2010. június 6., vasárnap

Kastélyparkban


Kastélyparkban


C-év, Úrnapja (Ter 14,18-20; Zs 109; 1Kor 11,23-26; Lk 9,11b-17)


Szikrázó napsütés. Szikrázóan friss érzésekkel. Debrecen. Az antológia bemutatója Szolnokon jól sikerült. A régi tanáraim közül örömmel láttam Cs. K.-nét. Évtizedek visszautazása volt ez. A korszellem változik, az Aba Novák Művelődési Otthon kávézója. Esős, szemerkélős délután. A kerekasztal-beszélgetést Jenei Gyula író és P. Nagy István költő, az Eső c. irodalmi lap fő- és olvasószerkesztője vezették. Érzéseim Szolnokról mélyek és egyszerre felszínesek. Mint egy kamaszkori szerelem emléke. Az üvegfalon ki-ki nézek. Mélyen a város és középiskolás éveim szemeibe. A rendszerek és változások érintetlenül hagyják azt, amit talpaink érintenek. A homlokzat betonelemei átfestve, a régi beton mellvéd az út mentén ugyanaz. Hátsó oldal-fala, mely a forgalmas sétányt övezi, ugyanaz. Itt maradt rendszerváltás előtti, és folyamatosságát demonstráló szürkeség. E „beton" szürkéje, mikrofelülete felidézi évek folytonos lélegzetvételét. A múltat; kamasz-jövés menéseket. A szem ezerszer simította, vagy épp átsuhant „e" Szolnokon.

A beszélgetésen figyelem az embereket. Fiatalok, épp most érettségizettek is szólnak. Kamaszkori szomjam szépre, közösségre és szerelemre szavaik mélyén. S tényleg, létezik még az irodalom a birodalom helyén. Egy gimnáziumból kikerült alkotók nyolc évtizedéből merítés az antológia. Ismerős utcarészletek, érzések a szövegekben. Élő közösség, élő a közösségről való beszéd. Mindenki, a maga szemszögéből, egy láthatatlan labirintusra emlékezünk. Tehát lehet beszélni az országról. A közeg jó, számomra sajátosan jó. Nem tudják, hogy katolikus pap vagyok. Egy tizenhét-tizennyolc éves fiatal avantgárd verseit válogatták be. S egy, akkori zenekarunkra való visszaemlékezést. Jó, kifejezetten jó a kultúra valós alapközegébe visszatérni. Egyházi klisék, hajlongások nélkül. Ahol nem kell tartani attól, hogy „ortodoxiám" mérlegre teszik. Még sajog szívemen a gondolat, hogy x. püspök papként nem kíván egyházmegyéjében látni. S hogy ezek a naplóbejegyzések „napi felháborodás", azaz témák lennének a püspökkari konferencián. El nem tudom képzelni, hogy egy Londonban élő ember szélfútta gondolataira figyelnének. Pedig a valóság ez. Furcsa görcsök mentén élő közeg az a magyar katolicizmus, amiben élek. Három év külföld után, s most e „nemekkliozogén" író-olvasó találkozó csak még láttatóbb kontraszt, testidegenek e mechanizmusok. Az intellektuális szabadság fojtó hiánya.

Mert nem jó szemlesütötten járni. Állandó számonkérésben és védekezésben. Állandóan megmagyarázni − ortodoxiáknak − gondolataimat. Mert az embert kényelmesebb „perbe" fogni, mint a betűt. (A „per" Kafka értelmében.) A vizsgált, a gyanakvott ember helyzete ugyanis eleve vesztes. A „J.K." - hoz való viszony mindig „hierarchikus." A kikérdezett, a gyanúval fogadott ember helyzete olyan, mint a figyelmetlenül vagy koncepciósan olvasott szöveg. Manipulálható. Uralt.

Egy-egy ilyen találkozásban, mint ez e könyvheti rendezvény, átdereng a tény. Évek, évtizedek óta a „kastély" negativitásában élek. Huszon-egynéhány éve nem „ortodixiázással" volt elfoglalva az egyház, melyet megszerettem. Hamar megtanultunk a status quora, hatalmi-szellemi viszonyainkra ügyelni. Kinyílások és megnyílások helyett. S nem jó ez a manipulációk, elhallgatások és elhallgattatások, öngerjesztő félelmek által sántító és „összerezzenő" világ. Fényre, szabadságra vágyom. Kilépni abból az ekkleziogén befeléfordulásból, ami már-már egy „egyházi" szemeinkkel. Mert csak betegesen befelé figyelő, hátráló rendszerek vetik ki magukból e Londoni naplót; s íróját. Ez a rendszer, s beleértve saját rendi közösségem, nem ment fel. Végeérhetetlen perben élni. Nem jó. Nem az én hangom. Hiába vagyok becketti alkat, a pozitivitást vágyom. A Szentírással való találkozásokban is. Mint ahogyan most is megérint, s újra érint, táplál örvénye. S megindulok e szellő után, a debreceni református Nagytemplomba. „Szívem vár, vár egy találkozást.// Ahogyan fény fogan komp-sötétben.// A fül. A szem. Belülről hallik. A kéz kitapintja az ágy vasát./ A rétegek játéka. Lekaparni őket, hátha ott lapul, ami megszökött ebből/ az átlátszó időből." (Tizenkilencedik tájkép, 1987). Elindulni a pozitivitásba. Amikor szabadabban lélegzed a mát. Mint az evangéliumi pillanatképben. „De amikor a sokaság észrevette, utánament. Jézus örömmel fogadta őket; beszélt nekik az Isten országáról, és akiknek gyógyulásra volt szükségük, azokat meggyógyította." (Lk 9,11) Valahol ez az a pillanat, amikor az antológia és az evangélium sorai egybeérnek. Mint kastélypark; és kastélyparkon kívüli táj.


2010. június 6. Debrecen




www.madame.altpop.hu

1 megjegyzés:

Unknown írta...

Bálint, én az üvegfalakon beözönlő fényre emlékszem, amely betöltötte a kávéházi teret, - mintha valódi és nem ilyen fura, kora nyár lenne. (Szemerkélt az eső, esernyővel érkeztél.) Tényleg, volt az egészben valami szakralitás; magam is meghatottan hallgattam az okosan, értelmesen, hitelesen megszólaló fiatalokat. Jólesett hallgatni őket, veled beszélgetni - örülök, hogy találkozhattunk! - István