Overdose, mon amour!

Overdose a magyar csodaló "A Pavlov jó gazda"
című nótát énekli nekünk, a hálás közönségnek.

Overdose, mon amour!

C-év, 22. hét, K. (1Kor 2,10b-16; Zs 144; Lk 4,31-37)

Overdose, a magyar csodaló a németországi Baden-Badenben elvesztette veretlenségét. Szomorú. Ám mégsincs ebben semmi rendkívüli. Sőt, a dolgok normális menetéhez épp ez tartozik hozzá. Attól versenyló, hogy versenyez, s a verseny attól verseny, hol hol az egyik, hol a másik ló győz. Dózit most elfelejtik. Sőt, haragudni fognak rá. Előbb csak apró bántóbb megjegyzések jönnek. Meg fogják találni a tulajdonosát is, a zsokét. Mert egy nemzeti mítosz összeomlása után meg kell találni a felelősöket. Így lesz Overdose lélektani értelemben „screen", amire kivetül a benső. Tükrünk, Overdose.

Mert mennyit is változik a világ. A Blaskovich birtokról származó első csodalovunk neve „Kincsem" volt. 1874-ben látta meg a napvilágot, 54 versenyen indult és valemennyit megnyerte. Azonban nem is ez a lényeg, hanem a neve. Szép név. Régi érzésekkel, egy régmúlt világból. A Kincsem-ben benne van a ló és az állatot felnevelő táj tisztelete. Évszakok járása, ég kékje. Egyszóval a hazaszeretet. Egy szép név sohasem csak a jószágnak szól.

Így tűnődöm el csodalovaink nevéről. A második „Imperial". Amolyan dögös és mégis komoly név. Nagyapját, az elveszettnek hitt galopplovat, „Intermezzo"-t, 1945 után találták meg vidéken. Szekér elé fogva. Viszontagságos idők. Idegen hangzású nevek divatja. Vajon mi vezérli a névadást? Overdose nevével, valahogy nem vagyok megbékülve. „Túladag", „Halálos adag" − ilyesmit jelent. Persze, a név mögötti táj is jelentőset változott. Kincsem. Imperial. Overdose. Történelmi ívek és korszakhatárok. A táblabíró világ, a kommunista impérium árnyéka (ellenállni és úgy válni hasonlóvá), és ez a mai posztmodern. Más és más a haza jelentése. A táj, a természet kondíciói is sokat változtak e nevek mögött.

S legfőképpen azonosulásaink. Kristeva, a freudi gondolkodó veti fel, hogy az Istenben való hit eszköz, hogy kilépjünk múltunkból. Hogy magunk mögött tudjuk hagyni a múltat, s ne egyfajta állandó gyászban, nosztalgikus vissza-térésben éljünk. S teszi hozzá, egy-egy kimagasló szent életében, mint Avilai Szent Teréz, ez a túllépés következik be. Meglep, hogy hozzáteszi, a vallásos átlagnak közel sem sikerül ez a lélektan szempontjából is nagyra értékelhető kilépés a „melankóliából." Freudi rendszererében nagy hangsúlyt kap az anyáról való leválni tudás. A tény, hogy ezen eredendő egységünk elvesztését kárpótolandó a nyelvet kapjuk. A képességet, hogy az szerető apában való hit által, aki bevezet a Törvény, a Nyelv világába néven nevezni tudjuk a világot. Nemcsak amit magunk mögött hagyunk, de ami előttünk áll. S születő emberségünk milyen szép drámája, hogy elsőként e világból az Anyát nevezzük meg. Névadásaink (s ez kultúránk lényege) állandó küzdelem a kezdeteinkbe, egyfajta ősnárcizmusba való visszahullás ellen. Tudni nemet mondani a visszaútra; mely fogva tart lelket és szemhatárt.

Miért van, hogy bizonyos istenhit működik, más meg nem? Ezen tűnődöm. Overdose-val való azonosulásunk kudarcán, tulajdonképpen. S valahogy így vagyunk mi magyarok. Azonosulunk, minden reményünket egy „csodalónyi" kiútba vetjük. Legyen az csata, szabadságharc, választások, ügyeletes X-faktorok, Megasztárok, Való világok. S ezek bukásával vagy eltűntével csalódunk. S maradunk a tegnap világában.

Van olyan, hogy „Exodusban" megtalált Isten. Van olyan, hogy „haladtunkban" megtalált szerelem. Újra megtalált barátság. Történelmi falakon át megtalált kiutak. Amikor a kihívások közepette is egy új világ nyílik ki bennünk. Azaz a régi világ virágzik ki bennünk. Talán ilyenkor mondjuk egymásnak, nemcsak állatnak, hogy Kincsem. Amikor szembesülünk. Amikor merünk szembesülni történetünkkel. Hogy Overdose halandó, legyőzhető − de tőlünk halandó, miattunk legyőzhető.

Írom szegedi barátomnak, oda a Mátyás tér közelébe, ami nyugtalanít. Hogy a templomi vallásosságunkban van valami, ami nem a „kifeléről" szól. Nem „Exodusról", hanem visszatérésről egy narcisztikusan vigasztaló isteni Jelenlétbe. Mint vigasztaló anyára mászunk vissza Istenre. S görcsösen nem akarunk szembenézni, hogy egyébként, épp az unokák életében mivé morzsolódik ez fajta hit. Valami miatt „melankolikusak" templombelsőink. Végtelenségig passzív hívekkel, s szavaikban nem egyszer végtelenségig harcias, sőt, választások idején agresszív püspökökkel és papsággal. S ami agresszívvé tesz bennünket, a valósággal való szembe nem nézni akarás. Befelé szelídek vagyunk, kifelé vasizmú bírái a bűnös világnak.

Így figyelem, hétköznapi melankóliánkból ébredve, Jézus azonosulását. Hogyan, hová lát ki korunkból? Mert nem értem. Épp úgy nem, mint e melankóliánkból rezzenő tanúk, itt, e sorokban. Csak érzem, hogy igenis vannak olyan pillanatok, amikor „valaki úgy jön, hogy soha sem vártam". S utána fordítjuk nemcsak tekintetünket, de szívünket is a korzón. „ʻNémulj el, és menj ki belőle!' Az ördög pedig középre dobta az embert, kiment belőle, és semmit sem ártott neki. Mindenkit félelem szállt meg, és egymás között így beszélgettek: ʻMilyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?'"

2010. augusztus 31.

Egy vasárnap, Piac utca 6.

Piac utca és Nagytemplom

Egy vasárnap, Piac utca 6.

C-év, 22.hét, V. (Sir 3,17-18.20.28-29; Zs 67,4-11; Zsid 12,18-19.22-24a; Lk 14,1.7-14)

"Piac utcai fényes korzón/ Bolyongani most élvezet,/ Ki egy pár cipőt el nem nyűtt ott/ Az udvarképes nem lehet." Ady sorait olvasom a debreceni Nagytemplom oldalán, építést szegélyező fapalánkokon. Ismét az Árkád Kávézó teraszán. Ismét istentisztelet után. S amilyen szerencsém van, a múltkoriban hallott lelkipásztornőt hallhattam. Írtam már róla, a bűnről és a gonoszról prédikált. Figyelem, amúgy 'adys' hangulatban, felidézem, az imán meghajtott fejeket. Itt, reformátuséknál is megérint a passzivitás. Egyetemes jelenség e szekularizálódó országban, úgy látszik. Templombelsőkben zsugorodik a kereszténység. Kicsit félünk, kicsit megnyugtat az illúzió, hogy templomaink, 'főmiséken', nem is olyan üresek. Sőt, mintha teli lennének. Mintha. (Állítólag, e főtértől a legnyugatibb város püspöke megorrolt rám, mert e Naplóban azt írtam volna, hogy a 'vasi templomokban nincs hit.' Sosem mondtam ilyet. Ha igen, inkább e most megfigyelt "zsugorított templombelsőkről" írnék.) Mert állunk, meghajtott fejekkel. Kiszakadtan kultúránkkal való párbeszédből. Elnyugszunk, megbékélünk a helyzettel. S csöndesen elfogadjuk a kultúránkkal való együttsodródást. Egymás melletti szótlanságban.

A zsugorodó templombelsők: gondolattalan templombensők. Fejeket lehajtani tanítunk, pedig már Ady is inkább választotta a Piac utcán való korzózást, mint a "Nagytemplom" nehéz lélegzetvételét. S eszembe jut egy másik kép. Zsugorított temetkezéses sírokról. Lovas, s lovasa meggörbült háttal, idők ívének megadottan. Mert valahogyan ezt érzem e nyelvében önmagába zárkózó honi kereszténységen. Mint a pogány sírok, időből kilépetten, valami hasonló történelmi elnémulás előtt. S tulajdonképpen nem is csodálkozom, zsugorodó kolostor- és szeminárium-bensőkön. A papi-lelkészi, szerzetesi hivatások hiányán. A nyelvi nem megújulás, egy hátráló egyházi kultúra nem vonz. Mert nemcsak a jövőnek, a jelennek is háttal áll. S önmaga hiányai és vágyai helyett beszél Isten országáról.

Pedig létezik az, amit Martin Buber "történő történelemnek mond", azt hiszem a Próféták hitében. Amikor történik valóságot magába fogadó nyelvünk; valóságunk feltárulásával együtt. Világ és Tanítványok, egymásnak fordított arccal. S ez jut eszembe a mai, a világ sátáni erőinek összeszövetkezését hangsúlyozó lelkipásztor szavai kapcsán. Pál Filippiekhez írt leveléből idéz. "Tudok szűkölködni, tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt." (Fil. 4.12.)S kérdezem magamtól, megkopott barna padokban. Nemde az lenne az apostoli kor lényege, hogy ott még nincs kész, kegyes minta, amihez a keresztény nyelv "gyarmatosodna"? Milyen a kereszténység, s egy kinyíló kultúra nyelve, amikor nincsenek megírt forgatókönyvek? Kész, kegyes és hatalmi megoldások? Nincs a templomba bezárkózás illúziója? S különösen nem kulturális megrendülések idején? "Zsugorodáskor"?

E szóra megkondul a harang. Öblösen. Mélyszürke esőfelhők alatt. Épp a mai evangéliumi sorok fölött. S nemde, kérdezem a távol járó Adyval, nyelvünk krízise nemde mozdulatainkban van? Ezekben az evangéliumban megfigyelt mozdulatokban? S mögöttük sorjázó mindennapi moccanásainkban? Nyelv, izom, zsigerek, munkahely, köztéri szobrok és Hatalom együtt; leszegett tekintetek koptatta történelmi korzón? "Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket."

2010-08-29, Debrecen, Piac utca 6.

Színészarc

Színészarc

C-év, 21. hét, Cs. (1Kor 1,1-9; Zs 144; Mt 24,42-51)

Szeretem megfigyelni a színészek arcát. Különös lények. Pedig nem történik más, mint bennünket nagyítanak fel. Nárcisztikus lények. Ahogyan mindenki az. A szeretet, a figyelem − a közönségnek való megmutatkozás − élteti őket. Állandó érkezésben vannak. S lényük törékennyé puhul, mondhatni gyermekarcúvá. Igen, a gyermek érzékenysége és áttetszősége az övék. S a gyermek sebezhetősége is, akiknek lételeme az elfogadás, a megszólítottság, és megszólíthatóság.

A színész, s az ember az élet színpadán, eszkatologikus lény. Végidőkben élő. Végidőkért élő. Nagy szó? Meglehet. A színész, a művész megőrzi ezt a nyitottságot bennünk. Talán épp gyermeki sebezhetősége és felnőttsége keverékében. Állandó értékelésben él. Közönségtől, társaktól, médiától. Ám legfőbbképpen önmagától. A színésznek tulajdonképpen önértékelése is nárcisztikus függés. Rá van utalva a másik tekintetére, a Másik arcra.

Amit a Dobó Katával készített dunatévés interjúban megfigyelek, létük nyughatatlansága. Az eredendő zaklatottság. A nap mint nap ismétlődő szétszakítottságra gondolok valóság és szerepjáték között. Míg a rohanó felnőtt-emberben elfedetnek ezek az átjárások játék és felnőtt mindennapok között, bennük nem. Nap mint nap felszínre hoznak egy különös „múltat". Amikor érzelem, értelem, testi káoszunk és nyelvünk rendje, a gyermek és a Törvény még képlékeny egységet alkottak.

Ezért megrendítő a színész szüntelen ön-töprengése. Mérlegre tétetik, mindenestől. Vallásos előtörténet nélkül is vannak szavai az élet mélytörténeteire. A személyes történet átvilágíttatik. Egyfajta utolsó ítéletben, melyre valójában az eredendő ítélet a jó szó. Hisz a színész állandó eredeteiből táplálkozik. Gyermekkora első nyitottságából, s így megítélt önmaga idáig nyúlik vissza. Megfigyelem szemét. A színészé, amikor gyermekségéből pillant ránk, mindig űzött tekintet. Eredendő védtelenség és otthontalanság: a mindennapi Törvény ridegségével szemben. Utolszor Cseh Tamás arcán figyeltem meg ezt a felöltözhetetlen mezítelenséget.

Társtalanság ez? Mert valóban ez lehet a kulcs. Ítélet nélkül, mérlegre tett önmagunk nélkül társtalanok vagyunk. Törtető, de „belül rohadó" korunknak épp ezt a vágyat az Ítéletre, kéne megtanulni e művészektől. Mert ez az átvilágíttatás, biztatás a szeretettől, tudná korunkat önismeretre nevelni. Felébreszteni. Hogy megpillantsuk a mindennapi tagadást: élő emberi benső nélkül nem gyűjtünk; csak eltiprunk és eltipratunk. Ez a megítéltetés, az elő emberi arc üzenete. Bármilyen „archaikusnak", távolinak tűnjék is az evangéliumi sor. „Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön! Bizony, mondom néktek, hogy egész vagyona fölé rendeli őt."(Mt 24,46-47) Élete egésze fölé.

2010-08-26

Hardtalk

Kondor Béla, Szent Péter és egy nő

Hardtalk

A BBC Hardtalk ("Keménybeszéd") sorozata. Vincent Nichols westminsteri érsekkel szó szerint nehézinterjú. A szeptemberi pápalátogatás kapcsán kérdezik kritikusan. Különös kontraszt. Az angliai katolikus egyház életében egész más lecsengése volt a pedofil botrányoknak. Írországban két püspök kényszerült lemondani. Vincent Nichols-t személyesen ismerhetem. Jó kommunikátor. Most is. Csakis az angol társasági kultúra magyarázza, hogy a legnehezebb kérdésekre is higgadtan, érvelve ad választ. A Hardtalkra beszélgetni az ember eleve úgy megy, hogy tudja, kényelmetlen, sőt, kíméletlen kérdéseket kap. "A botrányok kezdettől kísérik az egyház életét, a tizenkét tanítvány közötti feszültségre, gondoljunk vagy Júdás árulására." S beleáll a kérdésekbe. Tudja, hogy a közvéleménynek tartozik az egyház. Fontos kapu ott, ahol egyház és szekuláris kultúra között ez az egyetlen átjáró. Meg kell becsülni. Nem mentegetőzik, de a pápa mellett kiáll. Értelmesen kontextusba helyezi a pápa úr szavait és törekvéseit. Intelligens egyházfő. Sértettségek és görcsök nélkül.

Persze, van, amikor vékony jégre ér. A paphiány okait firtatandó a riporter szembesíti a "cölibátus alapelv" szerinte tarthatatlanságával. Értelmesen érvel a riporter is. Higgadtan. Egyedül itt érzem, hogy Vincent Nichols vékonyodó jégre ér. Érvelése nem tehet mást, megismétli az egyház hivatalos álláspontját. "Nagyon ősi gyakorlat, nagyon nagy karizmát veszítene el a kereszténység." Nyilván, köti a kötelező ortodoxia. A kondom-kérdést értelmesen válaszolja meg. Nem támad, nem vádol az ortodoxiából, inkább töpreng. S van részigazsága. Afrikában sem állította meg az AIDS terjedését e nyugati technológia, ez a "technikai megoldás" önmagában nem elég. A vita eleven. Szembesíti a riporter, hogy x. püspöktársa Angliában kiállt a kondom használata mellett, meghajolva az érv előtt: életet véd. S így hullámzik az interjú. Bátor a kérdező, független. Nincsenek státusnak kijáró tiszteletkörök. A feltárt pedofilügyek kapcsán Nichols teljesen pozitív. Menthetetlen. Mindent fel kell tárni. Nem hárít. S főleg nem úgy, mint idehaza egy püspökünk hivatásnapi prédikációja. Székesegyházában a sajtó és a gonosz erői ördögi, összehangolt támadásáról beszélt. "Várható volt, épp a hivatások évében erősödik fel a gonosz." Igen. Erről a mentalitásbeli különbségről van szó. Idehaza jogi megoldások mögé bújva hárítunk. Tagadjuk a problémákat. S elképzelhetetlen, hogy hasonló riport idehaza megszülethetne. S mint a riportból kiderül, a riporter katolikus és egyházáért kérdez. Függetlenül.

A riport nemhivatalos "háttérélménye" itt lüktet fejemben. Szikora Róbert R-Go zenész színpadi nyilatkozata az agárdi popstrandról. A nagyközönség előtt "leköcsögözi Gyurcsányt". S elmondja azt is (itt, vagy napokban, vagy magyarázatként?), hogy Orbánban és a Szűzanyácskában bízik. A Ferenciek terére, mondják, napi gyakorisággal jár templomba. Igen, a máskülönben kiváló zenész kulcs a fenti történethez. A szado-mazochisztikus világhoz való viszony lávája feszül kenetes szavaink alatt. Hol siklott félre a történet? Szikora gátlástalanul jámbor és kegyes, népegyházi panelek között. S épp ily gátlástalanul tapos bele a "nem ortodox", az "ellenség", az "az aki nincs, mert hitetlen" másikba. Mert valami miatt ez a fajta provinciális (és sérült) katolicizmus ezt a magatartást kondicionálja. Hatalmi fáziskésések? A közép-kelet európai katolicizmus soha meg nem sejtett kisebbségi helyzete? A kultúrával szembeni alázat hiánya? A vakság a szekularis szenvedésre? Műveletlenségünk az evangéliumra? S vajnon mi a magyar egyház papjainak felelőssége abban, a hatalom felé "felfelé pedálozok, lefelé taposok" mentalitásból máig nincs kiszállás? A választ nem tudom. Mint ahogy a BBC Hardtalk interjújára idehaza is várni kell.

2010-08-25

Klikkelő majom

Klikkelő majom, avagy a bulvárnivaló sok, az aratnivaló kevés.

C-év, 20. hét, Sze. (Ez 34,1-11; Zs 22; Mt 20,1-16a),

Figyelmesen kell néznünk a híradásokat. Napokban járja be a hír a világot a magyar gördeszkás papról. L.Z. negyvenöt éves rédicsi plébános youtube-látogatottsága a BBC rövidhíreibe is bekerül. Napokig a CNN honlap nyitóoldalán. Reverenda és pápai címeres gördeszka egy Zala megyei kis faluban. Persze Z. atya gördeszkázott már 1996-ban is Szombathelyen, a Derkovits lakótelepen. A szenzáció világhálót bejáró kép: a reverenda. E régi, tradicionális öltözék harangként lobban.

A világ a reverendára figyel fel. Arra a hagyományos egyházi attribútumra, amit Belmondo-filmek, vagy épp Hollywood tettek nevetségessé. A papot és apácát gegye-gugya, „ütődött" karakterekként ábrázolták. S jókat röhögtünk egy olajválság és recessziók előtti, elnyújtott békevilágban. Térdünket véresre csapkodtuk nevettünkben, ebben a happy dekonstrukcióban. Nem, nem a vallást üldöző keleti kommunizmus találmánya volt a „papot-apácát" gügyögőnek, jópofinak, de mégiscsak „zizinek" ábrázolni. Nos, örvendetes, hogy ez a posztmodern kulturális emlékezet lám, rácsodálkozik saját kliséire. Felismeri azokat. S igazi örömhír (még ha csak félig végiggondolt gondolat marad is), hogy az ilyen fajta „kulturális egyházképre" trenírozott médiageneráció beazonosítja ‒ az egyébként valóban hús vér embert. (Egy pannonhalmi filozófia óra jut eszembe, Tarnay Brunó bencés atya szemléltette érzékletesen a posztmodern alany nyelve mögött rejtőző őszinteséget. Fiatal punk-ruhás bőrszerkóban, láncokkal. Pánikban áll a zebrán elgázolt nagymama mellett. S erős felindulásban, kétségbeesetten mondja a körülállóknak: „Jajj, a mami nyanya kinyiffant.")

Mondom, kétféle, pozitív és negatív „egyházi" olvasata van a klip-hírnek. Örvendetes dolog, hogy az elmúlt hónapok nyugati sajtót kitöltő pedofil-tényfeltárásai, vagy egy holokauszt-tagadó püspök szellemi ámokfutása után sikerül kilépni az ideológiai klisékből. Azokból a posztmodern valóságszűrésből, ami kép és valóság, látvány és valódi emberség közötti határvonalat − önmaga előtt már rég észrevétlenül −, de összemos.

Realistán, negatív oldalról is értékelhető a híradás. Persze, komoly kérdések. Valóban sikerült, sikerül, sikerülhet-e ebben a groteszk információs nárcizmusban − ha csak egy pillanatra is, néhány derűs lélegzetvétel erejéig ‒ helyreállítani a képi önizgatások és a valóság közt a határt? Mert nem perverz valahol, hogy annak idején Trianonban milliós területek szakíttattak ki szerves etnikai, gazdasági közegükből; a „térkép" valós ismerete nélkül? Egy tollvonásra, ahol határpatakokat minősítettek át, szemrebbenés nélkül, határfolyónak? Perverz, mondom, e rédicsi hír kontrasztjában. Most, hogy immár millió fölötti látogatója van egy videónak, s a Reuterst bejárja Rédics neve, a „Lenti-kistérségből". Európa egy észrevétlen pontja fölé mindenki odahajol; Trianonban nem. Kérdések. S ugyanígy, vajon sikerül(t)-e hajszállal is mélyebbre menni a reverenda-klisénél? Valóban apró rehabilitációja ez a szórakoztatóipar kiosztott skatulyáinak? S ha az aranyszívű Z. atyát majd meginterjúvolják Blikk, Mokka, Fókusz és társai, a bulvár hogyan fogja őt láttatni? Gügyögő, jópofa, s megmosolyogni való ET-ként? Ahogy azt egyébként a klip háttérhangjai sejtetik? A képi önizgatás egy újabb napja ez? Mert ugye a show must go on. Mindennapi bulvárunkat add meg nekünk ma. Miközben a történeti egyházak, s kiemelten is honi katolicizmusunk papi utánpótlása csepp a (média) tengerben? S egyházmegyék válnak kormányozhatatlanná egy életforma, és a tágabb kultúra krízise miatt? Nincsenek illúzióim.

Mégis, a hírre érdemes odafigyelni az egyháznak. Arra, hogy mit jelent a tény önmagában, hogy felfigyelt a világ. Nem a papra, hanem a gördeszkára. Amit kontrasztban lát „klisé" pap- és egyházképével. Mert ama bizonyos millió látogató tekintete itt nyer jelentőséget. „Jouissance"-t, örömöt, megtapasztalható érzéki kézzelfoghatóságát várnak el. Hús-vér nyelvet, itt és most közvetlenséget, s főleg derűt. Mégpedig attól az „egyházi nyelvtől", templomi moralizálástól, mely a becketti önismételgetések mögötti vákuumban ‒ sok szempontból érzéketlen maradt az evangélium „érzékiségére." Így igenis hír a kortárs szemek, a gördeszkás pap, és a háttérben „guruló egyház" találkozása. Mégpedig nagyon fontos hír.

A figyelmes szem számára nem a prédikációk társadalmi némaságáról van szó önmagában. Mert az egyházias „klisék", a neokonzervatív bezárkózások éppúgy elszigetelhetnek a valóságtól, mint a posztmodern képi „önizgatása". Ugyanúgy a valóság utánzataiba zárkózunk be. A figyelmes szem számára mégis, a paradoxon megláttatja a kor melankóliáját, amiben élünk. „Hogyan költözött Rédics a trianoni határokon túlra?" Úgy, hogy azt a bizonyos milliós látogató önmagunkat, bizony, a csillogó színek és klikkelgetések ellenére, akkut kulturális depresszió űzi a képernyők elé. Klikkelő majom. Ha őszinték vagyunk, helyzetünk mögé nézés hiányában, ez vagyunk. A bulvárnivaló sok. Az aratnivaló kevés. (Sic!)

S mit találunk e kulturális depresszió gyökerénél? Mert optimista gördeszka-olvasatom mégis erről szólna. Majomságunk horizontalitása alatt igenis ott feszül a vágy a valóság érzékiségére. Ami annyit tesz, hogy újra ott akarunk lenni benne teljesen. S ez érvényes az egyházi, azaz az evangéliumról szóló nyelvre is. S egész komolyra fordítva a szót, így olvasom Julia Kristeva Soleil noire (angol címében Black Sun, „Fekete nap") c. könyvének melankóliáról szóló gondolatait. Most alaposabben meg is megnézem a Reuters és az AP hírügynökség képén Z-t. S Franz Kafka „Joseph K."-jét is odaképzelem a Perből. Amint ténylegesen ott is billeg, a történelem inkognitó angyalaként a rédicsi pap mögött. S mint régi ikonokon az angyal János fülébe Patmosz szigetén, fülébe súg hiányzó szavakat. Mert bizony, van valami szomorú melankólia a képben. Nem happy a fotó. Bármennyire is jópofa. Bármennyire is szuggerálja az illúziót, hogy mintha az egyház és kultúra közti trianonnyi szakadék megszűnt volna. Így olvasom Kristevát. (Önmagunk tükrében idegenként c. klasszikus műve a másság, az „idegen" keltette félelem kezeléséről, a nyári könyvhéten jelent meg magyarul.)

A melankólia élő halál, írja Kristeva. Az az állapot, amikor az érosz kiürül a szavakból, a nyelvünkből. Kivesznek belőlük az érzelmek. Magából az életből. A melankólia hideg, mondja. Mert a freudi „halál-ösztön" oldalán áll, és teljes passzivitás felé tart. A melankóliától (enyhébb formájában depressziótól) érintett személy − és hozzáteszem, kultúra− egyre kevésbé ragaszkodik a nyelvhez. Mind kevésbé becsüli azt meg, mint bensőnket alakító valóságot. Elveszítjük a választékos szavakat emberi helyzetekre, élményekre. Elveszítjük az „ízlést". A „stílust". Stílusos szavakat, ünnepléseket, elnöki beiktatásokat, családi együttléteket. Kristeva úgy fogalmaz, ez a negativitás lelki történetünk másik oldala. Az azonosulni nem tudás a valósággal depresszív kultúránk (s benne közéletünk) alapja. Amikor a kétségbeesés és a gyanú válik a jelentéssé. Önálló tartalommá. A szeretet, lélektani értelemben, mindig képesség a Másikkal azonosulni. Így tettünk szert a nyelvre. A kiválás az anyával való eredeti egységből fájdalmas volt. De cserébe kaptuk a nyelvet. A nyelv ugyanis a valóság felismerése. S a szeretetben a megnevezhető világból legelsőként az anyát nevezzük meg. Ezért beszélünk „anya-nyelvről". A valóságra kíváncsi nyelben visszakapjuk az elvesztett anyát. S csakis az élő nyelvben, de a „hazát", a „szülőföldet" is. S azt hiszem,hitnek, a kultúrának is alapfeltétele a valóságot ügyelő nyelv.

A melankólia ellenben nyelvünk kudarca. Látjuk ugyan Z-t, a papot, a reverenda harangja alatt gördülő gördeszkát, vagy a háttérben a templomot. De valóságukat nem. Túl gyors a „szimulákrum". A valóságot utánzó hírképek túl gyorsan pörögnek. Nincs idő mögé-nézésre. Nem hagyják megnevezni az élményt. Mi pedig, mint egyház, klikkelünk. Bulvárban való megjelenésünkre büszkék vagyunk. Lám sínen van az evangelizáció. Mintha. Lám, van modern arcunk. Néhány tizedpontnyit javul az egyház megítélése. És médiaoldalról is mondogatjuk. Lám, milyen emberséges, szelídült optika-terroristák vagyunk. Most nem pedofil botrányt tárunk fel. Nem melegbárban filmezünk le olasz papokat. (Mintha a botrány egyenlő lenne a helyzet valóságával.) S nem Blikk-módra, férfiprostituáltat bérlünk fel, hogy utána leleplezzük a közösen teremtett Szodomát és Gomorát. Mert emlékezzünk csak a jászberényi estre, jó évvel ezelőtt. Ott épp kirúgták egy emberi személy alól a gördeszkát. Az életét, úgymond; Kertész Imre szavaival a Sorstalanságból, „természetesen."

Mindent egybevetve, „a gördeszkás pap" jó hír. Elgondolkodtat róla, hogy szomjunk van a valóságra. A pozitív üzenet, hogy az egyház nyelvétől több örömet vár el a világ. Mert muszáj látni, csakis ebben a kontrasztban hír Rédics. S ha egyszer majd a gondolkodás, urambocsá a teológia evilágiságát fel tudja az egyház mutatni: az határátlépés lesz. Amikor a bizalom érzékiségét tapintják meg „körmeneteinkben". Amikor a gondolkodásra meghívást tapasztalják közös helyzetünkről. Nos, a rédicsi hírben akkor több leszünk, mint érdekesség. Több mint Delhusa Djoni későkádárkori egynyári slágere, a „Guruló gördeszkák." Többek, mint klikkelő majom.

2010-08-18

Pogány ívek alatt (holtág-menti gondolatok)

Szőnyi István, Átkelés a Dunán (1928, olaj, vászon)

Pogány ívek alatt (holtág-menti gondolatok)

Mária mennybevételének ünnepe, Nagyboldogaszony (Jel 11,19a; 12,1-6a.10; Zs 44; 1Kor 15,20-26; Lk 1,39-56)

Barátaimtól hazafelé. Nem tudtam megállni, hogy ne ússzak egyet a bécsi Duna-holtágban. Már tegnap csábító volt mélygrafit színével. Napok óta hiányzott a víz, azzal a szomjjal, ahogyan csak nőt kívánhat az ember. Gyermekei anyját. A víz mindig befogad. Figyelem már régóta, mint egy „kis haza", azonnal csillapítja honvágyunk. Szép és tartalmas napok Bécsben. S mindig szellemi kihívás beérett emberek haza-tapasztalatába bepillantani. Barátaim 1948 óta élnek Bécsben. Rajtuk, még pontosabban, A.-n keresztül ismerem meg Mozart, Strauss és Schubert városát. Így Mennybemenetel ünnepe küszöbén, e találkozások hullámzanak bennem. A haza és nem-haza közötti távolságban mindig ortodox és heretikus gondolatok között áll be egyensúlyba a valóság.

A katolikusok Mária Mennybevételének ünnepe, 'Nagyboldogasszony' ebben az állandó időutazásban, amiben élek, különös jelentésre tesz szert. Nem lehet véletlen, hogy 'heterodox', azaz a tételes vallási ortodoxia műszereivel bemérhetetlen tartományban hajózom. 'Nagyboldogasszony' a magyarság ősvallásából lett átvéve. Most ez a névátvétel jelentős szerepet kap. Hisz mint egy freudi, vagy jungi átjáró, elfojtott világok kapujává lesz. Ami elfojtás ott feszül a szekularizált kulturális tudat, és szintén gyöngülő vallási ortodoxiák egymáson elalvó testei alatt. Tegnapi s mai önmagam tükörként fordulnak szembe.

Szóval hullámzik bennem Bécs. A délelőtti úszás. Még itt is, a kávézó-étterem Strandbeisl an der Untern Alten Donau teraszán. (Alten Donau 103, 1220 Wien.) Ahol ugyanúgy, mint tegnap, a szomszéd étteremben ‒ a nudista strandszigettel átellenben ‒ wienersnitzel-t rendelek nagy citromos szódával. Strauss, és Schubert dallamai a szintén tegnap esti Meingut-Heuriger-újborozó szőlődombokra néző teraszán. (Neustift am Walde 68, érdemes felkeresni.) A bécsi pincérlányok sajátos báját figyelem. Most itt, kutya után néz. Tapsol magáról elfeledkezve. A tegnapi fehérbor íze keveredik szavakkal számban. A hosszú szoknyás pincérlány a 'hojrigából'; az est táncos léptei, opera s operett-melódiákon. Cigányzenészek, hegedű harmonikával. Keverednek: a régi Bécs, az újbor borkimérések asztali világa, künn a kertek alatt. Az ünnep megfegyelmezett tüze alatt, amibe még holnapig meg kéne érkeznem, érzékiség és Logosz asszociációi közt úszom. Egy lélegzettel. Megadva magunkat a zenének, törékeny 'jouissance'-ba ájulásban, ez Bécs lelkisége. Táncba billegtetni a Bécs alá érkező, túl összetett magyar kedélyt. Kiengedni, ellazulni. Felidézem az úszást. Itt hullámzik még. Ébren fodrozódom ezen a hazától elkötött, mégis hazához kötődő tavon. Hadd küzdjön s találkozzon szabadon könnyed bécsi tánc, és poharam alján csillanó, nyelvem hegyére mozduló Logosz.

Szóval a holtág hűse. Az úszás, mint nő, mint haza érintése. Régóta izgat a gondolat, leírjam, ne írjam? Az egyház cenzor-ethosza feledésre ítélné a gondolatot. Mikor máskor, ha Nagyboldogasszony ünnepén, nem engedem felszívódni a gondolatot. Ezerszer felszáradt már e lapokról. Az úszás hűse, és a nő ölelése, s a hazaszeretet kapcsolata. A férfiban a nő ölelésében „fixálódik" a haza. Mint lepréselt virág. A férfi psziché arra van programozva, hogy elcsituljon a személyes, meleg ölelésben; tehetetlen gyermekké lenni a pillanatban, amikor a „tánc tüze" legmagasabbra csap. Abban az ívben, ahogyan felépül, s leég e tűz. S így kötődni. Anya-földhöz. Szülő-földhöz. Ez az elcsitulás, az anya első melegének ősképe; a „mell csitító puhasága" ‒ a haza hajszálgyökérzete. Mert haza-találás. Incesszusok kísértésein törvényesen átlépve. Mi ebből a tanulság? Ahol nincs hazaszeretet, ahol csak hullámzó, megingott identitások vannak: ott nem helyesen öleljük a nőt. Ölelünk nőt, hazát, és gyermeket. A posztmodern ölelés inkább szex, vagy pornó. A (haza)szeretet földönkívülijeiként.

A kétszer kettő józansága Mária Mennybevételének ünnepe. Rálátni utazásunkra. Megtalálni a magasba-emelő, valóban katolikus horizontot. Katolikus-t, mint „egyetemest". S ez annyit jelent, mint a gondolkodás és felelősség örömében Isten ölelésébe visszatalálnunk. Mert benne ama bizonyos „elcsitulás" helye nyilatkoztatik ki; égen és itt a földön otthon lenni. Hogy ne távolodjon tovább a haza; s mi emberek egymástól. Hogy szűnjenek a cezúrák ortodoxiák és heterodoxiák, „magunkfajták" és „magukfajták" között. Így vágyom a bölcs férfiak, mint rabbik barátságát, akik átélték a „hazaöleltetés tüzét", és azt önmagukban megőrizték.

Így, Mennybevétel ünnepe küszöbén társalkodom, ezzel a bizonyos bennünk lakó katolikus Szindbáddal. Aki áthajózott ortodoxiák és eretnekségek pergőtüzein. Azaz: kilépett, kilát a mából. Nem is tudom, valaha számhoz emelhetem-e még régi ifjúságom ortodox borát. S megfogalmazhatja-e ez a Napló egyáltalán, a meggyőződést, ami homlokom mögött lüktet, s hangját feni nyelvemen józanul. Az európai katolicizmus tragédiája marad, ha papsága nem helyeztetik vissza az ölelés valóságába. Mert nem fejlődik ki szemünk a valóságra; ami nem-hátrálás, ami nem-gyanú, ami nem-sodródás. Látás ez az otthonlétre ebben a világban úgy, hogy a világ Otthonában is otthon legyen.

A szimbólum másik oldalán, de ténylegesen, a levetkőzés a tét. Levetkőzni a vallásosságnak azokat a traumáit, ami elválaszt, ami fogva-tart, ami neurotizál a hatalomra. A hatalomtól való nem különválást, a különböztetni nem tudást magunk mögött hagyni. S itt eszembe jutnak barátaim szavai, arról, hogy Ausztriában évente ezrek, tízezrek hagyják el az egyházat. „Miért?" ‒ kérdezem. „Leginkább azért, mert maguk sem tudják megfogalmazni, miért maradnának benne." Fontos tudatosítanunk, hogy sem az egyházak elvilágiasodása, sem az ellenreakcióként megfogalmazott konzervatív ellen-identitás még nem leválás a „konstantini horizontokról". Nevezzük így, bármit is jelentsen a meghívni tudás, a „közös ölelés" elvesztése.

Mennybevétel ünnepén a visszanyerhető horizontot ünnepeljük. A rálátást az életünkre. A vallásosság újjászületését; azét a hitét, amikor a tételes hitgyakorlat azzal foglalkozik, hogy lehetőségeket nyisson a jövőre. Mert a vallás torzulásai, az egyházias neurózisok csak így orvosolhatók. A kereszténységnek le kéne tudni telepedni „Bécs teraszaihoz". S papjainak, híveinek félelemmentesen gondolkodni testről, nem-egyházról; az egyház számára ismeretlenről. Ellenségkép nélkül, mártirológiája hátráló, világtól félő nyelvét levetve. Nem feladása ez ortodoxiájának. Hanem ortodoxiájának végiggondolása a teraszokon; heurigerek-borozók zöld vagy épp barna asztalainál. Felnézve a pincérnőre, elolvasni tetoválását. S előbb utóbb megtanulni odaülni egymás mellé. Villamoson, vonaton, templomi padban; mint koncerten. Odaülni Szindbád mellé is, s tisztelni, elfogadni utazását ‒ mint magát a történelem Angyalát, álruhában. Mert engem, megvallom, ha eddig nem derült volna ki, egy idő óta már csak ez a Szindbád-önmagunk érdekel; Szindbád-katolicizmusunk. Aláereszkedni a szavak hajszálgyökerén át abba a törékeny alvilágba, amit jelennek nevezünk.

2010. augusztus 14., új-Bécs, Alten Donauzentrum

[homilia] Jégből tavaszba

A szamár repült és ordított a tenger felett. Posztmodern
strandi szórakozás valahol Oroszországban. Háttértörténet
az emberi szívhez.

Jégből tavaszba

Péter türelmetlen nyelvének sokat köszönhet az evangélium. Jézus az imént épp a testvéri közösségről tanított: "Ha vétkezik atyádfia, menj el, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát" (Mt 18,15). "Uram, ha vétkezik ellenem az atyámfia, hányszor bocsássak meg neki? Még hétszer is?" (Mt 18,21). Péter azt gondolja, ezzel a hétszeri megbocsátással végtelenül nagylelkű. A rabbik a korban háromszori megbocsátást hirdettek. Rabbi Jose ben Hanina pár száz évvel Jézus után így tanít: "Aki testvérénél bocsánatért könyörög, háromnál többször nem teheti". Rabbi Jose ben Hehuda szerint "Ha valaki egyszer vétkezik, bocsássanak meg neki; ha másodszor követ el bántást, bocsássák meg; ha harmadszor is így tesz, bocsássák meg; negyedik alkalommal ne tegyék". Az ember egyre szűkmarkúbb. Szívét - bensőnket - nap mint nap megjelöli a bizalmatlanság. Az ítélet szálait fonjuk-szövögetjük benső törvényszékeinken. Nézd csak meg, sokkal több energiát fektetsz a "felesleges gyanakvásba". Elerőtlenedünk a bűnben, az ir­gal­mat­lan­ság­ban.

Dante poklának mélységei sejtetik meg a legsúlyosabb mulasztást: mit veszítünk a meg nem bo­csá­tás­ban. Az európai történelem infernói - az Isteni Színjátékban a bűn kilenc köre - a kiengesztelődés el­u­ta­sí­tá­sá­ból fakadnak. Dante poklának legmélyén a Sátánt látjuk, jégbe fagyva. A purgatórium felé fordul, el akarja 'érni' a tisztulás helyén lévőket - mindhiába. Zseniális és döbbenetes kép. A megbocsátás, a személy 'dekonstrukciója' a gyűlölet jegébe fagyva! Nem tűzben égve, de örök jégben. Megtérésre hívó látomás.

"Azt mondom neked, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer is" (Mt 18,22). Melegedj meg Isten bőkezűségének melegében. Irgalma a legbensőbb törvényt nyilatkoztatja ki. Növekedésed a megbocsátás.

2001.

Nyelvcsere

Edit Stein portréja

Nyelvcsere

C-év, 20. hét, H., Keresztről nevezett Szent Benedikta, Edith Stein ünnepe (Európa társvédőszentje) (Eszt 4,17; Zs 33; Jn 4,19-24)

Egy férfi rádió-távirányítású autóval gyakorol. Debrecen főtere kiváló terep. Reggel még üres a tér. Profi készülék. Helyben pördülve megáll a legnagyobb sebességből is. Hátizsák a hátán. Cikázik százméteres távolságban. Felvezeti a Nagytemplom lépcsőjére. Az istentiszteletről érkezők hirtelen figyelmében furcsa érzés. Groteszkbe hajlik. Zümmögő gép. Vasárnapi délelőtt. Ikon? Így volnánk mi is kézen tartott világunkkal? Minden mozog, de mégis csak minden körülöttünk forog. Hátizsákban a ma.

Az autó zümmögő berregése nem tudja kirázni fejemből a reggel istentiszteletet. Fiatal református lelkész. Lehet, idősek istentisztelete volt a reggel nyolcas. Lehet, csak idősebbek jöttek. A Nagytemplom istentiszteleti terme, amolyan oldal-oratórium. A padokon az ismerős olajfesték mély-barnája. Tömény, elfedi a fát. Hatvanas, hetvenes évek egyen barnája. Régi, itt maradt, nem továbbfejlődött idők. Nem mintha többet, vagy kevesebbet érne, mint átalakult belső tereink személytelen, modern járólap, műgipszdíszítés borítása. De a padok hangulata elmúlást idéz. A múlt mától kielégítetlen szomjúságát. S ott van bennük a gyökerek konok moccanthatlatnasága is. Vállalják, ellentétben korunk műanyagszíneivel, a mállást.

Az imateremben megfigyelem a kazettás mennyezeteket idéző faragást. A Virágh-fivérek ajándéka (itt voltak lelkipásztorok, egyházközségi tisztviselők az ötvenes években). V. Sándor faragta a díszítéseket 75 éves korában, „lánya Anna iránymutatásával". Szőtteseinkről ismert motívumok. Nap-virágok, burjánzó indák, archaikus szimmetriában. Vizuális DNS mintáink. Ezekből a természetközelségekből jövünk, falvak, mezővárosok életéből; s a rajtuk képződött, vékony rétegű polgárosodásból.

Nyugtalanító érzés a fiatal lelkipásztort hallgatni. Hirtelen érdekelni kezd, mi lehet prédikációja magjában. Pál leveleiből olvas. Nem tudom, miért, de átsuhan rajtam a gondolat. Mélyen nyomott hagyott a kereszténységen az „üldözés". Állandó, görcsös hátrálás, birkózás az akkor, s most kivető mából. A kor történeti konfliktusát nézve természetes. Ám, s ez a gyanúm e protestáns-kálvinista stílust hallgatva − melyet mélységes tisztelet vezérel az Ige iránt − talán túlságosan is úgy maradtunk. A hátrálásban. A bűn, az állandó bűnbánat szükségében és kényszerében. Aránytévesztésnek érzem a fiatal lelkipásztor részéről, hogy ennyire idős hallgatóságnak a bűnbánatot és a megtérést sulykolja. A pontig, hogy bűnbánatuk hitelességét vonja kétségbe.

Itt bukik felszínre az bizonyos hátrálás, és „úgymaradás." Nem kellett volna így maradnunk. Még az emberi természet esendőségének ismeretében sem. Kerülget a gondolat, hogy Jézus szándéka egy szabadabb fejlődés lett volna. Túllépni az egyházüldözések traumáján; mely olyasmi, mint a generációkon áthagyományozódó holokauszt-trauma. Úgy tűnik, hogy az európai keresztény századokban mindig a kor szorításában éltünk. A valóban „szorító", meghátráltató helyzetekre reagáltunk, egyoldalúan. S nem Isten jövőt, történelmi traumákat nyitogató szeretetével. Jelenével. S a „szorongató" korok pedig ellen-öleléseinkkel, s védekező reflexeinkkel. Így zárult egymásra két erő, a szekularizáció és a szekularizáció ellen tiltakozó kegyelem. S ahogy magunkat ismerem, el is birkózunk majd az idők végéig.

Izgat ez. Mert sokkal inkább a jövő hordozta kiutakról kéne beszélni. Valahogy nekünk kerengeni szabadságunk középpontjai körül; s nem, mint a főtéri modellautó múltnaplóink körül. Ezért döbbenetes erejűek Jézus szavai, mikor ezt a szemléletváltást fogalmazza meg. Utolérni azt a dinamikát, „dünamiszt", ami egyébként ott feszül a keresztény nyelvben. „Az asszony ekkor így szólt: ʻUram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van a hely, ahol őt imádni kell.' Jézus azt felelte neki: ʻHidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk.'" (Jn 4,19-24)

Valahogyan kilépni a poszt-konstantini megkötöttségből, amely rázárta a kereszténységet a múlt horizontjaira. Mert a Nagy Konstantin bevezette fordulat, mintha ezzel ejtette volna mindmáig fogságba a vallást, hogy egy apologetikus, folyton hátráló mintát kanonizált. Mártűriára, harcra hangolt hermeneutika ez. Melynek kizárólagossága tart fogva. A kizárólagos program, hogy a „szent", a „tanítvány harcol a világgal"; és „vágyja a vértanúság pálmáját." Tartok tőle, nem vagyunk elég szabadok meglátni, mennyire narcisztikus, a mártíriumba öntetszelgő magatartásunk. S mennyire kontra-produktív. Sőt, tragédiák tragédiája, ha vallásos fiatalságunkat a valami ellen, s nem a valamiért való szabadságra neveljük. S tartok attól is, leírni is alig merem ezt a vagy nagyon eretnek, vagy nagyon ortodox gondolatot, a katolicizmus papi-, szerzetesi, és laikus lelkiségi ethoszát újra kéne gondolni a múlthoz való viszonyban. Mert a megújulás komoly gátja, ha kiderül, hogy trauma-gócként függ papképzés, szerzetesi életmód, a szentségekhez kötött spiritualitás és közéleti beszédmód egy „nyelvi" fogsághelyzeten. Egy, a keresztény nyelv alatt hordozott trauma függésében vagyunk; azt hiszem.

Jelen lenni a világban. A szabadság ajtó-bejáratiat felnevelni világunkban. A világ testébe beépült kapukká lenni, a kultúra teste szerves részeként. Ez a faja nyitott kereszténység motivál.

2010-08-09, Debrecen.

Elengedni a világot

Ferenczy Károly, Október (1909, olaj, vászon)

Elengedni a világot

C-év, 19. hét, V. (Bölcs 18,6-9; Zs 32; Zsid 11,1-2.8-19; Lk 12,32-48)

Létezik-e még férfias misztika? Tiszta töprengés a létről? Magam is úszok a felszín felé. Levegőt venni. Kegyelmet belélegezni. Gyönyörű élmények a napokban. Csak kapkodom a fejem. Elengedtem a dolgokat, gondolatokat három napra, egy szegedi látogatásban. Élményem: elengedni a világot. Bodzaszörpöt inni. A kánikula s a nap végén két pohár vörösbort. Udvariasnak lenni egymással. S figyelni, nem, nem figyelni: ügyelni a másik jelenlétét. Iskolás kisgyerekkel, s anyjával sétálni. Reggelizni napöntötte kertben, mikor idejét neve is mondja: reggel. Part mellvédjéről átbámulni a Tiszán. Tilosban parkolni. Szerb templomot nézni. Leülni sétányokon, üdítőt inni napernyő és lomb alatt. A világnak ez az elengedése most számomra a sor jelentése: „Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!" (Lk 12,32)

Osztálytársam, hét múltán, vissza is kérdez, mit is jelent nekem érezni a világot? S így ismét felidézem az élményt. Egyszerűen csak érezni. Természetességgel átélni annak helyzeteit. Nem gondolkodni rajta. Hanem egyszerűen csak örülni annak, hogy ott vagyunk, és együtt vagyunk. Azt érezni, hogy igenis lehetséges otthon lenni a világban. Kiszűrni, nem beengedni azt az életünkbe, ami nem odavaló belőle. Igen. Hasonló ez, ahhoz a szabadsághoz és függetlenséghez, amit valláshoz való viszonyunkban is élhetnék. Ott is azt lenne jó érezni, hogy görcsök nélkül élünk, lépünk templomfalak közé. S nem besugárzani hagyni a „hitbe" sem azt a rengeteg neurózist, hatalmi igényt, és frusztrációt, amit épp a vallás bevisz az emberekbe. De ez talán a közéletre is igaz, vagy egy-egy munkahelyre. Arra gondolok, hogy a világ izgalmát, az életünk izgalmát nem szabad elveszni hagyni. A hit izgalmát sem. A keresés izgalmát sem. Az emberi együttlétekét sem. Mert ez a felejtés., ahogyan szép lassan beállunk a világ karmájába, ez a boldogtalanság forrása. Beülepedtünk a templomokba. Beleülepedtünk a szekularitásba. Mert valahol ez történik, ahol nincs szeretetben távolság Istenre. Ember önmagunkra. Igen. Elengedni a világot annyi, hogy még isten is kisbetűvel írhatja magát.

*

Amit el lehet tanulni az Isten Fiától, az a Szövegre figyelés. Ugyanazt, mint idős házaspároktól. Másodlagossá válik a világ. Ott tudják hagyni a küszöbön kívül, ami az otthonon kívülre tartozik. Ez az Íráshoz való viszony. Megtanít pontosan olvasni egymás szövegét. Pontosan meghallgatni, meghallani, mit mond a másik. S ezt már úgy teszem hozzá, hogy a nap végén átolvasom a napilapot. Nem figyelik meg, mit mond a másik. Pedig nagyot szelídülne a világ. Valahogy úgy, mint Krasznahorkai László szép könyve, a Siebo járt odalenn megfigyeli szelídítetlenségünket. Amikor meddő karma vagyunk. „Olyan világból jön, ahol örök éhség az úr, ezért aztán az ő esetében a tény, hogy vadászik, azt jelenti, hogy részt vesz az általános vadászatban, hisz körülötte minden élő egy véget nem érő vadászat alanyaként ront rá ép a neki előírt prédára, ráront, lecsap rá, megközelíti, és megragadja, elkapja a nyakát, eltöri a gerincét, vagy összeroppantja a hátát a közepénél, lelegeli, kiszippantja, kinyalja, beleszúrja és felszívja, megdézsmálja, elharapja, egészben lenyeli, és így tovább." Ahogy Krasznahorkai mondja, a „vadászat kimeríthetetlenségében állunk." „Állunk időbe szorítva" − mert jut eszembe, egy éve halt meg Cseh Tamás. Mert vannak még csendes, férfias gyászok. Elengedni, küszöbünkön kívülre parancsolni a tükörkép, taníthatatlan világot. S csak tanítható önmagunkat megőrizni.

*

„Miért gördül, kicsikém a szád?/ Új ruhát, gondolok most rád." „Semmije sincs,/ Nem éri gyász,/ akire csak,/ egy párt vigyáz." „A minap vetkőzés közben, na nézd csak,/ egy dal jut eszembe,/ éneklem, s elvagyok veszve,/ éneklem, s el vagyok veszve." „Valami, elölről kezdve, nem harmadik,/ sem negyedik út sem,/nem tipikus, és nem is sajátos,/ nem ártana/, Magyarországnak." „Tikitak, mondja a falióra,/ A taktika, taktika szóra./ Zsupsz be, zsupsz be az ágyba,/ vesszünk el, vesszünk el mára." (Cseh Tamás- Bereményi Géza, Meztelen ember.)

2010-08-07

Khomeini ajatollah halála

KHOMEINI AJATOLLAH HALÁLA

Aznap, mikor Ruhollah Khomeini Ajatollah meghalt

Egy észak-Teheráni külvárosban, Droghedában a déli misére mentem.

Bár a templom háromnegyede üres volt,

A hatvanöt év körüli, egyenes, ősz pap

Szenvedéllyel beszélt.

Megfontoltan, precízen és tisztán ejtette a szavakat;

és irgalommal is, érzéssel és szeretettel.

'Drogheda fiataljai - mondta -,

kérlek titeket, ne jöjjetek vasárnap templomba.

A hétvégi misére járás mára botránnyá lett.

Fiatalok vagytok és nyitottak és őszinték.

Könyörgök, maradjatok meg fiatalnak és nyitottaknak és egyenesnek

Önmagatokhoz és egymáshoz

Hogy a hétköznapokban élhessétek az evangéliumot

Annak töretlen ragyogásában.

Vasárnap ti csak maradjatok ágyban

amíg szüleitek útra indulnak.

Mi, az idősebb generáció, a vasárnapi misék nemzetévé lettünk.

Az evangélium semmit sem jelent a hétköznapokban.

A mi vallásunk a kényelem és a szupermarketek.

Elárultunk titeket. Akár rossz példát adtunk,

akár semmilyent.

Őszintétlenek vagyunk tettben és szóban,

Különösen szóban.

Érzéseink elé ajtókat szereltünk,

- ott ahol korábban nem volt semmiféle ajtó vagy küszöb -

Majd kielégítetlenségünkben

Végleg becsuktuk érzelmeink ajtait.

Drogheda fiataljai, templomom nem méltó fogadni titeket.

Maradjatok ágyban vasárnap és álmodjátok meg,

Milyen lehetne az élet "miként mennyben, úgy a földön is."

A beállt csend beszéde után,

A kemencéből kivett frissen sült kenyér csendje melengetett,

melynek látványa egyszerre eltölt ízével.

És amint elérkezett az emlékezés az utolsó vacsoráról,

A kenyér és a bor átváltozása testté és vérré

A hívek éberen néztek, feszülten, figyelmes

izzásban. Mintha csak veszélyben lenne életünk a paptól

Vagy mi lennénk mind veszélyben egymástól

Az igazság pillanata elérkezett.

A végső igazság bekövetkeztének előérzete volt ez

A levegőben drámai feszültség, várakozás, idegességtől feszült.

Amint elkezdte kihirdetni a sorsdöntő, végzetes szavakat,

Egy pöttöm lányka sárga ruhácskában,

Kocogva-totyogva,

Rózsaszín kardigánban, fehér szandálban,

Előreindult a padok között a szentélybe.

Nem tudta hová megy. A kert

ismeretlen mélyét fedezte fel éppen,

Veszélybe sodorva a krizantémágyások rendjét.

A szentély lépcsőihez ért

És felpillantott a magasságban a papra.

Az épp úgy nézett vissza rá, mintha meztelen,

Fiatal nő venne észre alacsony, köpenyeges, középkorú férfit.

'Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre' mondta,

és ő bólintott és kiáltott: 'ezt cselekszem',

majd megfordult és tipegve visszaindult középen

énekelve 'ezt cselekszem'.

Mindnyájan feléje fordultunk, hogy lássuk.

De ő nem nézett vissza ránk.

Elhagyta a templomot mint a fiatal menyasszonyok,

aki sohasem térnek vissza.

- Khomeini Ruhollah Ajatollah

leendő anyja."

(régi fordítás, szerzőre nem emlékszem)