2012. január 14., szombat

Késői Hérakleitosz-töredékek


Nem megy az írás. Mert a gondolkodás nem megy. Odahaza megint nehéz ködök. A Jobbik az Európai Unió zászlóját égeti. Sokkolank a képek. Nem ír a kor. Nem gondolkodik a kor. Zászlót éget. Verset sem ír. Egyetlen összerándult gyomor Európa.

Pedig, ha magunkba néznénk: angyalként emelkedünk éveinken, évtizedeinken a táj fölé. Lehetne rálátásunk. Lehetne íráshoz, gondolkodáshoz betűnk, szavunk. Összefogáshoz, életünk elemzéséhez: történelmi tapasztalatunk.

Megfigyelem a zászlóégetést. Importált lázadás. Tévéből látták. Abból a nyugati médiából, amit kárhoztatnak. Kondor Béla egy verstöredéke jut eszembe. Aki ellenáll, az pedig úgy válik hasonlóvá. Furcsán megfoghatatlannál vált a hatalom. Lázadni sem lehet ellene, mert megfoghatatlan. Eltűnt. Lázadás helyett indulatok vannak. Ezért nincs hatalma a lázadónak. Ebben a közegben anakronizmusnak tűnik az Evangélium. Pedig, mára, ez az egyetlen megmaradt tekintély. Ami bennünket, krízisbe tenne. Ezt tudja tenni Isten szava. És az embernek emberről szóló emberies beszéde.

Süketnémák párbeszéde. Félelmek párbeszéde van csak. De nem is lehetséges ott kommunikáció, ahol computerfelületeken olvasott szövegek mondanak ítéletet computerfelületeken olvasott szövegek felett. José Manuel Barroso: eléje tett szövegekből tud Magyarországról. És viszont. Médiafelületek üzengetnek egymásnak. Analízisek nélkül. A portálolvasásokba belekergül az ember.

Ám az a zászlóégetés sért. Nyugtalanít. Újabb mozdulat, gesztus, ami az erőszak mintáit mélyíti. De ne feledjük, ez a mozdulat ezernyi megelőző mozdulat folytatása.

*

Mennyire más az a zászlóbontás. A tanítványok elhívása, épp a mai evangéliumban. Nincs ma erőm írni róla. Holnap lesz, ma nincs. Van, amikor kisiklik egy kor az értelem felségvizeiről.

*

Létezik egy láthatatlan történelem. S létezik, hogy nem vesszük észre emelkedését vagy süllyedését. Az érzésem az, hogy visszasodródtunk az ezerkilencszáznyolvanas évek ködébe. Lehetőségek zárt öble. Tulajdonképpen véletlenül került kezembe az 1986-os "vers". Kamaszként, katonaként. Soha sem gondoltam volna, hogy a kommunizmus laktanyájának zártsága modellje lehet történetünknek.

Ha filmet rendeznék, akkor angyalok kötnék össze az ott megfigyeltekkel a jelent. Múltat és ezt a mostani zálszóégetett világot. Ott, a laktanyakerítés egyen betonfalán. Angyalok ülnek. S néznek vissza az időből. S most, itt, mi: az akkori egyenruhákból érkezők. S ugyanazok az angyalok. Árpádsávos zászlók hegyén. Kamerák fényellenzőjén. Mindenütt. Ott a múltban ezeket az angyalokat most látom. Háttal állnak, elfordulnak. Vagy épp felénk néznek: ott menetelünk az üres dísztribünök előtt.

Őrült rendszer volt. Üres dísztribünök előtt vigyázzmeneteltünk. Tisztelegtünk: mauzóleumban fekvő isteneknek. Különös, prousti jelenés. Vajon mi volt ma az én teasüteményem, ami az emlékezést kiváltotta? Catherine arca? A The Artist című film után. Vagy Bartók Csodálatos mandarinja, vagy most Concertó-ja? Elsősorban az a zászlóéegetés? Vagy az angyalok hátraarca jelenüktől?

Ott, a laktanyai noteszben a verseket tájképeknek neveztem. Elkezdtem sorszámozni őket. Első tájkép, második tájkép, talán negyvenkilencig jutottam. Néhány megmaradt belőlük. Egy kamasz szemében: egy szétgurult világ. Mint ott, azon az égő zászlón a semmibe foszló csillagok. Huszonötödik tájkép. 1986. Garasin Rudolf laktanya. S ne feledjük, ott, az angyalok az őrtornyok korlátján és kerítéseken. Ott vannak, csak akkor még nem láttam őket.


Huszonötödik tájkép


az Únióban zászlókat

cirógatnak a szelek

tükörmaradékok alján

hörög a rend


mosolyraj úszik

a föld felett

gyilkolni induló emberek

éneke alatt roskad a föld


fel-felhajított kő,

felugatnak a fegyverek

esernyők barangolnak idegen

koordinátazáporok alján

elrepültek az istenek

visszahulltunk a kronoszba

és nélkülük ketyeg a lét

szemem, szemünk

szürcsöli a kiürült eget

zuhanok és egyedül játszom

századvégi altamiránkban

Nincsenek megjegyzések: