem francia Michel Ciry vallási témájú festményeiben. Képelmélkedésnek is nevezik ezt a technikát.
*
Az első kép-elem amire felfigyelhetünk, a tér a tékozló fiú háta mögött. A kép bal szélén lévő két fa és a Tékozló háta között meglepően nagy tér feszül, ami szinte kitolja az alakot mind a kép geometriai, mint kompozíciós középpontjából. Ez a nagyra nőtt tér bejárt életutunkat szimbolizálja. Élet-utazásunkat.
*
A második részlet, ami megragad, a tékozló szeme. Az emberi szem kifejezi a mögöttünk húzódó utat. Tekintetünkben tükröződik, mint egyetlen, hangtalan csend-szóba, figyelem-szóba összpontosulva a bejért életút. Az emberi szem így történetmondás, szavak nélkül. Szó előtt és szó után. Amikor szemünkkel fordulunk a Másikhoz (Istenhez, emberhez), életünk válik olvashatóvá e velünk szemben álló tekintet által. A megtett út, amit a szem elmond, mindig értékes út. Képünkön a személy mögött húzódó „tér" ez.
*
Mikor Isten néz a szemünkbe, értékeli és fel-értékeli életünket. Tulajdonképpen a „felértékelést" mi végezzük. Isten/a szerető ember tulajdonképpen arra hív meg bennünket, hogy megtett élet-utunkat valóban értékesnek lássuk, annak, ami. Ahogyan Ő is lát bennünket, kezdettől fogva.
*
A harmadik részlet a tékozló fiú haja, melyet a hátulról fújó „szél" rendezett el. E rövid hajat is előre fújta, amint látjuk a fül mellett és a homlokon. Mintha a hátunk mögötti szél fújna bennünket előre. Azaz: a Lélek, kísérőnk, egy utunkkal. Láthatatlanul, de benne van az útban.
*
A negyedik részlet a mellkas és a szív előtt egybefont kezek. Az emberi szív épp olyan kifejezőnk mint az emberi szempár. Szisztolé-diasztolé, össze húzódásának és kitágulásának végtelen (véges!) ciklusa ugyanúgy elbeszélője megtett utunk egészének.
*
Azaz: szívünket és életutunkat − festménybeli kézmozdulatunk − bemutatjuk Istennek és a személyeknek, akiket szeretünk.
*
A mellkasra tett-szorított kéz a ruha fölött. Ebben a ruha és bőr közötti közelségben Istent öleljük s szorítjuk magunkhoz. A mellkasra helyezett kéz elmondja: a távolság „legyőzetett". Leegyszerűsödött, leszűkíttetett, megszűnt: a mögöttünk hagyott életút belesimult ebbe a közelségbe. Feloldódott a kéz és ruha-mellkas közötti „nem-távolságba". A milliméternél is kissebbe; a legközelebb-be. Azaz: a kép megfogalmazza, Isten egy! minden távval amit megtettünk életutunkon.
*
Ötödik részlet. Melegséget érzünk kezünkben/szívünkben/vérünkben. Ez a melegség tükröződik a halkan parázsló téli égben.
*
Hatodik részlet: fák a jeges földeken. A fa − mint növekedés − nemcsak életutunk szimbóluma. Éppígy elmondja „tékozló voltunkat", amikor élet-utazásunk megfagyott tömbként nehezedik ránk; bennünk. Képünkön a kéztartás tanítása: a melegség, a szeretet és megbocsátás melengető jelenléte felajánltatik múltunknak. Ez a kapcsolat Isten melege és életünk között a festmény „rejtett erkölcsi képe". Ez a szó szerint szív-, szem, és élet-melengető Emmánuel valódi önmagunkhoz vezető hídként terül múltunkra. Amikor szeretek valakit, múltjával együtt szeretem. Amikor Isten szeret, múltammal együtt szeret engem. Történelemként pedig − többes számban mondhatjuk − múltunkkal együtt szeret az Isten.
*
Hetedik részlet. A tékozló fiú, így, egyben kollektív szimbólumunk. Kollektív jelentése: a történelmet soha sem elítéli, szereti az Isten. A történelem Istene is szerető Isten.
S ha a tékozlót mint kollektív alakot szemléljük: „nagytörténelemként" hivatásunk nem más, mint utánozni az emberi történelmet szerető (erre képes!) Istent. A festménybeli tékozló eme átalakulása megtestesíti az ellenfelével, történelmi ellenségével kiengesztelődni képes közösséget. Ne feledjük, a tékozló testvérként is érkezik az atyai házba, a haraggal (féltékenységgel) telt szívű bátyhoz.
Csak vázlatosan merem leírni, egyszerűen muszáj hinni (paradigmát váltani!) a szerethető történelemben, és a befagyott történelmet szerető Istenben. Hogy előtte a Történelem (nemzeti vagy globális történetek) tékozló fiúként áll. Korrigálni, radikálisan korrigálni kell a történelmet megítélő (el-ítélő), a történelmet a pokol képeivel váró, haragos Isten képét. Az elmúlt évtizedekben a kereszténység sokat fáradozott, hogy a személyes lelkiség istenképét korrigálja. Az én-Te találkozásban megfogalmazni a „szerető Istent". Az istenkép kollektív szintjén, azonban, e felismeréssel máig adósak vagyunk. S hiányában nem csoda hogy nincs „narratívánk", beszédmódunk a béke történeteivel feltölteni a népek egymásnak feszülő történelmeit (és Istenképeit).
Még hiányzik az új axiómában feszülő láncreakció. Ha Isten nem készít poklokat, a népek sem készítenek egymásnak itt és most történelmi poklokat. Miközben festményünk személyes jelentéseit boncolgatjuk, muszáj kitekinteni a Tékozló Arc kollektív jelentésére. Mert mint a nyelvtan egyes és többes számú alakjai: a két jelentés több, mint egymásba simul. Egymásba olvad.
*
Így fogalmazódik meg a felismerés a tékozló fiú/Történelem mögötti térre pillantva. Amikor figyelmünk középpontjában épp a fák és hát közötti − csak látszólag üres − tér foglal helyet. Az út („távolság"), amit a tékozló megtett Isten valódi képmása. A megtett útban − a kép spirituális központja − rejlik istenképünk korrekciója. Nem tudom másként mondani, de maga a tékozló mögött feszülő, megtett út Isten leghűségesebb ikonja. S nem véletlen, hogy Ciry képe voltaképpen egy rejtező páros portré. Ahol arcunk párja − a kompozíció látszólagos aránytalanságában − láthatatlan. Ám csupán addig, amíg a kép rejtett morális képeit (történeteit) el nem mondjuk. A nem analizált (reflektált, átvilágított) élet: elfedi azt az Arcot, mellyel a tékozló most szembenéz. A láthatatlan valójában látható. A láthatatlan nem is láthatatlan, csak mi nem látjuk. A mi töredékes, torzult, manipulált − egyszóval narcisztikus − istenképeink teszik láthatatlanná azt a páros portrét, melyek mindig vagyunk.
*
A nyolcadik kép a képben a fény játéka az alakon. A fény irányait érdemes megfigyelnünk. Az arc szemből kapja a fényt, elölről. Igen ám, de a kéz megvilágítása a mell előtt ennek az ellenkezője. A fény hátulról, a múltból érkezik. Valójában, ha a megpillantott Istenarcra/istenképre gondolunk, egy irányból. Isten fénye/szeretete jelen van múltunkban, belülről. Ez a fény kísér bennünket; motivál bennünket utunkon; és irányít (láthatatlanul is vezet) bennünket.
Ha vallási nyelvünkön fogalmazzuk meg, ez a fény, mint kegyelem, értesít: életünk, s benne múltunk, végső alapjaiig megszentelt. A leg-kezdetektől. Alapja maga Isten fénye, „történelemszeretete".
Egyensúlyt láthatunk az árnyék és fény között a kezeken. S ez további, nagyon fontos „morális kép" festményünkön. A fényből árnyékba való átmenet − a bőrön sehol nincs abszolút sötét − arra tanítgat bennünket, hogy „kiradírozzuk" a káros dualizmusokat, amelyen életünk komplexitását látjuk és eltorzítjuk. Ha van a kereszténységnek tragikus tévedése (istenképünk kisiklása teljes sebességen), akkor azok a „fekete" - „fehér" leegyszerűsítések. Kereszténységünk magáévá tett egy perverz szado-mazochizmust, ami torzult látást vagy kivet magából, vagy megszűnik valódi szabadságot ajánló húsvéti hitnek lenni.
Egyszerűen muszáj eltöprengeni azon, amit Nietzsche és Freud óta, s ezt megelőzően is, kultúránk kívülről megfogalmazott rólunk, keresztényekről. Nevezetesen, hogy a kereszténység olyan istenképpel operál, ami rendkívül magas ideálokat állít fel Istenről, erkölcsökről, az ember „szentségéről". Ám ezt a roppant(ó) magasságot azon az áron tarthatja fenn, hogy szüntelen leértékeli az itt és most embert. Állandó bűntudattal, kicsinységének sulykolásával. S ez a „magas-transzcendencia", s szükségszerű árnyéka, a bűnös ember, kígyóként farkába harapva, önmagába visszatérő kör. S a tragédia valódi csúcspontja, s ez az amit Freud észlelt, hogy a roppant magas ideál fenntartásának ára nem csupán az ember szüntelen ön-leértékelése. Isten lehetetlen ideálját csak úgy tudja fenntartani a kereszténység (Christendom?), hogy muszáj szüntelen ellenség-képben gondolkodni. S önnön bábeli Természetfeletti Istenképével muszáj a világi kultúrát mint e transzcendenciát fenyegető „szennyezést" látni. Ám mivel az vallási tekintélyén kívül esik, a "világi", a „más" felé egyetlen módon tud csak viszonyulni. Magas-Transzcendenciájából agresszív csapást (elutasítást) mér a nem-keresztényre (ami Ideálja előtt nem leboruló Christendom). A kereszténység mindmáig e hierarchiában élő, agresszív vallás. Mely egyéni érzékenységeket magába olt és hasonít. Belülről nem látjuk önmagunkat, milyen agresszív a keresztény ember. Mennyire übermensch, felsőbbrendűségi tudatú. Az alázat jegyében. Ám alázatában is önmaga magasban látni kívánt képét imádja.
*
Ciry képén e vertikalitással szemben ezért uralkodik a vízszintesek világa. Az ég szétterülő és tájat beborító vöröse átalakítja nárcisztikus kivetítéseinket Istenbe. A tékozló feje enyhén meghajol. Bár egyenesen áll, ez a felegyenesedés partneri leborulás. A szénfekete szemek izzását érdemes megfigyelnünk. A két szemgolyón át meghúzott tengely, nagyon enyhe szögben, mutatja a fej meghajlását. A lehetetlen magasra emelt ön- és isten-ideálok világából: abba a horizontalitásba, partneri jelenlétbe, mellé-rendelő viszonyba, melyre csak a valódi Isten képes. S ez a baráti viszony mint a tékozló előtt is, számunkra is új világ.
*
S talán a kilencedik megfigyelendő elem maga e „horizontalitás". A tékozló hazaérkezésének ez ad keretet. Megérkezése tudatos. A reflektált hazatérés a valódi hazaérkezés. Ez az ember sokat tapasztalt és átélt. Két keze a megértett élet, az önmagával egyensúlyba kerülő én „öntudata". Tudatosság. Mester Eckhardt fogalmazza meg: csakis a kéz, mely korrigálni képes, tudja az igazat megírni. A tékozló keze korrekcióra − valódi történetének megírására képessé vált kéz.
*
Egy mélyebb megértésbe érkezett. Régi „függőlegeseiből" (narcisztikus ítéleteiből) kizökkent ember. Leheletfinom az egykori magabiztosságok és bizonyosságok helyén születő magabiztosság és bizonyosság az övé . Bármilyen más kéztartás fals magabiztosság, gőg lenne. Ez az új bizonyosság („magas-Transzcendenciák") egyben kétség is. A szemekben bizonytalanság is tükröződik. Mely bizonytalanság a valóban, most már Istennel és embertárssal most „történő történelem" (Martin Buber) előtti alázat. A fals ön-transzcendtálásokból kilépő ember kilépése ez „függőlegeseiből" valódi jelenébe és jövőjébe. Innentől vezettetik és partneri résztvevője története alakításának. És istenképe alakításának. Őszinte öntudata kapcsolat az őt szüntelen körülvevő és alakító másik valósággal. A Másik valóságával.
*
A tékozló egyéni történetében megpillantott kollektív történet, istenképünk korrekciójának küzdelme, lehetőség. A „függőlegesek" és Isten „horizontalitásának" kontrasztja elsősorban modell. Nem egymást kizáró alternatívák. A kulcs a korrekció. Mint e festményen belül, az isten- és emberkép korrekciójának lehető legtöbb „analógiáját", rejtett „morális képét" felfedezni.
*
A tizenegyedik kép-elem a vénák és a kezdődő mosoly találkozása a tékozló arcán. Az erek kékje rendkívül hangsúlyos elem. A már említett „horizontalitás" elmélyítéseként foghatjuk fel. A tékozlóval kiemeltetünk a torzító világ fölötti szentségeszményből, mely a végtelenégig nyújtaná és emelné a Keresztet s mely kereszten egyre magasztosabbnak, „istenibbnek" látnánk magunkat. És mind öntetszelgő „bűnösebbnek". A bőr alatti világ kékje, a vénák-erek belülre vissz. Egy más megfogalmazása (újrafoglamazása) ez eddigi „függőlegeseinknek", azaz kivetítéseinknek.
Az erek és a száj vonalának végén születő mosoly elmondja: a fájdalom és öröm együtt élését. Az arc fő üzenete a béke. Nem a vagy vagyok világa, hogy vagy szenvedés vagy öröm. Vagy szentség vagy bűn.
*
A tékozló egy másik valóságot szemlél, nem saját önmagába zárt világát. A visszatérés mindig kapcsolat? Visszatérés kihez?
*
Az Eckhardt által említett „törlés": soha nem a totális megszabadulás múltunk egy elemétől, hanem teret teremteni a reflexióra.
*
A vénák mélységet nyilvánítanak ki, valami nagyon pozitívet a jövőről. Amikor valamit „törlünk", radírozunk/korrigálunk életünk ikonját megfogalmazva, ez tudatos cselekedet. A korrekció a mi tettünk!
*
A tékozló fiú ítélet ideológiáink felett. Nem csak a kereszténység mesterséges védelmi-mechanizmusa, az élet-idegen „fenti-Transzcendens Isten" kritikája. A kép szélén (önmaga lehetősége határain) megálló tékozló fiú az „ateizmus" kritikája is. Az ateizmus nem engedi meg a lehetőséget, hogy valami kívül áll, valami lehetséges, van saját képességeinken és hatalmunkon kívül. Ezzel ellentétben, a kép valódi fókuszpontja a képen kívül van. Ahová a tékozló ki pillant a képből.
Ciry képe a nyugati festészet képi nyelvének őszinte önvallomása. A „nyugati festmény" mindig keretben gondolkodik. A képkeret függőlegese és vízszintese zárja. (A keleti, kínai vagy japán festészet nem használja a képkeretet, a kiteríthető, legördülő tekercs nyitva hagyja a tájképet vagy a portrét.) Ciry nyugati keresztény festészete őszinte. A keret „teológiai vallomás", hitvallás. Életünk keretezett valóság, ami benne történik, éppúgy mutat önmagán kívülre is. Törékeny emberi rendünket a szeretet foglalja keretbe. Világunk összefüggései folytatódnak. A tékozló tekintete Ciry képén láthatóvá teszi és átjárhatóvá e határt.
*
S talán az utolsó megfigyelt elem a képen épp e keret. Mint a zsoltárokban a gondolatritmus (s nemde Ciry képe vizuális zsoltár?), visszatérhetünk a téli tájban kicsinyedő fákhoz. Bokorrá egyszerűsödnek a vörös égben megmerülve? Áttör az ágak között, kitöltve e mozaikszerű tereket az izzás. A fa felidézi Mózes égő csipkebokrát. Vagy, ahogyan a kereszt szálkaszerű kontrasztban nagypénteken belekapaszkodik az égbe. Tehát, az égő csipkebokor meglátható rejtett kép. A téli fában meglátott az égő csipkebokor emlékeztet bennünket a tékozló fiú történetének legtágabb, kollektív jelentésére. A hazatérő mögött megtett és bejárt „tér", közösségként, istenképünk alakulásának megtett útja. Történelemként hordozzuk tisztább és torzultabb képeit isten-emberségünknek; magának Istennek. Az újra-gondolás, arcmosás, képtisztítás, épp a tékozló mondja el, egyszerre kollektív és személyes felelősség. Egyházon kívül és egyházon belül; ám mindig kultúrán belül. Mert a kultúraként megtett út oszthatatlan.
2013-08-13-24, Bialystok, Lengyelország
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése