…és sebezhetőség

.
.

Rembrandt , A tékozló fiú hazatérése: "többségi fogyatékaink"
hazatérésének szimbóluma?

B-év, 3. hét, V. (MTörv 18,15-20; Zs 94; 1Kor 7,32-35; Mk 1,21-28)

Julia Kristeva „Szabadság, egyenlőség, testvériség és…. sebezhetőség" című esszéjét olvasom. (Hatred and Forgiveness, Columbia University Press 2010) A Francia Fogyatékkal Élők Tanácsa jelentéséhez járul hozzá írásával. „Bármilyen fogyatékról legyen is szó, a velük való találkozás mindig egyedülálló konfrontáció, semmi máshoz nem hasonlítható. A fogyatékos személy nárcisztikus sebet nyit a fogyatékkal nem élő önazonosságában. A fogyatékkal élő testi és lelki halál veszélyével tölt be, az összeomlás félelmével. Sőt, azon is túl: az emberi élet határait látjuk szétrobbanni e szorongás erejében."

Ami Kristeva gondolataiban izgalmas, hogy a közvetítések szerepének fontosságát veti fel. A Felvilágosodás óta sikerült a fogyatékos személy közéleti jogait elismerni. Mára a nyugati társadalmakban eljutottunk az egyenlő alkalmak megteremtésének igényéig. Fontos, és láthatatlan történet ez. Talán ez a fejlődés az, amely „láthatatlan", de legalábbis önmagából nem következő történetre Európában büszkék lehetünk. S izgalmas kérdés: mi motiválta törvényhozásokban, társadalmi szervezetekben, egyéni gondolkodókban ezt a szellemi késztetést − és morális összpontosítást? Meglehet, az intézményes vallásosság gyöngült a szekularizácó szorításában: a Lélek, az emberség lelke, azonban közöttünk ható jel.

A „Nagylelkiismeret" mozdulásán túl, azonban, a feladat még óriási. Kristeva aláhúzza: a társadalmi szolidaritás a fogyatékosokkal nem valósult meg. „Szakadék választja el a fogyaték világát az hiány-nélküliek világával." (Küzdök a fordítással: az alkalmasok, egészségesek, a teljes képességgel bírók világával?) Itt emeli ki az üzenetvivők szerepét a − s figyeljünk szavaira − a két „kegyelem nélküli" világ között. Az egyik a fogyaték világa, a maga szenvedéseivel és védekező, ám egyben kétségbeejtő elszigetelésével. A másik „fogyatékos világ" a teljesítmény, a siker, a verseny, az élvezet és a látványosság világa, ami „nem akar tudni" magán kívül semmiről.

Kristeva tovább kérdez, az okokról. Ki, mi felelős a két világ egymásból kiszakadásáért? Ok lehet, mondja, a katolicizmus, mely noha kétségtelenül együtt érző, de miközben „lehajol", infantilizálja is a fogyatékkal élő személyt. Egyfajta dolorizmus, vagy ʻmiserabilizmus' ez. Hiányzok belőle a „kegyelem" mint segítség itt és mostként megélt, „hús-vér" kontaktusa. A szekularizáció épp így felelős. Az a felvilágosult racionalitás, amely miközben kiszolgálta a mindenkori gazdasági növekedést − épp a közösségi kapcsolatot, mint önértéket, hanyagolta el teljesen. Elárulta. S ez a felvilágosodott liberalizmus, miközben a keresztény vallás mazohisztikus és kirekesztő hajlamaival harcolt − egy hasonlóan diadalmas humanizmussá gyúrta önmagát. Mely triumfalizmus a „humanizmust" egy olyan párhuzamos Mindenhatóság képére formálta − mely épp a sebezhetőségnek és sebesülteknek nem hagyott helyet. S állapítja meg Kristeva, zsákutcába értek fejlett társadalmaink.

Ő maga pszichoanalitikus, Európa talán leg szekulárisabb államában, Franciaországban. Huszonöt év analitikus gyakorlata mondatja vele: a tudatalatti világa egyértelműen láthatóvá teszi, amit tagadunk. Az ember sebezhetőségét. S a kihívás a freudi díványon kiderült űr. Ez a mindannyiunkkal együtt elő „fogyaték" mára követeli a választ: értelmet adni születésnek, halálnak, hiányainknak. Vajon fejlett demokráciáink képesek elkísérni az életünket, határaival, hiányosságaival, valóban táplálva az embert? Nem tudunk az egyetemes sebzettségünkhöz viszonyulni.

S Kristeva folytatja. Ez az egyetemes és meg nem hallgatott fogyaték ébredésünkhöz kell vezessen. Szükség van az emberi nézőpontra, szükség van tagadni a hiper-produktivitást, a mindent kitöltő konzumcsillogást, és az esztelen vallásháborúkat (politikai változatában is). Hiányainkról beszélve változhat újra gondolkodóvá a világ. De ki ad hangot a bennünk élő megváltatlanságnak?

*

S töprengéseim itt csatlakoznak Kristevához. Elégséges-e a „pszichoanalízis"? Valóban az egyetlen tapasztalat, kilátópont az emberi szenvedésre − amit a „tiltakozó", tökéletességében önelégült Európa tagad? A problémát, amit Kristeva felvet, sok irányba ki lehet bontani. Értelmes irányokba. Bennem két kérdés merül fel, vázlatszerűen.

Az első, vajon a fenti, tagadás világa, nem jelöli-e meg a közéletet is? Idehaza, a válságnak ezek az évei, nemde egy olyan helyzetben találtak bennünket, ahol a „pártok" képtelenek a másik fogyatékára − mint sajátjukra válaszolni? Minden oldal „nárcisztikus identitássebeiből" − félelmeiből − válaszol. Ezért nem tudnak a kormányzó elitek társadalmuk sebeihez odahajolni. Mert magukban tagadják azt. Önmagukon kívül nem ismernek fel életet. S végtelen elszomorító, hogy az „írástudók" sem összekötnek. Ami körülöttünk van, ezért nevezem az „elvettetés" publicisztikájának. Egyetlen hírportált sem tudok kinyitni, hogy ne a másik „disabilitását", fogyatékát démonizálja. Ezért beteg Európa, egyformán, szélsőjobbjával és gyémántfényű demokratáival.

S még egy albekezdés, mely ide tartozik. Egy országot közéleti- és civil kultúráját mélyen minősíti az internetes kommentek kultúrája. A verbális agresszió amivel a hírportálokon találkozunk, kérdés és ítélet. Vajon mennyire képes a magyar társadalom partnerként, azaz aktívan, a másik felet bevonva, együtt élni fogyatékosaival? S hogy a kirekesztő komment-kultúra és a nagytársadalom ʻnarcisztikus identitás-sebei (félelmei)' mennyire esnek egybe, nos, nem lennénk optimista. Mi volt előbb, médiánk és kommentjeink kulturális szintje, társadalmi tudatunk, vagy az a bizonyos tojás. A kommentek mindig csak a piramis alja. A magasabb szintekről árulkodnak. A maguk primitív kirekesztő reakcióiban leleplezik, hogy „ott felül" igazán senkinek nem érdeke, hogy demokratikus közszellemet hozzanak létre.

*

(Ez a zárójeles rész kéretik az eszmefuttatás végén olvasni. Vagy kihagyni, az apolitikus olvasó érzékenységét tisztelendő, hogy e beszúrás ne törje meg a fogyaték erdeti asszociációját. Tehát, mintegy az al-bekezdés al-bekezdéseként, idős barátom épp kézhez kapott leveléből egy gondolat. Auschwitz „fogyatékával" háta mögött. Arról töpreng, mi az, ami miatt nincs élhető közélet odahaza. Mi az a „többségi fogyaték", úgymond. „De kinek mondom el mindezt? Nem tapasztalta ugyanezt már Szombathelyen? Nem áldozata ennek a légkörnek? A püspöknek, aki…elődje, a ʻzsidó-mentő' püspök emlékezetére szimpóziumot rendez, de csak azért, mert pillanatnyilag így illik, de ő tudja, és feltételezi, hogy mindenki, akit illet is tudja, hogy ez csak a pillanatnyi követelmények miatt történik, és belül marad minden a régi! A magyar egyház az őszintétlenséget fennállási stratégiává tette, az antiszemitizmussal, de persze a békepapsággal is. Az őszintétlenség szalonképessé vált. Úgy teszünk mintha, de…" „Ez nem ʻzsidó ügy', ez a demokrácia higéniája." Nem elég nem antiszemitának lenni, nem zsidózni, azt tenni is kell. Akár alkalmas az a közszellem, akár nem.

Mert a kérdés valóban ez, a „politikailagkorrekt", demokrácia-, zsidó-, és médiaszabadság-védő kommentek esetében is. Az „értékkorrekt" kommentezők, bármelyik oldal portáljain, félek, szintén az őszintétlenség szalonképessé válásának az esete. Védjük a demokráciát, elítéljük, földbe-döngölve mindazt, ami „antidemokratikus", mert így illik? S jelenik meg „halálos fenyegetettségként" (Kristeva) a „kommunista", a „szociálliberális", a „nyilas-fasiszta", a „gyurcsány", a „libásbajnai", a „viktátor", a „barackos-fütyülős etelközi csorda", vagy épp a „magyar genetikailag alávaló". Ahonnan, valljuk be, már nem is nagyon lehet tovább. Mind-mind a „fogyatékkal élő" mint az identitásomra mért fenyegetés s az ebből következő félelem és elutasítás lélektani köreit követi. A kőkemény tagadását, hogy én-képünkből valami − épp a Másik valódi képe − hiányzik. Azaz, önmagunkhoz való helyes viszonyunk.

S hogy ez a zárójelen belüli történet, és a fenti „zsidómentő" kép teljes legyen, barátom leveléhez visszatérek. Ugyanabban az egyházmegyében (sic!), igaz, egy budapesti felettes egyházi hatóság, iktatott levélben próbálta tiltathatni, egy katolikus középiskolában, hogy diákok egy zsidó hitről, kultúráról és spiritualitásról szóló sorozaton részt vegyenek. S máig töröm a fejem, mert érdekelne, vajon nemde épp e püspök-generáció egyik tagját kérték fel a levél írói − mellesleg az intézmény máig hivatalban lévő igazgatója és igazgatóhelyettese − „szakértőnek", hivatkozási alapként? Vagy ürügyként. A két esemény között − zsidómentés és sorozat-eltanácsolás − az idő mindössze néhány év volt. S az is igaz, hogy a deportálásokhoz való fogyatékainkkal szembenézni akkor még „nem illett". Nem volt „divat". A késői kiállások a „fogyatékaink" mellett, mindig demokratikus deficitet tár fel. Hordozott és főként újra-teremtett „narcisztikus identitás-sebeket". Máig kísért abból a bizonyos levélből − Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet − az egyik kifogás. „Nem tartjuk helyesnek, egy másik vallás szimbólumával (Dávid csillag) katolikus iskola programját hirdető szórólapot ellátni. A katolikus szülők azt várják el a katolikus iskolától, hogy a gyerekeik hitét megerősítse".Tehát, a "zsidóság" hitünk épségét fenyegető fogyaték? S épp a zsenge, még ki nem forrt hitre veszélyes?

S számomra örök rejtély, s sajnos, egyben örök magyarázat is, a „magyaregyházak" miért hallgatnak szelektíven. Azaz, miért állnak ki szelektíven ügyek mellett. S ez a keresztény közösségek maradandó hitelvesztése a társadalomban. Hogy a „világosság fiai" mindig csak a mi ízlésünk szerinti oldalon vannak. S így válik a politizáló egyház „rendszerkonzervatívvá". Elvétve az arányt, ami az „érték-konzervativizmus" oldalán tartaná.

Bármilyen nehéz is elfogadnunk, a kilábalás egyetlen útja közös fogyatékainkról őszintén párbeszédet folytatni. Addig maradnak a kettős mércék. S főleg, amiért ezt a zárójeles bekezdést kezdtem. A fogyatékkal élő embertársról nem lesz „társadalmi konszenzus". Mert társadalmi konszenzus sincs − csak magasabb szintre emelt „kommentkultúra". S szomorú, hogy demokráciánk holdudvara a névtelen kommentkultúra infernója. Annyi névtelen kommentező egész Európában nincs, mint nálunk. A néven nevezetlenség kényelmes világa ez. Kellőképpen narcisztikus, épp a legjobb minden politikai erőnek. Mert a „nárcisztikus identitás-sebekben" élő ember a legideálisabb szavazó politikai váltógazdaságokban.)

*

A másik vázlatos gondolat a Kereszt és a tudatalatti kapcsolatáról szól. Kristeva inti a politikacsinálókat, hogy hallgassák meg a tudatalattink megnyilvánulását. Mert ott, az egyén és a közösségek szenvedéseiben az elveszített egyetemességet találhatjuk meg újra. A sebezhetőség kölcsönös világát. S kérdésem: vajon nem a Kereszt üzenete Európa hiányzó tudatalattija? Nemde a rég olvasatlan zsidó-keresztény Isten az, mely egy Nép és egy Személy történetében ki meri mondani: sebezhetőségünket? Amikor maga Isten, Tórába, Jézusba testesülve mer kivonulni az önmagán kívülre vak történelemből? Megmutatja: ott, ahol démont látunk, ott, a bűnbak − a bennünket fenyegető „fogyatékos" − helyén: Ő van. A felénk kommunikáló élet. A másikig bennünk útra induló szemünk, lábunk, szívünk?

S itt, ezen a ponton szólal meg közegünkben az evangélium. Határátlépésre tanít, kegyelemmel határossá formálni határainkat. A fogyatékról, mint alkalomról beszélni. „Milyen új tanítás ez? Hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek is és azok engedelmeskednek neki." (Mk 1,27)

2012.01.28.

Láthatatlan széderasztal

.
.

Széderasztal

Szent Pál megtérése (ApCsel 22,3-16 vagy 9,1-22 Zs 116 Mk 16,15-18)

Tüntetés a jemeni nagykövetség előtt. Áthallatszanak a sípok és dobok a házak fölött. Erők feszülnek erőknek. E „történelem" mint háttér előtt olvasom az egyiptomi tíz csapás történetét.

A fáraó nem enged. Kilenc jelet kap. A tizedik a Machat Becorat, az egyiptomi elsőszülöttek életének elvétele. A „csapások", úgymond, demonstrálják Isten hatalmát. A szöveg késői olvasóinak címzett nevelői szándék: Egyiptom istenei magatehetetlenek Isten jelenlétében. Történelmi hatalmuk felmorzsolódik.

A másik megközelítés többet mond el. A hatalommal élés természetéről tanít. Azaz: az élet elvétele, erőszakkal élni a történelemben, mindig, csakis a legutolsó eszköz lehet. Nem lenne szabad hozzá nyúlni. Nem lehet „első megoldás". A Tóra és késői kivirágzásuk, az evangéliumok, tanítása: ne élj az erőszakkal, csak ha és amennyiben nem maradt más eszköz. Még önvédelem érdekében se legyen a hatalom első szava a „másik élet elvétele".

A Szentírás szövege nehéz helyzetben van. Valós Történelmünket kell tanítania, a maga kegyetlenségében. Ezért látjuk Istent, érzékenységünk szerint szerepkonfliktusban. A történelem realitásáról − valóságos arcáról − megfeledkező ember ilyenkor szokta kifogásként felhozni. „Mindez a viselkedés összeegyeztethetetlen Istennel." S úgy mondjuk ezt, mintha nem létezne a történelem.

Isten nehéz szerepe ez. Belépni egyrészt történetünkbe; másrészt eljátszani szerepét, s részévé lenni „tanító történeteknek". Nem, nem kegyetlen az Isten. Nem szerepzavar, nem stílustörés, ahogyan az „egyiptomi elsőszülöttek megölésében" közreműködik. Miközben beöltözik történetünkbe − teljes meztelen valóságában adja tudtunkra a mi részvételünket e történelemben.

A korábbi csapások, azaz az Egyiptomot megintő jelek − a víz vérré változása, békák, szúnyogok, böglyök, dögvész, hólyagos fekély, jégeső, sáskajárás, sötétség − figyelmeztetés. Isten megteheti, amit ígért. Azaz: a fáraónak keményszívűsége ellenére is, mindig van esélye.

*

Megfigyelem világunkat. Szavainkat. Egy olyan világban élünk, ahol „első szavunk" az agresszió. Ahol az erőszak és az erő használata norma lett. Már nincsenek békés tüntetések. A politikában nincsenek gesztusok. Atomfegyverek ígérete és embargók vannak. Hadihajók vonulása. Drónok küldése és lelövése. Politika erőnyilatkozatok.

*

A Tóra kérleli történetünket: tégy meg minden erőfeszítést, hogy lerombold a gonoszt. Még akkor is így tégy, ha az ellenoldal nem fog racionálisan válaszolni és helyesen reagálni. Igen: ne tagadjuk el, a történelem Istene erőszakhoz folyamodik: de csak mint legvégső lehetséges döntés, amikor minden más kudarcot vallott. Olvasom, a zsidó húsvéti széder-vacsoráján a borospohárban lévő édes borból egy keveset eltávolítanak a tíz csapás említésekor. Az erőszak, még amikor elkerülhetetlen és szükségszerű, akkor is tragédia marad, és sohasem ünnepelhető. S valóban, szüntelenül imádkoznunk kell, hogy soha se kelljen élni vele; s hogy soha se váljék eszközzé, még önvédelemben sem.

*

S a paradoxon az, hogy az eszközzé vált erőszakot, amiben kultúránk él, csakis „erőszakosnak ítélt" bibliai történeteinkbe visszatérve láthatjuk meg. Ezért döntő eljegyződni az Írások szövegével. S történelmi testünk helyes lélegzetvétele helyreáll. Napunk nem kívül van: hanem bent ég megtermékenyítő fényével a történelmi Béke. A történelem erőszakos összeszorulásaiban ritmustalanná vált szívünk − katartikus erővel tisztul, épp, az Ószövetségi olvasmányokban. Ez a tétje a „szöveggel eljegyződni".

S ez veszélye, hogy keresztényként, bizonyos egyoldalúsággal, csupán a Jézus körüli történetekre figyelünk. Az újszövetségi kegyelem paradoxonja, nem elég eljegyződni a történettel. A Történelemmel akkor jegyződünk el, ha fürkésszük a Betűvé, írássá, „Tórává" lett történelmet.

*

Mert a kereszténységnek muszáj kiutat találni − épp azokból a hétköznapi erőszakokból, melyekben ez az ország él. A bizalomnak abból a beteges deficitjéből csak akkor lábalhatunk ki, ha valaki − egy közösség tapasztalata − megláttatja velünk, mennyire a „fáraó földjeként" élünk. Kilenc, sőt, a tízedik csapással fejünkön.

*

Mert valójában a fáraó Istenen − mint bennünk szétömlő békével − követ el erőszakot. Hitünktől elmaradó hitünk, igazságainktól való vélt igazságaink elmaradásának örök rejtélye ez. „A földre estem, és hangot hallottam, amely így szólt: Saul, Saul, miért üldözöl engem?" (ApCsel 22,7) S a titok: meghívásunk a láthatatlan széder-asztalhoz.

2012-01-25

A Királyság (Isten Országa) mint kommunikáció (Angyalvodka IV.)

 

Muszáj leírnom, lassan egy hét után, különben végképp kimegy a fejemből. Így is megkopott.

Beszélgetés J – vel. Nagyon őszinte szavak katolicizmusról, személyes szorongásokról. Negyven fölött, ötven fölött: férfiak és papok életében. Elmondja: rendje viszonylag kiváló infrastruktúrával és anyagi háttérrel rendelkezik. Mégis, használható emberük kevés van. Az utánpótlás rendkívül visszafogott. S valahol, talán a beszélgetés közepén előkerül: romokon ülünk. J. nem pesszimista, korántsem. Emlékszem a kép közegére is. Elmondom neki, rémiszt a kézzel tapintható szeretet hiánya közösségeinkben. Személy szerint nyomaszt a férfi lakta kolostorok melankóliája. Hiperérzékenység? Meglehet. A lelkipásztor lelkén oszlopnyi teher: a dolgok „transitory", átmeneti természete.

Ekkor mondja J., hogy igen, ötven felett megérinti az embert a gondolat: nyomot hagyni. Jelen lenni, hozzátenni a világhoz. Mindannyiunk drámája. S valahogy, azt hiszem, előkerül, ezen a ponton: miért nem figyel papsága passió-történetére az egyház? S egyáltalán, mondom, miért nem beszélünk? Egyszer nem kérdeztek elöljáróim valós történetekről. Itt jött elő a már említett kép. „Mindannyian tudjuk az egyházban (papság, szerzetesség), hogy romok felett járunk. Elöljáró leszek, s néhány hónapon belül gondnok leszek. Ezt itt betekerni, ott kifesteni. Nem azt csinálom, amit csinálnom kéne. Mert hiány van, emberi források, figyelmek hiánya. Valaki mindig valakinek a hiányába lép." S J. hozzáteszi, „szeretném tudni, hogy mit jelent ez. Hogy ez csak átmeneti, ebből kijöhet valami új, vagy, szüntelen hanyatlás." Ezért kéne beszélni. S itt mondom J.- nek. Nem szeretnék ahhoz a papsághoz tartozni, mely nem kérdez. Pontosítom: vajon milyen hivatások születnének abból az egyházból, ahol a fiatalok hallják, tudják, érzik a törekvést: „néven nevezni a romokat". Ez a fajta papság, kereszténység, laikusság − motiválna. S innen a kétszer-kettő józanságával kérdezem. Nézd, te dolgoztál püspökkari konferenciák tanácsadójaként. Mondd, miért nem beszélnek a püspökök erről nyíltan? Felfelé és lefelé? „Nem tudnak, nem tehetik." Igen, J., de miért? Féltik a karrierjüket Rómában? Igen. Is. Nincsenek abban a helyzetben. Pedig tudják, hogy néven kéne nevezni a dolgokat.

 A néma egyház némán, „állva hal meg".

Mondom J. nek, a benyomásom az, hogy a püspök-kiválasztási mód eleve úgy szocializál, hogy majd elöljáróként nem kérdeznek. Nem mernek Róma felé állást foglalni. Már eleve egy nem kérdező szocializációból érkezünk. A klub eleve a hasonlókat szocializálja be. S mindenki tudja, személyes előrehaladta függ: az ortodoxia ismétlésétől. Pedig, teszem hozzá, elvileg egy püspök rendkívül „helyzeti előnyben van". Elvileg nem kéne, hogy szerepelvárásai bénítsák. Hallatlan tapasztalat birtokában van: az analízis olyan helyzetében, ami résznézőpontokból, mint enyém vagy tiéd, nem látható át úgy. Ha ezek az analízisek egyszer összeadódnának, „néven nevezésben". De nem. Késik. Mint maga a zsidók Messiása.

J. bölcs. S a beszélgetés ismét vált. Azt gondolhatnánk, mondja, hogy ez egy hirtelen jött válság. A zsinat idején már eleve a modern világgal való távolság, válság volt. Aztán, mire a katolicizmus megalkotta a maga szintézisét, a felzárkózás lelkiségét és politikáját: jött 1968-válsága. A nemzedékkel, amivel történelmi kiegyezés jöhetett volna Nyugaton, bekövetkezett a teljes szakadás. Mert ez nemcsak a nyugati társadalmon belüli szakadás volt. Aztán jött a marxizmus válsága. Nyugaton a 68-as nemzedék válsága: ideáljaik feloldódása abba a fogyasztói világba, aminek aztán mostani válságát éljük. A kapitalizmus válságát, Európa, az ʻeuró zóna', a piacok válságát. A liberalizmus és a nemzetállamok egymást ölelő válságát.  Ebben a permanens válságban − eleve nagyon nehéz az egyház helyzete. Meg kell szoknunk, a történelmi kereszténységnek meg kell tanulnia az állandó válsággal együtt élni. S elfogadni épp e válság véglegesítette pluralizmusokat.

S J. elmondja: ugyanabban a templomban különféle kereszténységek élnek együtt. Haladók, fundamentalisták, huszonegyedik század, a tizenkettedik századig bezárólag.  S ami most van, a tanulás alkalma. Igen, tanulni, és nem hallgatni − teszem hozzá. J. elmondja: e bizonytalanságok közepette, ezért hisz ő a Királyságban. Isten országában, amit nem siettethetek. De ami − teszem hozzá − paradox módon rajtam keresztül jön el. Belém, általam testesülve. S ebben a Lélektől kapott naponkénti feltámadásban (elővételezett Feltámadás) születik a néven nevezés. A „romok megnevezésének bátorsága".

S eszembe jut, mi volt kezdő-képe a J. vel való beszélgetésnek. Az a napokban olvasott, egy idős püspökünk levele, hogy a török hódoltságbeli „licenciátus-adás" lenne a megoldás arra a szívszorító lelkipásztori hiányra, ami már most is, a kormányozhatatlanság határán ébreszt, hamarosan, egyházmegyéket. S valahogyan dereng az írásból, hogy a török hódoltság idejének paphiányától még messze vagyunk. Sajnálom, hogy még most sem a „néven nevezni a dolgokat" sodrásában élünk. Hanem elodázásokban.

A jövő „papsága", ezt még magamban teszem hozzá, majd abból a világból fog eljönni: ahol egyházon belüli és kívüli kríziseinkről egyszerre beszélünk majd. Nem gettólázadásokból.

*

Ez a beszélgetés J-vel bennem maradt. Muszáj volt előhívnom a hetek, napok magyarországi izgalmai közepette. Ami ebben az időben odahaza történik, hogy Magyarország hogyan lett „európai hír", szintén megér egy misét. A napok tapasztalata, mennyire agresszív tud lenni a liberalizmus − különösen, mikor válságban van, alapeszméi szintjén. Az a bizonyos Európai Parlament plenáris ülés liberális és zöld hangjai máig a fülemben. Valóban, visszafelé sült el: s lassan józanodunk. Egy válságát tagadó erő mindig veszélyes. S ez az európai liberalizmusra is igaz, ha nem kétszeresen.

S még mielőtt belesüketülünk saját hangunkba, szép Európa. A füstölgő mécsbelet kioltjuk, a meghajlott nádszálat erőből ketté törjük: Elveink nevében. Közben ez a demokratikus elveiért autodafét rendező Európa: épp most szavazott meg teljes olajembargót Irán ellen. Hogy elapassza a nukleáris fejlesztéshez szükséges anyagi forrásait. Nem véletlen, hogy ebből a világból csakis késhet a Messiás. Mert nem az atomfegyver forrásai szakadnak meg, hanem gyógyszerek, közellátás, egészségügy, lakossági élelmezés.

A „szabadsajtó" az embargóban, a készülő újabb háborús hadüzenetben, semmi kivetni valót nem talál.

Ezért gondolom, hogy ebben a mértékét veszített, dekadens demokráciák világában, nagyon kéne a Királysággal egybeérő Egyház hangja.

S hallgatom a hetvenkét éves Leonard Cohen új lemezét. A kezdő és záródal. Egy öregember kivonul a történelemből. Fegyvertelenül. Méltósággal. Néven nevezve a romokat. Mint szép, szimbolikus dalában, a Hazafelé-ben. „Going home without my sorrow,/ Going home some time tomorrow,/ Going home to where it's better than before.// Going home without my burden,/ Going home behind the curtian,/ Going home withouth this costume that I wore." És:…. „Helló Baby, adj egy csókot, ne jegyzetelj tovább."

 

2012-01-23

 

Illusztráció: Leonard Cohen http://langologitarok.blog.hu/2012/01/23/old_ideas_leonard_cohen_lemezpremier?utm_source=cimlap&utm_medium=link&utm_content=2012_01_23&utm_campaign=index

Zátonyok felett

Vettem a fáradságot és végighallgattam az Európai Parlament plenáris ülésének felszólalásait. A téma a magyar Alkotmány-t ért kritikák, az ombudsmani biztos hivatalának átszervezése, a bírák nyugdíjkorhatárának 62 évre leszállítása („demokráciasérelem"), a jegybank-törvény. A történetet mindenki ismeri, pro és kontra.

Hallgatom, olvasom az olaszországi Costa Concordia hajó-katasztrófa híreit. Napok óta uralja a címlapokat. A kapitány gyávaságát, és immár a hajó konstrukcióját, súlyelosztási hibáit feszegetik. Csúcstechnika süllyed, szemünk láttára el.

Benyomásaim az EU ülésről vegyesek. A vita végtelen színvonaltalan. Nem is szakmai vita. Kiderül, mint már annyiszor, posztmodern világunkról. A szöveg csak közvetítéseken keresztül létezik. Hírek, eleve párt-érdekek szerinti hírértelmezések többszörös áttételei a vita anyaga. Érdemes lenne visszafelé feltekerni a szőnyeget. S rémisztő a történet, de igaz. Vezető újságírók úgy írtak vezércikkeket a „szövegértő Nyugaton", hogy nem olvasták, s főleg nem összefüggésükben, a hivatkozott törvények szövegét.

S innentől gondolkodom, tényekre alapozott Történetünkről. Mindig is ez volt a világ rendje? A történelem kis és nagy döntései mindig a tények, a valóság hasonló ismeretében dőltek volna el? Hadüzenetek, világháborúk, sikertelen béketárgyalások? Az ENSZ Biztonsági Tanácsának embargóhatározatai? Ha a kimenetelek „minősége" minősít, akkor olybá tűnik, az esetek többségében igen.

Ami az EU plenáris ülést illeti, rémisztő az analízis hiánya. S kerek szemmel révedek: az euroszkeptikusok EU fóbiája épp olyan irracionális − mellesleg valóságosan destruktív −, mint a liberálisok agresszív szorongása: bárminemű, valóságos, másság iránt. Ott, a „high-club"-ban, a legarchaikusabb reakciók mentén, hisztérikusan félnek a „magyar fertőzéstől". Azért használom a szót, abject, mert a demokrácia-féltő reakciók valós rettegést tárnak fel: fenyegetéstől való félelmet. Az érvelő reakciójának hevessége mutatja: „meg kell védeni európai értékeinket". S mint a mantrát, ismétli. Analízis nélkül. Amit láttam, tömeghisztéria.

S eszembe jut az evangéliumi kép. Az „olyanok vagytok, mint a kívülről díszes, meszelt sírok. De bent rothadás van." Az analízisek, az elemzés nélküli Európában nem hiszek. Az analízisek igényét elvető − ott látott és megtapasztalt európai képviselőkben − nem. Sem a valóság, sem az ellenálláspont megismerésének alázata, abban a vitában, nem merült fel.

Az egyenlet másik oldala: a magyarság önkifejezésének képtelensége. Trianon óta rányílhatott volna a szemünk: tanulni kell folyamatosan jelen lenni és kommunikálni. Azóta sem tettük. S ott, az plenáris ülésen, nem tudom, miért csodálkozunk, hogy „nem értik a magyart". Mert tényleg, két külön világ. S találkozásuk abszurd. Igaz: a mindenkori kormányzatok európai kommunikációképtelenségének gyökere van. Odahaza sem ellenzékükkel, sem társadalmukkal nem kommunikálnak. 1990 óra nem. Csak diktálnak, lediktálnak, tollba mondanak. (Megjegyezem, az EU-ban felolvasó, „nemzetközi szaktekintély" Bokros Lajos, ugyanúgy diktálja az észt, lediktál, diktál. Mint ahogy − a mindenkori magyar ellenzék hatalomra jutva − diktálna tovább. Valós kommunikáció nélkül.)

Orbán Viktor miniszterelnök, talán most először, rákényszerült kommunikálni. Egy külső erő-nyomásra kinyílt. Érvelt, és nem diktált. Európaibb is volt, mint ellenzői, hangnemben és tartalomban.

Valami fontos pattant ki ebből az egész darálótörténetből. Nevezetesen, a kérdés, mi is Európa identitása? Mert ha csak a gazdasági akol-tömörülés, akkor Európa, nem valljuk be, de már nincs. A Magyarországot övező vita tükrében, úgy tűnik, csak az analíziseket tiltó és elutasító elitek hangja van. Ami, homogenizál. Beolvaszt.

A litván, a lengyel felszólalók, izgalmas dolgot vetettek fel. Európának ez a hangja bizalomvesztéshez vezet. Ez a hangnem, onnan, az egykori Szovjetúnió árnyékából, ismerős. S valóban, a benyomásom az, hogy a „szakértők" tudása éppoly felületes, mint annak idején a „virágelvtársok" szakértelme volt. Elemző kérdést − mert a kérdés mindig a valóság és a történelem iránti alázat jele − nem hallottam. Egyet a közel négy órás vitában. Pardon: diktálásban. Fóbiát − kereszténységtől, nemzetállamtól, kérdezéstől − annál inkább igen. A bizalom légköre, a számokon, posztmodern újságcikkeken túl látás igénye: európai levegőhiány. S csak merem remélni, döntéshozóink szakértelme nem Schettino hajóskapitány felkészültségének szintje.

2012-01-19

Zsugortartások

.

.

B-év, 2. hét, K. (1Sám 16,1-13; Zs 88,20-28; Mk 2,23-28)

Sámuel könyvében Dávid prófétává választásának jelenete összefoglalja az ószövetségi prófétai hagyományt. Isten előtt a szív áldozata értékesebb, mint a rituális áldozat. A történelem áttetszővé válik: az emberi választásokat korrigálja egy benső Tisztánlátás. „Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van."„Hátra van még a legkisebb - felelte õ -, de õ éppen a juhokat őrzi." „Sámuel pedig fogta az olajos szarut, és felkente őt testvérei jelenlétében. Akkor az ÚR lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt." (1 Sám 16,7.11.13.)

Nem, nem távoli történet ez. Minden korban ugyanabban a kihívásban járunk. Hogyan válhatnak áttetszővé a törvények, melyekben és melyek által élünk. Meglátjuk-e, hogy a Törvények célja az ember szolgálata: emberi virágzásunké. Az inga egyik oldala: a mindig megpillantott emberi szükség. Amikor törvényekről, szabályokról szólva: egymásról szólunk és egymáshoz beszélünk. Negatív irányba kilengése: amikor saját érdekünket kommunikáljuk, és nem közös igazságunkat.

Nem ellenség a posztmodern világ. Sokkal inkább kihívás és próba áttetszővé válásunkra. Mondják, a posztmodern a széttöredezett történelem. Amikor, Ady Endre gyönyörű soraival, „Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban". (Kocsiút az éjszakában) Korunk áttetszővé válásunk próbája: a kegyelemben. Igen, próbánk a kegyelemre. A posztmodern szétgurulás, amiben élünk, alkalom a történelem érzékének, mint Egésznek úra-élesztésére. S ezen keresztül a történelem Istene érzékének helyreállítására. Hisz, a történelmet Egészben látni, mindig „Üdvtörténet". Azaz, történetünknek alapzata van; s benne magunknak felelősségünk.

Az evangéliumi jelenet megmutatja, hogy létezik ez az egybefogó tekintet. Lepillanthatunk a múltban az okokig. Ez történik Jézus polémiájában, mikor a Törvény − s benne önmagunk − áttetszővé válását sürgeti: „Sohasem olvastátok, mit tett Dávid, amikor szükséget szenvedett, õ is, meg azok is, akik vele voltak?" „Bement az Isten házába Abjátár főpap idején, és megette a szent kenyereket, amelyeket nem szabad megenni másnak, csak a papoknak; és azoknak is adott, akik vele voltak." Majd hozzátette: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért; tehát az Emberfia ura a szombatnak is." (Mk 2,25-27.)

Elképzelem, vajon más formát öltene-e világunk, ha globális válságaink közepette az Egész érzékével döntenénk. Hajlandó lenne e az ember, a politikai közösségek, világhatalmi vezetők függetlenül élni a „jelen manipulációitól"? Mert nem is látjuk, mennyire a posztmodernné lett történelem rövid-pórázának fogságában "mozgunk és vagyunk". A kor félelmei igazgatnak bennünket. Átfut rajtunk a kor a maga izgalmaival. Akadálytalanul. "Egész-telenül."

S nézzük meg, egész közelről. Hogyan torzulnak zsugortartásba korábbi „Törvényből" született civilizációk. S hogyan produkáljuk groteszk testtartásainkat. Történelmi kancsalsággal: a sajtószabadságot követelő Európa, szemrebbenés nélkül szolgáltatta ki a Wikileaks kiszivárogatás vezetőjét. Pedig nem történt más, mint hirtelen, egy pillanatra áttetszővé vált zsugortartásunk.

Elképzelem, hogy ott a tőzsdéken, a hangzavarban − milyen döntések születnének az Egész előtti elkötelezettségünkben. Ha hirtelen a számok mögött láthatóvá válna a döntések nyomán bezárt gyár; s az őslakosságok kifosztott reményei. S a kérdés: mi, ki ad távolságot zsugor-önmagunkra? Ha egyszer nem azt néznénk, „ami a szem előtt van", monitorjainkat, de ami a történelem Szívében van.

2012-01-17

Késői Hérakleitosz-töredékek

Nem megy az írás. Mert a gondolkodás nem megy. Odahaza megint nehéz ködök. A Jobbik az Európai Unió zászlóját égeti. Sokkolank a képek. Nem ír a kor. Nem gondolkodik a kor. Zászlót éget. Verset sem ír. Egyetlen összerándult gyomor Európa.

Pedig, ha magunkba néznénk: angyalként emelkedünk éveinken, évtizedeinken a táj fölé. Lehetne rálátásunk. Lehetne íráshoz, gondolkodáshoz betűnk, szavunk. Összefogáshoz, életünk elemzéséhez: történelmi tapasztalatunk.

Megfigyelem a zászlóégetést. Importált lázadás. Tévéből látták. Abból a nyugati médiából, amit kárhoztatnak. Kondor Béla egy verstöredéke jut eszembe. Aki ellenáll, az pedig úgy válik hasonlóvá. Furcsán megfoghatatlannál vált a hatalom. Lázadni sem lehet ellene, mert megfoghatatlan. Eltűnt. Lázadás helyett indulatok vannak. Ezért nincs hatalma a lázadónak. Ebben a közegben anakronizmusnak tűnik az Evangélium. Pedig, mára, ez az egyetlen megmaradt tekintély. Ami bennünket, krízisbe tenne. Ezt tudja tenni Isten szava. És az embernek emberről szóló emberies beszéde.

Süketnémák párbeszéde. Félelmek párbeszéde van csak. De nem is lehetséges ott kommunikáció, ahol computerfelületeken olvasott szövegek mondanak ítéletet computerfelületeken olvasott szövegek felett. José Manuel Barroso: eléje tett szövegekből tud Magyarországról. És viszont. Médiafelületek üzengetnek egymásnak. Analízisek nélkül. A portálolvasásokba belekergül az ember.

Ám az a zászlóégetés sért. Nyugtalanít. Újabb mozdulat, gesztus, ami az erőszak mintáit mélyíti. De ne feledjük, ez a mozdulat ezernyi megelőző mozdulat folytatása.

*

Mennyire más az a zászlóbontás. A tanítványok elhívása, épp a mai evangéliumban. Nincs ma erőm írni róla. Holnap lesz, ma nincs. Van, amikor kisiklik egy kor az értelem felségvizeiről.

*

Létezik egy láthatatlan történelem. S létezik, hogy nem vesszük észre emelkedését vagy süllyedését. Az érzésem az, hogy visszasodródtunk az ezerkilencszáznyolvanas évek ködébe. Lehetőségek zárt öble. Tulajdonképpen véletlenül került kezembe az 1986-os "vers". Kamaszként, katonaként. Soha sem gondoltam volna, hogy a kommunizmus laktanyájának zártsága modellje lehet történetünknek.

Ha filmet rendeznék, akkor angyalok kötnék össze az ott megfigyeltekkel a jelent. Múltat és ezt a mostani zálszóégetett világot. Ott, a laktanyakerítés egyen betonfalán. Angyalok ülnek. S néznek vissza az időből. S most, itt, mi: az akkori egyenruhákból érkezők. S ugyanazok az angyalok. Árpádsávos zászlók hegyén. Kamerák fényellenzőjén. Mindenütt. Ott a múltban ezeket az angyalokat most látom. Háttal állnak, elfordulnak. Vagy épp felénk néznek: ott menetelünk az üres dísztribünök előtt.

Őrült rendszer volt. Üres dísztribünök előtt vigyázzmeneteltünk. Tisztelegtünk: mauzóleumban fekvő isteneknek. Különös, prousti jelenés. Vajon mi volt ma az én teasüteményem, ami az emlékezést kiváltotta? Catherine arca? A The Artist című film után. Vagy Bartók Csodálatos mandarinja, vagy most Concertó-ja? Elsősorban az a zászlóéegetés? Vagy az angyalok hátraarca jelenüktől?

Ott, a laktanyai noteszben a verseket tájképeknek neveztem. Elkezdtem sorszámozni őket. Első tájkép, második tájkép, talán negyvenkilencig jutottam. Néhány megmaradt belőlük. Egy kamasz szemében: egy szétgurult világ. Mint ott, azon az égő zászlón a semmibe foszló csillagok. Huszonötödik tájkép. 1986. Garasin Rudolf laktanya. S ne feledjük, ott, az angyalok az őrtornyok korlátján és kerítéseken. Ott vannak, csak akkor még nem láttam őket.

Huszonötödik tájkép

az Únióban zászlókat

cirógatnak a szelek

tükörmaradékok alján

hörög a rend

mosolyraj úszik

a föld felett

gyilkolni induló emberek

éneke alatt roskad a föld

fel-felhajított kő,

felugatnak a fegyverek

esernyők barangolnak idegen

koordinátazáporok alján

elrepültek az istenek

visszahulltunk a kronoszba

és nélkülük ketyeg a lét

szemem, szemünk

szürcsöli a kiürült eget

zuhanok és egyedül játszom

századvégi altamiránkban

Várni

.
.

1Sám 4,1-11; Zs 43; Mk 1,40-45

,,Vigyázz, senkinek se szólj erről; hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért, amit Mózes rendelt". A leprás meggyógyítása után olvassuk. Várni tudni: összetett és nehéz helyzetekben. Megmutatni a bennünk örvénylő kérdéseket a „Szentnek". Valójában énünk Alapzatának. Egyéni és kollektív szinten is kívánatos ez a zarándoklat. Mert ha nem érintjük a „Szentet", történetünk felszínén maradunk. Az örök kavargásban.

Barátom betegen fekszik. Kérdéseivel. Az ország − az odahaza − betegen jár-kel, a „Szentben" elidőző kérdések nélkül. Talán ezért van szükség rá, hogy személyes zarándoklatunkban: a közösség is józanodjon. Mindennapi rohanásaiból és indulataiból kivetkőzzön.

S a tragédia, hogy Európa − sem tagjaiban, sem egyéneiben − képtelen megmutatni magát a „Szentnek". S így betegszik bele egy Nagyközösség abba, hogy mindenki az érdekeit kommunikálja, és nem az igazságot. Hála Istennek, az Isten Fia kivétel. Ezért gyógyító.

2012. január 12.

Történelembe, mint Áldásba (k)öltözködés

.

.

Történelembe, mint Áldásba (k)öltözködés

A Teremtés könyve 49. fejezete „Jákob áldása". Józanító ébredés külső történetünk hideg szeleiből. Magam is józanodom, s rácsodálkozom az emberi bensőnk hordozta „Tengerre". S minél örvénylőbb, békétlenebb a külső Történelem, annál valóságosabb annak feledett alapzata.

Tulajdonképpen azért emészti fel a szívet a külső történet aggodalma, mert elveszítjük benső igazodásainkat. Ha van szép a zsidó bölcsességben, az az, hogy bemutatja: a külső történet porából és Isten történetünket nemesítő Szavából vagyunk. S épp a Teremtés könyve az első bevezetés abba, hogy Isten-ről való beszédünk akkor hiteles és értelmes: ha nem válik le a történelemről.

Így érdemes elolvasnunk a Teremtés 48. és 49. fejezetét. Jákob fiainak mondott áldása: történetünk fölé pillantás. Önismeretünk vágyának születése. „Gyűljetek össze, hadd mondjam el, mi történik veletek a messze jövőben!" (Ter 49,1). Ez a „messze jövő" a prófétáknál a messiási korszakra utal. S így kéne nekünk − akik mindig belefeszülünk a külső történelem háborgásába − bennünk futó önmagunkra tekinteni. Jövőnkig látva. Mert bizony, a jövő várásának ez a képessége kopik meg: egyedül önmaga „szentségét" − saját forrásait − elismerő korunkban.

Amit Jákob a fiaknak mond: egy lélektani és önismereti színskála. Az egyén és a történelem szintjén. Történelmünk szintjén. Rúbennel kezdi: elsőszülötte, nyers, magabiztos erő. Ám hibája az akarat, az önkontroll, és a cél-kijelölésének hiánya. A jó dolgokba csak belekezd: ám teljesítésükre nem képes. Simeon és Lévi: „erőszak eszközei a fegyvereik" (Ter 49,5) „Közösségükbe ne menj lelkem, gyülekezetükkel ne egyesülj, dicsőségem" (Ter 49,6). Ők erőszakosak. Hibájuk az erőszakba és dominanciába belefeledkezés. „Mert embert öltek haragjukban, kedvtelésükben bikát bénítottak" (Ter 49,6). Igen; a harag jellemhibájuk. Jákob nem személyüket, de hibájukat átkozza. Miközben feltárja előttük (ahogyan mi is visszatekinthetünk huszadik, tizenkilencedik, tizennyolcadik, és a többi, évszázadunkra.

Júda áldása pozitív. Ő győzedelmes, vezetni tud. Mert mindkettő megvan benne: az akaraterő és a szándékban való kitartás. Nem hibátlan, hajlamos a legsúlyosabb hibákra: de szíve tiszta. Nem véletlen, hogy amit alkot, az a messiási időkbe nyúlik. „Nem távozik Jódából a jogar, sem a kormányzópálca térdei közül." (Ter 49,10) S Jákob folytatja a sort: Zebulon, Issakár, Dán, Naftali, Gád, Ásér. Naftali: szép beszéd, elegancia, művészi szépség, ízlés, tánc. „Naftáli gyors lábú szarvasünő, szép szavakat hallat"(Ter 49,21)

József, Jákob kedvenc fia. Áldása pozitív, gyöngéd áldás. Ő egyesíti magában Ruben és Juda erényeit. Ő a látomás, az álmok embere. Erkölcsi és lelki erő van benne. S valóban, József „törzse" népe karizmáit beszéli el. A zsidóság korának álmodója: egyetemes békéről és igazságról álmodik, a Tórából megvalósulható testvériségről a szakadék szélén járó népek között. S sorsában ott van: a zsidó az egyedül maradó áldozat: mostoha-testvérei között. A Fogságban azonban ellenáll a kísértésnek: megtagadni a hűséget Istenhez.

S még egy tulajdonságra felfigyelek a rabbik kommentárjai között. Józsefnek álmában meghajoltak előtte a csillagok. Azaz: történetünk alakulásáért soha nem kárhoztathatjuk a „csillagzatot", ami alatt járunk. Eséseink oka soha nem a külső körülmény, nem kereshetünk kifogást. Az ember saját lelkének hajósa. S milyen különös, de csöppet sem meglepő: aki nem „áthárít" a kinn-re, az eséllyel néz szembe Istenével. S ebben a találkozásban visszanyeri uralmát a külső történelem fölött.

S így szép végigolvasni Jákob áldás-bevezetését, Manasse és Efraim megáldása előtt (József fiai). Nem véletlen, hogy a zsidó család hagyományos áldásává lett, amikor a szülők gyermekeiket megáldják. Szemnyitás ez a történelemre, és a történelemben való felelősségre. Abból születik, amikor az ember nem a kintre-hárít, de történetéért teljes felelősséget vállal. Teljes Találkozást.

„Az Isten előtt jártak őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom, mióta csak vagyok mind a mai napig, az angyal, aki megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúkat! Nevemről nevezzék őket, meg őseimnek, Ábrahámnak és Izsáknak a nevéről! Szaporodjanak el, legyen sok utódjuk ezen a földön!"

2012-01-05

Egy konzervatív naplójegyzet (Döblin margójára)

Illusztráció: Cseh Tamás, Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza

http://www.youtube.com/watch?v=v-emWOIFq8I

Cseh Tamás, Csönded vagyok

http://www.youtube.com/watch?v=Lf01kCVl22w&feature=related

Egy konzervatív naplójegyzet (Döblin margójára)

Nemcsak George Eliot „természet-megfigyeléseiben" létezik az elmúlt történelemmel való kapcsolat. Ismét Németh László írásai a kezemben, Széchenyiről. Okos soraiban egy másfajta természet is megfigyelhetővé válik − a magyar történethez, mint önismeretünkhöz való viszonyunk. A legtalányosabb magyarnak nevezi. „Az, hogy ő volt a legnagyobb magyar: vitatható; az, hogy a legtalányosabb ő volt: vitathatatlan." Talányos: mert, mint naplóiban ő maga írja, „Huszonnégy magyar szót tudtam rosszul és bután, amikor mint ellenzéki a mágnástáblán hatvanezer forintot ajánlottam föl, magam sem tudtam pontosan, mire… s nyolc napon belül a legnagyobb magyar lettem, aki valaha élt."

Széchenyi magyarrá válása, a legizgalmasabb. Németh László „idegenből közénk hullott angyalnak" nevezi. Aki „behullásával mindent meghódított, fokról fokra maga is meghódíttatik; fölfedezi és belészeret a magyarságba: ezért lehet a mi nehéz óráinkban olyan nagyon vigasztaló." Megismeri, és megszereti a születő magyar irodalmat. Az öreg Berzsenyinek nem kis elégtétele, hogy a Hitel az ő idézeteivel van teleszórva. „Vörösmartyt is megszereti; a tébolydában a Szózat és az Élő szobor ott van még beszűkült tudatában. Kétségbeesett állapotát, úgy érzi, Petőfi írta meg a Felhők-ben: ʻAgyamban egymást szülik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok.'"

Annak, hogy épp Széchenyi-ről olvasok, oka van. Aggódva figyelem az otthoni belpolitikában bekövetkezett posztmodern haláltáncot. Szinte „döblini szorongással". Posztmodern, mert feloldása nem lesz. Posztmodern haláltánc, mert szereplőit tekintve, a magyarságról való töprengés előtti és utáni világ. S egészen bizonyos: vér fog folyni. A maradék szellemi vér is elfolyik majd. Mely, még utolszor, talán a legszükségesebb helyzetben, egyfajta „szellemi vérszerződéshez" még elégséges lett volna.

(S itt most teljesen másodlagos, hogy egy anyagi- és piaci érdekeiért szűkölő euro-atlanti szövetség, gátlás nélkül vált le alkalmatlannak ítélt miniszterelnököket és kormányzatokat: „technokrata" kormányokra. Mint ahogyan Olaszországban is áll a bál, miután kiderült, hogy Angela Merkel német kancellár forródróton felhívta, és utasította Napolitano olasz államelnököt Berlusconi lemondatására. Nincs illúzióm, ezt a drámát, hamarosan élőben láthatjuk. S az is teljesen mellékes, hogy Mark Palmer, aki a nyolcvanas években az USA magyarországi nagykövete volt, nyíltan bátorítja a kormány ellenzékét a nem-demokratikus ellenállásra. Az USA dél-amerikai „helyi konfliktus-gerjesztés" politikája, mindegy, hogy arab ellenzékeket, vagy demokratikus ellenzékeket szponzorálva, de nemzeti érdekeik szolgálatában, ugyanúgy a cél szentesíti az eszközt esete. De ismétlem, itt, a ma esti Széchenyi olvasásban, nem ez érdekel.)

Hanem az a légüres tér, amiben egy ország szellemi és morális haláldrámája történik. Az abból kivezető út.

Széchenyi aktualitása épp a már említett magyarságának születése. Ez az idő, amibe értünk, a magyarrá válás ideje. Magyarrá, úgy, ahogyan azt Széchenyi érti: a „kelet népeit az európai műveltség parlamentjében képviselni". (N.L.) Mert jelenleg, a tömegtüntetéseket szervező ellenzékkel kapcsolatban, az érzésem, Széchenyié: „Meg kell undorodnom a véremtől". Törékeny is, nem is a párhuzam, amit naplójában ír az alkotmánnyal járó lármáról és sérelmeseiről és huzavonáról. „Úgy érezte, valami képzeletbeli, szóvirág szabadságért szalajtjuk el a műveltségből és anyagi jólétből eredőt." (N.L.) (De ismétlem, nem magánízlésem a lényeges, hogy Dopemanokkal, „tudsz egyetlen győztes szabadságharcot mondani, amit megnyertünk"-kel poénkodó indexes, urambocsá', posztmodern suhancokkal, nem nagyon tudok közösséget vállalni. Ahogyan az Új Ellenállást meghirdető LMP-vel sem. Kivételesen, tényleg igazsága lehet a kormánypártoknak, hogy inkább, szimbolikusan, a „bankok elé", s a „wikileaks-es amerikai nagykövetség elé" kéne odaláncolni magukat. S, természetesen, az iraki- és líbiai háborút kirobbantó nagykövetségek elé. S rákérdezni, nemde, az mohó piacelosztásért folytatott „poszt imperialista" háborúk, maguk a jelen pénzügyi, hitel, és gazdasági válság jelentős elmélyítői? Az Iránnal szembeni legújabb gazdasági embargók − kőolajexportjának teljes elszigetelése − újabb lépés, a világ kollektív bizalmi válsága felé. Innentől szálltak el az olaj- és energia-árak.)

Amiért Széchenyi „magyarrá válásából" tanulhatunk, a mi posztmodern törzsi háborúnkban fontos. Hogy talán, épp úgy, mint ő tette, kormánypártoknak, és ellenzékeiknek, meg kéne tanulniuk egy új, valóságos viszonyba lépni − elmaradt népükkel. Egy új szövetségkötés ideje ez. Nemcsak a magyarság újra-tanulása, de a politikai identitás újra tanulásának alkalma is ez. S tényleg lelkére tudni beszélni ennek a posztmodernbe foszlott magyarságnak. Erényeit, a benne lévő jót meglátva, nem illúziókat keltve, de fáradságos „valóságtanulással". „A másik, akit költői után Széchenyi a magyarságban igazán megszeretett: a magyar nép volt. Ő az első főúr, aki osztályával a magyar jobbágyságért harcba keveredett." (N.L.)

S tulajdonképpen, ez izgat. Senki sem mondja ki, a „jobbágyság helyzetét", e metaforát kibontva, ma. Csak illúziókeltés és hitetés van. Hatalomért. A demokratikus látszatok fenntartásáért. S valahol, tényleg nagyon vissza kéne mennünk az időben, a mi „elioti tájunkban". Ahonnan világosan látszik és kimondható: hazugság a politikai váltógazdaságra épülő demokrácia. Most fizetjük az árát − egy ország haláltáncában − a kampánystábok vezérelte totális háborúknak. Nevezetesen, annak a velejéig hazug demokráciának, ami 1991 óta követi a logikát. Amit a kormányzópárt mond, annak az ellenzék az ellenkezőjét mondja. És viszont. Tagadások, ellen-tagadások. Csak a „jobbágyi állapot" marad. És egy olyan világ, ahol euró-tízezreket kereső brüsszeli bizottsági tagok, és euró-százezreket kereső „IMF, stb." szakértők döntenek megszorításokról − szó szerint jobbágybérből élő népek felett. S a „forradalomszervezők", demokratikus rendszerváltásokat levezénylő profi külpolitikák nagyon jól tudják: a Maslow-piramisok népe gyomorkorgásra lázad.

Meggyőződésem, hogy lehetséges, hogy mint Széchenyi esetében, a politikai elitek, születőek, s régiek, „közénk hullott angyalokká" váljanak. S befejezésül, egy áttételes analógia. Másként is lázadható korunkkal: „A konzervatívok a forradalom előtt ellenfelei voltak, de mostani viselkedésük olyan nemes, hogy ha más ok nem is volna rá: ez egy miatt is büszkék lehetnénk, hogy magyarok vagyunk, s mennyei élvezettel kellene szürcsölnünk a hitet, hogy egy nemzetet, melynek lefelé és fölfelé is ennyi független fia van, nem lehet olyan egészen könnyen tönkretenni." Talán megszülethet majd egy hasonló naplóbejegyzés, ebben a posztmodern, globális Bach-rendszerben. Ahol csak a „közénk hulló angyal-lét" tilos.

2012-01-01