2010. december 19., vasárnap

[homilia] A Jel

Szeretettel, Bálint.

A Jel

A-év,  ádvent 4. hét, V. (Iz 7,10-14)

 

"Az Úr újra szólt Acházhoz. Azt mondta: "Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélységeiből, akár felülről a magasból" (Iz 7,10-11). "Jelet kérni." De mi is a jel jelentése az életünkben? Mikor kérsz jelet; mikor van szüksége jelre közösségeinknek? A jel, legközelibb szinonimája a jelzés, mindig útközben ér bennünket. Abban az állapotban, amikor még nem érkeztünk meg valahová. Vagy: amikor nem tudjuk az irányokat. A jel mindig akkor adatik, amikor megtorpanunk, amikor nem tudjuk, hogyan s merre tovább.

Jelre várni. Ebben a magatartásban érezzük, hogy alakítható a történetünk. Tudjuk, hogy van folytatása. Ám az is tudatosul bennünk, hogy ehhez a folytatáshoz nem elegendők a múlt irányai. Ebben az értelemben, "jelre várni", ez már hívő állapot. Tágra nyílik a szem; érzékennyé válik a fül; párbeszédre szomjassá a szív; és felelőssé az értelem.

Izajás próféta szövege a nekünk adatott Jelről, valóban ádvent címere. Megtudjuk, rányílik a szemünk, hogy a jel valóban Istentől adatik. Már adatott. Ádvent érlel meg bennünket a felismerésre: múltunk-jelenünk és jövőnk között szakadék, diszkontinuitás húzódik. Nem magától értetődő összefüggésük. S e szakadékot egyedül Isten jelenléte képes betölteni. Amit úgy nevezünk, "kegyelem". Mint a hóesés fehérsége egybeköt távoli részleteket. "Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el" (Iz 7,14).

Jelet hazátlanságunkban, az otthontól távol kérünk. A Jel amikor adatik, vele-benne-általa haza, otthon, és biztonság: hazaérkezés adatik. Így értjük meg Karácsony küszöbén: a Jelnél, a közénk születő Istenünknél nincs ami közelebb lenne lényünkhöz. S nincs, ami mélyebb közösségbe vonna a hozzánk legközelebbiekkel. Akiket szerethetünk.


Nincsenek megjegyzések: