Thoughts on history / Gondolatok a történelemről

 

Dialógus (foto: Balintbeckett)

A párbeszédek fontosak az életünkben. Személy és személy között. Ember és Isten (avagy jobbik énünk) között. Ám felnőttségünk valódi jele, amikor felismerjük egy "harmadik" párbeszéd megjelenését. Ez a párbeszed lelkünk és a történelem között. Valójában értelmünk és a külső történelem közötti, őszinte beszélgetés ez. Belül történik, hangosan kiejtett szavak nélkül: belső reflexióban. Ezért a "lélek" beszél, értelmünk figyelmes megszólalása.
S muszáj belépnünk ebbe a belső tengerbe.  Egyszerűen nincs más lehetőségünk: hisz a magunk mögött hagyott út terhével, mint a Nagytörténelem bennünk nehezedő súlyával, szembe kell néznünk. Felnőtté válásunk elkerülhetetlen.

This is just like becoming a reflective eye between two languages. Living abroad and writing in both languages, in English and in Hungarian, is not a mere switching between the two. This is not like existing and using one language at one time, and using the other at another. It is much more like the aforementioned dialogue between the self and History.

My impression is that being an observer of both cultures, of what is left behind and that of the new acquired one in which personal existence at present unfolds, is itself that situation which makes this historical dialogue  necessary.

Usually, living only in one single language does not create this sense of being in a permanent Exodus. A "nemzeti nyelv", a nemzeti kultúra kizáróagos dominanciája, talán eleve predestináló oka is, hogy eleddig érzéketlenek voltunk a zsidóság történelmi tapasztalatára. Nevezetesen, hogy elönt bennünket, teljes súlyával, hőmérséklet- és állagváltozásával a történelem tengere. Ez a különös médium. However, now, when our pluralistic world is expanding into thousand - and less and less controllable - new directions, this sense of Exodus becomes the core of our existence. First, we sense this new world as something like a border. In the beginning it is a borderline phenomenon. In the outskirts of our observation. Then, slowly, this periphery grows into our very centre. And then, the "two languages", a két nyelv, merge. Egyesül. And this throws us onto the shores of this new existence.

Évekkel ezelőtt csak látogató voltam Angliában. Londonban. Semmi sem változott. Hazulról, a nemzeti kultúrából és nyelvből jöttem, s időről-időre ebbe az emlékezetbe tértem vissza. Abba a kollektív tudatba, mely önhivatkozó. Egyetlen viszonyítási pontja önmaga. S mely nemzeti kultúra határvédői, kerubokként, a magyar-angol és angol-magyar szótárak. Zárt szárnyú angyalok.

Belépni a Történelem (mint második anyanyelv?) és énünk közötti dialógusba, új felelősségbe helyez. Hiperérzékenyít a Nagytörténet iránti felelősségre. Indeed, it sensitises us for a much wider self-reflection. Hirtelen látni kezdjük mennyire a Nagytörténet részei vagyunk. Hogy, például (ma Pimlico-beli sietésem a St. Gabriel's be szülte gondolat), vajon megfordul-e fejünkben, személyes konfliktusaink közepette: a hirtelen nézeteltérések, a két ember között megemelt szó, vagy családi vita nem csupán egyéni seb. Hanem olyen felszínre bukó krízis, melynek kiváltója a Nagytörténet dagadó passiója. Sebeinkbe, személyességeinke tapadva.

That is why it is vital to undertake this conversation. Becoming fully human entails taking responsibility for these wounds. For the burdens and unresolved conflicts, often marginalised by us as careless bystanders. We need to become translators between our and 'his' wounds; or 'her' wounds. Who knows, perhaps this role of the translator, the facilitator of the Dialogue - makes God solely visible. Our taking responsibility for the wounds which we cause to the 'Nagytörténet' or History, in the end, exclusively, makes visible God's wounds. It seems that outside the dialogue between 'us' and the Angel of History, there is no perception of God. There is no visibility for Him/Her/(as bleeding) History whatsoever. If there is no attentive and responsible eye opened up in us onto the grand-narrative of history: there is no perception of salvation. We ourselves remain invisible to ourselves. Then, only blind 'English', 'Germans', 'Hungarians' and 'French' (etc,) will write their own stories obsessively and will see only themselves, narcissistically.

A zsoltárok világa ezért új szótáram és Bibliám. Exodusben született szem a zsoltárosé. Aki szüntelen képes két világ határán élni. Két világa határán. Nem két külön világén, hanem két világa (kinn és benn) határán, s ezért egyszerre közepén mintként történetnek. S amikor sikerül teljesen szolidárissá és eggyé válnunk emberi és emberen kívüli (s ebben az értelemben is isteni) világunkkal - nos, ez az a bizonyos "új ég és új föld" ami teremtetik. Csakis ebben a médiumban gondolkodva tudunk kinyílni egy olyan egyetemes szolidaritásba, melyből világunk sebének bekötözése megtörtéhet. Csakis zsoltárosként, a két világot beszélve, válthatjuk meg világunkat; avagy nyílhatunk meg a megváltásnak.

Usually, an emigrant is defined by the loss of their mother culture and language. One becomes a migrant or a refugee by an external necessity. Uprootedness is taking place owing to political, economical or cultural conflicts. The dialogue between the self and History is not taking place. Sadly, this seems to be our general (self-generated) destiny and condition. There is no other dialogue but that of the wounded migrants. 'Me' or 'us' with our wounds (or pleasures). My hope is to stay connected with what is left behind. This is the Psalmist's hope. My desire is to rebuild the unbuilt bridges of reflexivity. My hope is to become responsible for personal and collective pasts. Thus, through this Dialogue, I hope, this is my conviction with the Psalmist, we can continue a dialogue with our rejuvenated Present. When the unsung songs of history, the unsung Psalms, will be sung again. And I just wonder how it feels like being a Hungarian in this Psalmody. How does it feel being a European?

Also, it seems, that the question is not if there is a God or not. Statements on the existence of the deity are questions raised outside our non-existent Dialogue. The question of God (in the old sense) is almost secondary. The core problem, which should not leave rest for us, is as to whether we have the conversation between our true self and History, or not. In other words, is there a border (a penetrable one) between Exodus and our present history? Are we translating the wounds of History into our lifegiving hopes or the reverse is taking place?

12.05.2014