[homilia] A költői nyelvről

Papp György, Psalmus Hungaricus

A költői nyelvről (legényes elmélkedés)

C-év, június 23. Keresztelő János születése (főünnep),

( Iz 49,1-6; Zs 138; ApCsel 13,22-26; Lk 1,57-66.80)

A premontrei rend, különösen az alapítása utáni első századokban (a tizenkettedik század első harmadától) előszeretettel dedikálta kápolnáit a Keresztelő tiszteletére. E választás eredete talán az, hogy a közösség alapító xanteni Norbert egy vadon kellős közepén látott álmot, ott, ahol Keresztelő Szent János romos kápolnája állt.

Áthatolhatatlan erdőség, mocsaras vidék, a vad természet hangjai. Nyelv előtti világ. Rokon Keresztelő születésével, és „nyelven kívüli", pusztai életével. A későbbi barokkos kellékek, a hatalmi egyház díszletei alatt, a kezdeteknél ami történt, ez érdekel. Már régóta nem lep meg, hogy a szerzetesrendek, miközben az „alapító karizmáját" próbálják rekonstruálni, önnön visszhangjaikban: késő-konstantini tereinkben kerengnek. A közép-kelet európai egyháziasság cenzor énje ‒ mely gyakorlatilag minden szerzetesben és papban ott testesül ‒ nem engedi az „alapító karizmával" való szembenézést. A keresztény közösségek végtelenül közömbösek nyelvi eredet-vidékük megtisztogatására. Passzivitásukat, tájékozódni és művelő viszonyba lépni a bekövetkezett „pluralizmusok világával", ez magyarázza. Nem merjük vállalni a „vallás" lebontását, a „hit-tapasztalat" felé. Elfogadjuk azt a Nyelvi rendet, mely nosztalgiát, történelmi és kulturális lemaradást nem választ külön a jelentől; tartalmas jövőnktől.

Pedig a keresztény hivatás, s benne a szerzetesi meghívás mindig a kultúra nyelvi eseménye. A „nyelv" (kultúra) krízisével való szembesülés ez. Öntudatlanul is, az emberi szívben, mely szív a kultúra alapsejtje. Egy kultúra észrevétlen forradalma. Áthatolhatatlan erdőség, mocsaras vidék, a vad természet hangjai. Nyelv előtti világgá lesz a szív és értelem „láza". Nyelvi keresés ez. A csend világa, ahol ‒ mint Keresztelő apja, János némasága, s fia elmerülése a sivatag csendjében ‒ újra képlékennyé válik nyelvünk. Újra benne lüktet a test, kaotikus zajok, vágyak, és szenvedélyek, a nyelv katedrálisa alatt lefojtott drájvok és ösztönök világa. Valahol, a legmélyben az anyával való ősi egység, nyelv előtti megérkezetlenségünk kap újra hangot. Természet és kultúra határán (Kristeva) állhat meg újra az ember. Különös, nyelvi egyedüllétben Istennel.

Amikor így meztelenné válik bennünk a történelem, kényelmetlenné válik „az alapító karizma" a közösség számára. A „vallás", a szerkezet, a megkérdőjelezetlen, kölcsönös „függés" világa ‒ nem akarja önmagával e dialógust. A költői nyelv kényelmetlen prózai korokban. Mely prózaiság a függések és kényszerekből való kilépésből való félelem. Mint a kínai „katalógusirodalom" merevsége, személytelen „szimbolikus rendje". Inkább elfogadjuk a kényszereken át életünkbe testesülő gyűlöletet, agressziót és pragmatizmust; csak első kérdéseit feltevő szívünk ne szólaljon meg. Mert akkor többszólamúvá, többlehetőségűvé válna a világ. Kitágulna bensőnk, mely leleplezné kicsinységünket. Provincializmusunkat.

Jó ideje képtelen vagyok „sajnálkozni" történelmi kereszténységünk válságán. Pontosan, a „papi-szerzetesi hivatások" krízisén. Mégis, mit várunk, mint rendszer? Mit, ha belesimulunk abba a „nagyrendszerbe", mely kiszorítja, sőt, elhallgattatja a költői nyelvet (önmaga kérdésbe tevő avantgardját)? Szégyen, de a II. Vatikáni Zsinatot előkészítő és közvetlenül követő nyelvi megújulás óta, teológiai nyelvünkben nem történt semmi áttörés. A honi katolicizmus „mainstream" teológiai nyelve, Nyíri Tamás óta, visszarendeződött egy nyelvi innováció előtt világba. Sem nyelvtana, sem szókincse nem vált őszintén kíváncsivá világára. Sőt: mint evangélium, világban való lehetőségeire. A történelmi egyházaknak (s őszintén izgat, ebben mi a felelőssége az ügynökmúltjukon át „rendszerbe fogott" püspökeinek) nem sikerült leválnia a nagykultúra, a történelmi státus quo nyelvi ridegségéről.

Ez a pont, azt hiszem döntő, amikor az egyház, mely egyedül nyelvi heterogenitásában (komplexitásában) hiteles, együtt mozog a diktatúrákkal. Nem válik le arról a nyelvi bezárulásról, mely a diktatúrák sajátja. A vallási közösségek történelmi lemaradása és ütemtévesztése mindig az a pillanat, ahol a diktatúrák nyelve és az egyház nyelve között nem születik „vákuum." A nyelvi szakadék, pontosabban szakadás beállta egyház és kultúra között egyedül ilyenkor legitim pillanat. Az elhatárolódni tudás. A beszélni tudás, a nyelv előtti pillanatok „őserejének" esélyt adni. Mely költői, drájvoktól, testi impulzusoktól kavargó nyelv kétségbe tenné a „Rend" kérgesedéseit, lélektelenségét, s ha kell, őrületét. Mert az állandóan kérdező, lázadó, formai játékokban a nyelvet újraélő költői nyelv: nem ellensége, nem végső lebontója a Nyelvnek/kulturális status quoanak. A kezdetek, az újrakezdések nyelve finomhangolt az uralkodó „Szimbolikus Rendre". Nem független a „nagynyelvtan" egészétől, azt túlzásaiban is magában hordozza.

Julia Kristeva gondolatait idéztem, kötetlenül a költői nyelv, mint praxis természetéről. S muszáj említenem „A nyelvészet etikája" c. esszéjének, számomra, kulcsgondolatát. Mi történt az oroszországi forradalom „forradalmi avantgárdjával" a sztálinizmus beköszöntével. Ez az a politikai kurzus, „A nemzedék, mely eltékozolta költőit". Kiváló tehetségű művészek tűntek el a történelmi kényszersüllyesztőben. Majakovszij, Hlebnyikov nyelvi zsenijét említi. S nem puszta metafora: a szovjet diktatúra, mint társadalom költői legyilkolásán alapult. Azon is el lehetne töprengeni, vajon igaza volt-e Freudnak, hogy minden kulturális közösség az ősapa legyilkolásán alapszik. A szovjet diktatúra, a költői nyelv legyilkolásán alapozódott. Annak a költői nyelvnek az elhallgattatásán (s erre az 1948 utáni fordulat honi kultúrpolitikája is példa), mely a jövő formáit, hivatalos propagandán túli lehetőségeit, a „média" pártvízióit feszegeti. Gyilkosság, halál, és egy társadalom változhatatlansága összefüggenek. Mindenkori kultúránk megújulhatatlansága és a költői nyelv („alapító karizmáink") elhallgattatása mindenkor összefüggenek. Mert a költői nyelv az, ami kérlelhetetlen konoksággal irányítja a figyelmet, arra, hogy a „Rend" képtelen meghallgatni és észrevenni: a konkrét embert, aki a „nagyrendszer" nyelvét beszélni képtelen. Mit érez a kortárs alany legbelül, mik valódi szükségei, és valós vágyai; a megújulásra.

S ezt már én teszem hozzá, e nyelvi avantgárd ‒ a költők, próféták, „Keresztelő Jánosok", „rendalapítók" és „alapító karizmák" ‒ tétje a gyanú lebontása. Egy vallásalapító, egy rendalapító, egy államférfi, egy gondolkodó, jó költő és író megtörténtté teszi „nagynyelvünk" zérópontját. Nem a „rendet" bontja le, erkölcsöt vagy törvényt ‒ hanem egy kultúra, egy rendszer, egy „egyház" rideggé válását. Azt a gyanút és bizalomhiányt, mely nyelvünk gyökerénél képződik. A rendszerváltozások, és rendszermegújulások igazi fokmérője nem a „forradalom", hanem a költői nyelv jelenléte és szabad működése.

Keresztelő, ebben a nyelvészeti értelemben is, ténylegesen Előfutár; előfutára Jézus evangéliumi nyelvének. Muszáj apjával, Jánossal belépni a szentély csendjébe, és a fia foganása feletti hitetlenségért büntetésként kapott némasága csendjébe. Muszáj Keresztelő pusztai csendjében osztozni. Amikor a szív természet és kultúra között, fülünkben lüktető némasággal dobog. Mert ez az a csend, mely megelőzi az evangélium nyelvi forradalmát. Jézus költői nyelvének „zérópontja" ez. Legkezdete a bennünk élő gyanú és némaság lebontásának. „Alapító karizmánk."

2010-06-23, Budapest-Debrecen, Nyírség IC, hazafelé négy találkozásból