Salisbury megérkezés
Salisbury székesegyháza. Ismertetőjegye a meredeken égbeszökő tornya. Tágas zöld tér öleli körül a templomot. S körben, az alacsony „templomvárfalon", jellegzetes kőházak. A templomot övező tér rendkívül sajátos atmoszférát teremt. Évszázados kőépületek, változatlan homlokzatukkal szüntelen tekintetváltásban a Templommal. Változatlan idők; mégis, erjedés. Ez az, amit ma középkori hangulatnak nevezünk. Mert az angol ősz nehéz. Azaz: időtlensége súlyos. S mi, látogatók és itt lakók parányivá zsugorodunk. Átöltözködünk a középkor emberébe. Igen; a templomtér és épületegyüttesek formálta kerengő, valódi időszivattyú. A kövek hordozta konok örökkévalóság − konok, mert tagadja a mulandóságot − ellennyilatkozat mindannak, amit „elektronikus mának" értünk. Ezt a hangulatot igyekszem megfogalmazni: az elektronika, a gépek teljes hiányát. Mint egy időntúli nagykövetség, él és hirdeti törvényeit Salisbury középkora. S a levegőben, az esti Evensong (esti istendicsérő kórusima) előtt, lélegezzük azt a „kishalált", amiben az egész Teremtés hamarosan, teljes öntudatlanságban, alámerül.
Mintha a civilizáció oszlopai olvadnának-morzsoltatnák a teljes feledésbe. S körbejárni a kőkatedrálist, őszben, ülepedő fényekben, annyi, mint a Tudatalatti határaira megérkezni. Anglia történelmi korszakai, a pogány, a kora-keresztény, a szaxon, a normann idők szelleme vissza-kísért. A templom, mint hajó alábukik abba a mélyemlékezetbe, amit az első beszámolók különös lidércvilágnak láttattak a kontinensen. Az az „előidő", mint folyosó, vezet be az Evensong fényeibe. „Partjai titokzatos rémtörténeteket hordoztak. A történetíró Prokopiusz írja, ő úgy értesült, hogy Britannia földjét kígyók lepik, és a levegő az ember számára belélegezhetetlen, halált okoz. Ezen az elhagyott területen az elhunytak lelkei, éjfélkor, átkelnek a frankok földjéről a tengeren. A holtak hangját hallani a halászbárkákon. Súlyuk alatt mélyen megmerülnek a hajók, bár alakjuk láthatatlan a halandó szemnek. Ilyen beszámolók érkeztek e földről Konstantinápolyba." (Thomas Babington Macaulay 1849 es Anglia történetéből olvasom.)
Időben érkezem. A kórus-stallum hátsó sorában foglakok helyet. Kilenc éve voltam ugyanitt, idős barátommal, akinek 80. születésnapját napokban ünnepeltük. Van idő szemlélni a kórus fafaragványait, a templom egészén végigfutó felső kórus karcsú oszlopritmusát. Az Evensong hangjai, az ismerős zsoltárok, mélyemlékezetbe ragadnak. Ez egy másik világ. Nincsenek gépek, nincsenek computer processzorok, ipodok, ipadek, nincsenek képernyők. Csak emberi hang van. Csakis az isteni hangba kapaszkodó ember.
Az oszlopok, pillérek, függőlegesek, a fény és sötét kezdődő birkózása. A színek, énekhangok, a megformált lélegzés: különös háttér. Mintha egy szupertechnika legbelsejében járnánk, amint tesszük is. Kövek, ívek, összefüggések mérhetetlen rendszere. Áttekinthetetlen, az emberi tekintet végességén jóval túlnövő ordo (rendezettség). S mégis, ez az élő, logikus szervezet, alábukik, ölelkezik önnön inverzével: az arcára szabott káosszal. Így foganunk, utazunk egy számunkra kiismerhetetlen magzatvízben: a történelemben.
A kórusima az, ami természete szerint minden imádság: határtapasztalat. Nem is a megformált vallási szó a lényeges, legalábbis nem önmagában. Sokkal inkább az a határhelyzet, ahol legőszintébb kérdéseink előbukkannak. Mintha Isten köntöse itt-ott lángot fogna egy-egy pillanatra. Egy-egy kérdés. Megválaszolhatatlan kérdések, egy Megválaszolhatatlan Istennek. S őt nem zavarja ez az alkonyati értelem-vesztés; és őszinteség.
Éneklésünk alatt jelennek meg ezek a kérdések. Széteső világról, a haza jelentéséről. Az ember alapvető magányosságáról; mely, paradox módon, épp Istenből forrásozik. Az érzésem az, hogy létrehoztuk ezt a hatalmas megformált kő-teret, hogy provokáljuk Istent. Szeretettel közénk idézzük. Hisz: az ő háza, jelenjen meg, lakja be, töltse be.
S Isten, persze, nem jelenik meg. Abban a világban nem, mely nem énekel. Mely nem formál meg anyagot „valakinek, aki nincs ott, de megérkezhet." Az angol kórushagyomány sejt valamit ebből a gyermekhang alatti és fölötti világból. Megidézni az Istent; hogy együtt énekeljen velünk. Hogy beragyogja a foszlás történeteit; s fényébe emelje azt, ami megújulásra vár.
A templomszentély mélykékbe hanyatlik. Az utolsó napsugár-kéve még felragyog egy egy faragott angyal és éneklő emberfejen. S a kettő robbanó kontrasztjában tűnődöm a kereszténység természetén. Tényleg egyetemességet hordoz, s feloldja földi határainkat: vért, országhatárt? Élő-e még Európában? Benne élünk-e még? S kérdezem: tudnék-e itt élni, ebben a nyelvi tengerben? Mert az imádság idegen nyelve, egyetemessége, kiemeli: ez a magyarhoz képest egy néma világ. Teljesen más kulturális beidegződésekkel és háttérrel. S ezt a némaságot megszokni, hogy a haza, a szülőföld, az anyanyelv szüntelen véget ér, nehéz. A kihívás benne az, hogy az anyanyelv − s minden arc, amit hordoz − innentől állandóan itt áll, bennünk, mint egy arrábbtessékelhetetlen angyal. Nem terméketlenség, legalábbis nem terméketlen csonkulás ez. Saját kultúrám úgy erősödik fel bennem, hogy egészen elhalkul. Nem enged beolvadni, miközben feloldódásba küld. S ezért, egyfajta kollektív emlékezet figyel bennünk. Mintha egy láthatatlan érrendszeren kéne lecsöpögtetni a „megértett" nedveit. Abba a kollektív emlékezetbe leszivárogtatni, amelyből érkezünk. Nehéz küldetés, s nem könnyű járás. A kérlelhetetlen dilemmát rejti: az anyanyelven kívülre szakadva lehet-e élni és alkotni. Mintegy megismételve a testeinkből idegenbe szakadó ivarsejtek útját. Élni, nyelvet tanulni, felnövekedve, belenövekedve a Világba. S szüntelen két angyal között beszélve, mindkét irányba. Amikor a két Angyal nem beszéli egymás nyelvét. S te vagy az egyedüli tolmács. Tanulva idegen tájak lélegzését; míg a táj megszűnik idegennek lenni.
A kereszténység ilyen határhelyzet. A kereszténység ilyen határhelyzet? S ha létezik, ilyen, hogy egyetemes papság, akkor az épp e határhelyzetbe küldetés? A két Angyal határán felvetni a kérdéseket. Párbeszédbe elegyedni, nem a süket, önmagát háborúkká inkarnáló mával, hanem az időből kilépett; s Időnk előtt járó nemzedékekkel. Vannak korok, amikor ez a dialógus a kollektív emlékezettel a döntő. (Európa első monostorai, a széteső Római rend után, még a középkor rendjének születése előtt, ilyen csendes átöltözödés volt a jövőbe.) Mind az egyénnek, mind a kollektív kultúrának próbálgatnia kell szárnyait. A nagy kérdés az: e határhelyzetekben milyen imádság és milyen reflexió születik? S mi az, amit hazaviszünk, mindkét Angyal honába?
2011-10-18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése