Szeretettel: Bálint.
Hans Urs von Balthasar
ÚTRAKELNI A SÖTÉTSÉGBE ISTENNEL
Az angyal így szólt hozzájuk:
„Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek: ma született az Üdvözítő Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr. Ez a jele: kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve" (Lk 2,10-12).
Karácsony éjszakáján angyal szól a pásztorokhoz. Isten szemkápráztató dicsőségének fényét ragyogja rájuk - s ők nagyon megijednek. Félelmetes, földön túli fényözön adja tudtul: az angyal a menny küldötte és e világosság ellenállhatatlan hatalomba öltözteti. E tekintéllyel azt parancsolja nekik, hogy ne féljenek, hanem öleljék át ezt az örömhírt, mellyel hozzájuk küldetett. S miközben beszél, számos angyaltársa csatlakozik hozzá. Így egyesülnek „Gloriát" énekelve − dicsőítik Istent a magasságban és a békét hirdetnek a földön élő, jó akaratú embereknek. Majd azt olvassuk, hogy „az angyalok visszatértek a mennybe" (Lk 2,15). Minden valószínűség szerint az énekük gyönyörű szép volt, és a pásztorok boldogan hallgatták őket. S egész biztosan sajnálkoztak is, amikor a „koncert" véget ért és az előadók eltűntek a mennyei függöny mögött. Titokban azonban meg is könnyebbülhettek egy kicsit, amikor az isteni dicsőség szokatlan fénye megszűnt, s a mennyei zene ismeretlen muzsikája elhallgatott - s ismét ott lehettek a már ezerszer ismerős földi sötétségükben. Bizonnyal úgy érezhettek, mint az elnyűtt, rongyos ruhájú koldusok, akik hirtelen a király fogadótermében találják magukat, pompázatos ruhákba öltözött udvaroncok között; ám akik boldogan „szöknek meg" az ajándékba kapott új lábbelivel.
A különös azonban az, hogy a mennyei valóság félelmet ébresztő dicsősége, mely épp csak elenyészett, lelkükben hagyta az emberi öröm tovább izzó parazsát. A fényt, mely az örömteli várakozásé, s mely éberen tartja bennük a mennyre mutató angyal szavát, s mely útra készteti őket Betlehembe. Most hátat fordíthatnak a mennyei dicsőség teljes epifániájának - hisz ez csak kiindulás volt, mindössze kezdeti sziporka. Ösztönzés, mely elvezet az igazi úti célhoz. Ami megmaradt a jelenésből, az mindössze az ige szívükben elültetett parányi magja. Ige-mag, mely most a várakozás, a kíváncsiság és a reménység formáját magára öltve növekedni kezd: „Így biztatták egymást: Menjünk át Betlehembe! Hadd lássuk a történteket, amiket az Úr hírül adott nekünk" (Lk 2,15). Látni akarták az igét, amely most bekövetkezett. Nem az angyal mennyektől ragyogó szavát, ez már lényegtelenné vált számukra. Az angyal beszédének tartalmát kívánják látni. Magát a Gyermeket, „pólyába takarva és jászolba fektetve" (Lk 2,12). Azt az igét szeretnék látni, ami „megtörtént". Azt a Szót, mely bekövetkezett, az igét, mely nemcsak kiejtett szó, de „tett". Ami nemcsak hallható - de látható is!
Tehát a szó, amit a pásztorok látni szeretnének, nem az angyal szava. Az csak a meghirdetés volt, kérügma, ahogyan ma mondanánk. Csupán útjelző. Az angyalok, mennyei tekintélyükkel, eltűnnek. Ők a mennyei szférához tartoznak. Ami velük marad, mindössze az útirány a „végbevitt" igéhez. Isten által beteljesítve természetesen, amint éppen úgy Isten az, aki tudomásukra hozta mindezt az angyalok által.
Útra kelnek hát, menny mögöttük, és a földi jel szemeik előtt. De Uram, micsoda egy jel! Nem a Kisded, hanem csupán egy kisded. Aki épp olyan, mint a másik. Nem különleges gyermek. Nem olyan csecsemő, aki mennyei fényt sugározna magából, ahogyan a szentképfestők ábrázolták, éppen ellenkezőleg: ez a gyermek annyira „dicstelen", amennyire az egyáltalán csak lehetséges. „Pólyába kötözve" (Lk 2,12). Úgy, hogy még mozogni sem tud. Ott fekszik, úgymond „bebörtönözve", azokban a ruhákban, melyeket mások szerető gondoskodása adott köré. A bölcsőjében sincs semmi felemelő, amiben fekszik. Semmi az égadta világon, ami akár halványan emlékeztetne az éneklő angyalok mennyei dicsőségére. Tényleg semmi nincs, ami figyelmet érdemelne; a pásztorokat éjszakai utazásuk végén a legátlagosabb jelenet fogadja. E szegényesség szinte kifejezetten kiábrándító. A színhely mélységesen emberi és mindennapos, valami teljes profanitás járja át, semmi előkelő megjelenés - kivéve magát a puszta tényt, hogy ez a megígért jel, s az valóban itt van.
A pásztorok hisznek az igének. Ez a szó a mennyből a földre küldi őket, és amint előrehaladnak ösvényükön a fényből a sötétbe, a rendkívüliből az átlagosba, a páratlan Istentapasztalatból az emberi találkozás megszokott világába, a „fenti" tündöklésből a „lenti" szegénységbe, megkapják a szükséges megerősítést: a jel kifejező. De vajon miért? Azért, mert a Fenséges Isten ugyanazt az utat járta be, mint ők. Maga mögött hagyta dicsőségét és alászállt a világ sötétjébe, egy gyermek nyilvánvaló jelentéktelenségébe, az emberi megszorítások és kötelékek rabságába, a barlangistálló ínségébe. Ez a cselekvő Ige, és a pásztorok még nem is tudják, mint ahogy senki sem, hogy e munkálkodó Ige milyen mélyre hatol majd a sötétségben. Minden eseményben bárki másnál alább fog ereszkedni az evilágiba, a nyilvánvalóan jelentéktelenbe és profánba; abba, ami megkötözött, szegény és erőtlen; oly mélyre, hogy nem is leszünk képesek megtenni útjának utolsó állomását. Egy nehéz sziklakő torlaszolja majd el az utat, elválasztva a többieket a továbbhaladástól. Eközben majd ő, a legszörnyűbb éjszakában, legvégsőbb elhagyatottságban és egyedüllétben - alászáll majd a poklokra elhunyt embertestvéreihez.
Ebből az igazságból fakad: a keresztény, hogy megtalálja Istent, a világ utcáira küldetik, a megbéklyózott és a szegény felebaráthoz, mindenkihez, aki szenved, éhes és szomjazik. Mindazokhoz, akik ruhátlanok, betegek és börtönben vannak. Innentől ez az ő helye; mindegyikükkel azonosulnia kell. Ez az a nagy öröm, ami ma a keresztényeknek hirdettetik; mert ez ugyanaz az út, ahogyan Isten a Megváltót elküldte hozzánk. Mi magunk is lehetünk szegények és megkötözöttek, a szabadulás szükségében lévők. Ugyanakkor, amint megízleltük a szabadulás örömét, máris küldetünk, hogy csatlakozzunk a szegényekhez és rabságban lévőkhöz.
De ki az, aki képes megszaporázni lépteit az úton, mely Isten dicsőségéből a jászolban fekvő szegény Krisztus alakjához vezet? Nem az, aki saját örömére szeret útra kelni. Az ilyen más ösvényeken indul el, melyek igen valószínű, épp az ellenkező irányba tartanak majd. Olyan utakon, melyek saját létének nyomorúságából egy álomszerű, megkísértett menny felé vezetnek, a rövid élvezetek vagy a könnyű feledés illuzórikus világa. Ezzel szemben, egyedül az képes a mennyből, a világon át, egészen az elveszettek poklaira utazni, aki szíve mélyéig tisztában van küldetésével: így kell cselekednie. Aki ilyen, az képes engedelmeskedni annak a hívásnak, mely erősebb, mint saját kényelme és vonakodása. Ennek az elhívásnak abszolút hatalma és tekintélye van életem fölött. Alávetem neki magam, mert magasabb szintről érkezik, mint egzisztenciám egésze. E hívás a szívemet szólítja, egész önmagam átadását követeli. Rejtett, parancsoló ragyogása akarva-nem akarva kötelez az engedelmességre. Lehet, hogy nem is tudom, ki az aki szolgálatára lefoglal. De egyben, igenis bizonyos vagyok. Ha megmaradok „önmagamba zártan", ha saját magam keresem, akkor soha nem érem el azt a békét, mely Isten szerettein nyugszik. Ezért muszáj elindulnom. Mennem kell a szegényeket és a bebörtönzötteket szolgálni. El kell, hogy veszítsem a lelkem, hogy úja visszanyerhessem; hisz amíg ragaszkodom hozzá, mindaddig elveszítem. Ez a kérlelhetetlen, csendes Ige (mely mindazonáltal eltéveszthetetlen) ég a szívemben és nem hagy békében.
Más részein a földnek milliók vannak, akik éheznek, akik végkimerülésig dolgoznak napi éhbérekért, akiket igavonó barommá aláznak a kizsákmányolásban. Gondolj az erőszaktól szenvedő népekre, akiknek háborúi soha nem érnek véget. Mert bizonyos érdekek (mely nem az övék) azt kívánják, hogy nyomorúságuk tovább folytatódjon. Tudom nagyon jól, hogy szavaim a haladásról és felszabadulásról nevetést és gúnyos mosolyt fakasztanak azok arcán, akik az emberiség elkövetkezendő évtizedeit előrejelzik. S valóban, elég csak megnyitni a szemem és fülem, és hallani fogom, amint az igaztalanul elnyomottak egyre hangosabban kiáltanak napról napra. S velük együtt szintén látom a hatalmasok csillogását, akik mindenre elszántak, a gyűlölködésre és pusztításra, csakhogy a hatalmat megszerezzék. Ők a sötétség „szuperhatalmai"; torkaik előtt minden bátorságunk elenyészik, és minden hitet elveszítünk a szívünkbe írt küldetésben. Megremegünk abban a misszióban, amely egykor oly fénylő volt, örömteli és békét forrásozó. Állkapcsaik szorításában minden reményt elveszítünk, hogy tényleg megláthatjuk a „pólyába takart", szegény Krisztusra. Mit érhet el nyomorúságosan szegény misszióm, a fehérré izzított kemencébe hullajtott vízcsepp? Mi az értelme erőfeszítéseimnek, elkötelezettségemnek, áldozatomnak, Istenhez folyamodásomnak egy olyan világért, amely készen áll a pusztulásra?
„Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek…Ma született az Üdvözítő" (Lk 2,10-11), aki mint Isten Fia, az Atya egyszülött fia beutazta azt az ösvényt (engedelmességben az Atyának) amely az Abbától a világ sötétségébe vezet. Mögötte mindenhatóság és szabadság. Előtte mindössze erőtlenség, kötelékek és engedelmesség. Mögötte a mindent átfogó Isteni értelem; előtte halál értelmetlenségének távlata a kereszten, megfeszítve, két bűnöző közt. Mögötte az Atyánál való élet gyönyörűsége; előtte a keserves szolidaritás azokkal, akik egyáltalán nem ismerik az Atyát, akik nem akarják ismerni Őt és tagadják létét. Örvendezz hát, mert maga Isten végigment előtted ezen az úton! A Fiú útravalója az volt, hogy tudta: Atyja akaratát cselekszi. Magával vitte azt a szakadatlan imádságot, hogy az Atya akarata teljesedjen ezen a sötét földön, amint a fényességes mennyben is. Ő magával vitte az örömét, hogy az Atya elrejtette ezeket a bölcsek elől, és a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki, az egyszerűnek és a szegénynek. „Én vagyok az út", és ez az út „Az igazság" számodra − mondja. Ezen az úton járva találod meg „az életet". Az „út mentén", mely én vagyok, tanulod meg elveszíteni életed, hogy megtalálhasd azt. Itt tanulod meg, hogy magad fölé nőj, kétszínűségekből egy olyan igazságba, ami több, mint te vagy. Emberi nézőpontból minden sötétnek tűnhet; elkötelezettséged jólllehet, terméketlennek és kudarcnak látszik. Ám ne félj: te Isten ösvényén jársz. „Ne féljen a ti szívetek: higgyetek Istenben és higgyetek énbennem is." Én előttetek járok, és a felgyújtom a keresztény szeretet tüzeit számotokra. Ez elvezet majd a legmegközelíthetetlenebb felebarátodhoz, aki a legelhagyottabb személy Istentől. Ám ez már magának az Isteni szeretetnek az útja. Rajta a helyes ösvényen jársz. Mert mindazok, akik megtagadják magukat, hogy teljesítsék a szeretet küldetését - a jó úton járnak.
Csodák történhetnek ezen az úton. Nyilvánvalóan jelentéktelen, hétköznapi csodák, amiket majd senki nem vesz észre. A Gyermeknek a fellelése - „pólyába takarva és jászolba fektetve" - már önmagában is, nemde ilyen csoda? S mikor valaki küldetése, mélyen elrejtve szívében, célt ér; amikor békét és örömet visz oda, ahol eddig nem volt más csak kétségbeesés ér reménytelenség, nemde ilyen csoda? S amikor valaki képes apró lángot gyújtani a mindent átható sötétség közepén? Amikor egy szív ragyogni kezd, mely már nem mert többé hinni semmiben? Most mi magunk is megerősítést kapunk, hogy az angyal szava, melynek megpróbálunk engedelmeskedni, el fog vezetni minket is oda, ahol Isten Igéje és Fia emberré lett. Biztosítékunk van, hogy a ma minden zaja és képtelensége ellenére, itt és most, 2010. december 25-én, Karácsony éppoly valóságos, mint kétezer évvel ezelőtt. Isten egyszer s mindenkorra elkezdte utazását felénk. És semmi, még a világ vége sem fogja megállítani, hogy közénk jöjjön és velünk lakozzék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése