A távolság ellenében

.

B-év, Nagyböjt 1. hét, Sze. (Jón 3,1-10; Zs 50; Lk 11,29-32)

Benne is élhetnénk a hagyományban; és mégsem élünk benne. A "Bölcsesség" - tudás, erkölcsi eligazodás, a termelés technológiái - rendelkezésünkre áll. Az emberiség humanista és vallási tudása: ott hömpölyög egyetemeinken. Könyvtárpolcainkon. Személyes erkölcsi emlékezetünkben. De csak elvileg. Mert nem élünk vele. Így értem, hogy a Hagyományhoz való viszonyunk meglazult.

S talán Jézus is valami hasonlót értett, tapasztalatában, koráról. Mi is épp olyan hangosan hivatkozunk "Európai Tudásunkra" (Törvény, szabadságjogok). Ám csupán a felszínen élve. Európánk - és Hazánk - mindennapi tragédiája/mulasztása éppen ez. Nem folyamatosan éljük a Betű szellemét. "Ez a nemzedék gonosz nemzedék: jelt követel, de nem adatik neki más jel, mint a Jónás próféta jele." (Lk11,29) S tényleg így vagyunk. Követelőző és elváró kultúra.

Azt is mondhatnánk, hogy ez a Hagyományhoz/Európaisághoz csupán instrumentális viszony. Vissza-visszanyúlunk egy-egy elvért. S azt eszközként (többnyire fegyverként) használjuk. Nem, hogy a "Törvénynek", "Sajtószabadságnak", "közjónak" stb., érvényt szerezzünk. Nem: saját érdekeinket kívánjuk érvényesíttetni.

Csak figyelmesen kell járnunk. Európán és Európán kívül. S főleg saját vallásunkban, amelyik felekezethez tartozunk. Csupán egy példa, ami tegnap óta a fejemben jár. Hadügyminisztériumunk bejelenti, kívánatos a magyar hadiipart feléleszteni. Sokként olvasom, az egyébként humanista műveltségű hadügyminiszter szavait. Keresztény. Delegáló pártjának koalíciós partnere, a KDNP nevében is az. S egyszerűen nem értem. Hogyan lehet ennyire "hagyományon kívül" élni. Minden, csak kicsit is iskolázott katolikus tudja, hogy a legsúlyosabb morális mulasztás a fegyvergyártásban-fegyverkereskedelemben való részvétel.

A példát csak azért hozom fel: mert nagyböjt Lelke megtérésre hív. Figyelmeztet, hogy mit jelent a Hagyományon kívül élni. S a Törvényt instrumentálisan használni. S figyeljük csak meg: történelmi egyházaink oldaláról egyetlen tiltakozó, intő, figyelmezető hangot sem hallunk majd. Pedig, épp ezek a pontok azok, ahol az Egyház, a keresztény közösségek, megerősíthetnék napi szövetségüket a Hagyománnyal. S nemcsak a Hagyományt tennénk élővé, de benne önmagunkat is. S így "ábrázolódhatnak ki", kicsit jobban, Krisztus. Aki megváltója távolságainknak. "A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel, és elítélik, mert ők megtértek Jónás prédikálására; de íme, itt nagyobb van Jónásnál." (Lk 11,31)

*

E töprengés a Notting Hill-i Kármelen ér utol. A nővéreknek elmondom, nagyon kevés olyan közösség van ma, amely ennyire a Hagyomány közvetlen közelében élhetnek, mint ők. Távolságok nélkül - a távolság legyőzéséért nap mint nap megküzdve. S ez nagyon fontos hivatás. S alapítójuk, Avilai Teréz a Hagyomány és Közösség egységének szentje. S talán az sem véletlen, hogy zsidó családból származott. Ahol, családja nő tagjai, generációkon át megfigyelhették a férfiak Betűhöz való közvetlen viszonyát. Lelkiségi újítása, a szemlélődő életforma, a "msztikus egyesülés" kultúrája: a távolság elleni radikális küzdelem. Terézia a Betűt, a Hagyomány tettel láthatóvá. Krisztus jelenlétét magát.

S ez már csak magántöprengésem. Hol látjuk az Írással való foglalkozásnak azt a méltóságát, mely a zsidó férfiakat, munka mellett, a "távolságok leküzdőivé" tett? Érdemes végignézni templomainkon. A legmagasabb rendű foglalatosságnak tekintjük e a Hagyomány tanulmányozását? A Könyvvel való együttélést, s Könyv által való életet? Talán ez az etosz hiányzik európai kereszténységeinkből; s magából, családjainkból. A férfiak, s apák, napi küzdelme a Hagyomány közelségéért. Igen, nem tévedés: munka, család, gyerek gondjai mellett. Mert ez az alapja, előbb szólni - azaz időben szólni - mindenki másnál. Legyen a kérdés fegyverkereskedelem, antiszemitizmus, cigánygyűlölet, szólás- és érték-szabadság. S a távolságokat még folytathatnám.

2012-02-29

Új mérce

.

B-év, Nagyböjt 1. hét, K. (Iz 55,10-11; Zs 33; Mt 6,7-15)

Az imádság képessége legrejtélyesebb tulajdonságunk. Tudósok sokat töprengtek rajta, mi az emberré válás "pillanata". Amikor először csodálkoztunk rá, s gyönyörködtünk el egy naplementén? A nyelv megjelenése? Az első rituális tisztelettel eltemetett holt? A gyász képessége? Az erkölcsi felelősségvállalás? A lélek halhatatlanságának és testi mulandóságunk tudata? A honvágy? Talán mindez együtt.

Az imádság összegzi e képességeinket. Tehát: az imádság akkor is bennünk van, ha nem gyakoroljuk. Hisz összetevői mindennapi életünk része. Tulajdonképpen egész lényünk imádság. Egy bennünk apály-dagályként kollektíve mozgó tenger. Megfigyelem: az idegen városok utcái, a külföldi táj: szemem és szívem között történik. Világommal, és hazámmal, való kapcsolatom: maga imádság. Bensőm állandóan reflektál: szépségre, jóságra, vagy a szépség hiányára, a jóság hiányára. S önmagamban is felismerem ezt a váltakozást. Az ima, így, állandó, belső mérlegre tételem. Felügyelem határaimat.

Az a fajta imádság, amire Jézus a mai evangéliumban tanít: ilyen mélyről jövő ima. Nem "ödipális", tekintélyelvű moralitás, amit szolgál. Ellenkezőleg: egy cenzor-ént, felettes-ént felszámoló etikába vezet be. Mely úgy moralitás, hogy nem kategóriákban, szavakban méri magát - és mégis cselekszi a jót. Így számolhatjuk fel a saját teljesítményből kinövő gőg alapját. "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Mt 6,6)

S ez a teljesítményt nem néven nevezés, a "mérés", "hozzá(m)viszonyítás" kategóriáit levetkőző imádság: moralitásunk felszabadulása. Mert a viszonyítási pont egyedül a láthatatlan Isten. S az Atya láthatatlansága döntő. A látható istenek világa mindig a legmélyebb korrupciót teremtette meg. Gondoljunk csak Rómára: minden az istenekhez mérhető volt, és láttatható, mint az isten-császár arcképe.

A láthatatlan Isten, miként a láthatatlan imádság, emberségünk legnagyobb esélye. A legmélyebb kommunikációra kapunk benne lehetőséget: a világot lelkünkkel, létünkkel tapintani. S a hallatlan paradoxon: a világot lelkünkön keresztül alakíthatjuk. Mert a paradoxon: a világ a maga ridegségében épp a legláthatatlanabb érintésnek enged. Csakis a Lélekben hajlandó gyökeresen átalakulni.

Látod ívét ennek az útnak? Az Úr Imájának első sora a transzformációnak ezt a körét rajzolja meg. Mennytől Földig. Előbb Néven nevezzük Őt. S ebben a Névben érintődik a világ. Ő, a Láthatatlan, elindul, érinteni, ami itt "lent" van. A csupa láthatót. Ettől a szemen túlival megfigyelhető érkezésben válik képlékennyé a történelem ridegsége. "Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is" (Mt 6,9-10)

2012-02-28

Mikor láttunk eltűnni?(Tabletforradalmak)

 

B-év, Nagyböjt 1. hét, H. (Lev 19,1-2.11-18; Zs 18B; Mt 25,31-46)

 

Szürke reggel a St. Charles Square felett. Az eső ígéretével. A Kármel mint egy nagy, mozdulatlan hajó. A történelem tengerén, valóban állni látszunk. Mégis, észrevétlen, haladunk. Épp azon cél felé, melyet az evangélium ma megszólaltat.

Sokkal, de sokkal intenzívebben kéne ébrednünk arra, ami nemcsak majd, de már most történik velünk. Egyetlen maradandó "adata" vagy tudása a történelemnek: az embertárs szüksége. Nem lenne szabad, hogy nyugtot hagyjanak a szemhéjaink mögötti képek. Mindannyian tudjuk ezeket történeteket és személyeket. Saját életünkből. A Natwest Bank automatái előtt hálózsákban fekvő hajléktalan. S saját rokonaink vagy munkatársak "hálózsákokban". Az irgalom, a figyelni tudás - beleértve a megelőzni tudást - legszebb, de legnehezebben realizálható képességünk.

Különösen a mai korban. Amikor, észrevétlen, egy "második személytelenség", futja be mindennapjainkat. Észrevétlen. Csak a "hálózsákos", magányába zárt ember egyre több. Ha nem figyelünk, a telekommunikáció marketingje, sajátos, valójában életminőségünkhöz semmit hozzá nem tévő értékeivel, személytelenségébe öltöztet.

A nagyböjti idő a keresztények számára fő feladattá teszi: felismerni azt az elszemélytelenedés technikával összefonódó etoszát. Úgy tűnik, az első ipari forradalom okozta elszemélytelenedéssel egyenértékű az a második ipari forradalom, az információs technológiák életbe beágyazódása, amiben élünk. A végeredmény a fontos: a személytelennek láttatott világ. Nem pusztán a tény, hogy munkahelyek számolódnak fel. Az emberi interakció kikopása a mindennapi életből, ez az igazán döntő. Mert ez tesz vakká az "ember-telenség" beköszöntére. A közhivatalnok, az önkormányzati és hely területi képviselő, a kiskereskedő, az őstermelő, a postás, a nyugdíjkihordó, stb. eltűnése nem egyszerűen munkahatékonyság kérdése. Mindezek ugyan csak példák, de ami velük eltűnik a társadalomból az az "inter-perszonalitás" megfelelő szintje. Munkahelyen, társadalomban, s családban, már régen a kívánatos szín alatt élünk. S a keletkezett űrbe tör be a "gép", tágabb értelemben. S ez a feltűnés-kiszorítás az evangéliumi tér: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna?" (Mt 25,37).

A kérdés, ami feltétetik technokratizálódó-bürokratizáló korunknak: "Mikor láttunk téged eltűnni"? Mikor nem tápláltuk emberségünk hangját, mely képes lett volna megláttatni az embert, és megszólítani? Mely képessé tett volna bennünket nemet mondani - aktív kritikával illetni a status quot - közönyünkre. Hogy természetesnek fogadjuk el a világot, ahogy van. Befűtetlen házakkal, hónap közepére számlákon beköszöntő "mélyszegénységgel", eladósodó családokkal. S főként, a bennünk fázó-magányosódó Templom-terekkel. Miközben az Ipad3 újabb világsikere, már csaknem itt ül a nyakunkon.

 

2012-02-27

A Kereszt dialektikája

.
.

Rogier van der Weyden, Levétel a keresztről (1435 k.)

B-év, Hamvazószerda u. Cs-P. (MTörv 30,15-20; Zs 1; Lk 9,22-25 és Mátyás apostol ünnepe: ApCsel 1,15-17.20-26; Zs 112; Jn 15,9-17)

A napok olvasmányai meglepően illeszkednek egymásba. Mátyás apostol ünnepének szövegével sem következik be törés. Nagyböjtben felszínre fakad a kereszténység leg-lényege. A történelemről beszélni Istenben. Amiben új a zsidó gyökerekhez képest, az az, hogy a mindennapi életről ‒ mint történelem ‒ a Háromság egy-Istenben beszél. A zsidó-keresztény vallás lényegét így még tovább kell pontosítanunk. Amikor a keresztény és a zsidó örökség összeér: moralitássá válik a történelem. Így miénk és Isten élete is.

A Kereszt, amit Jézus mint saját életében bekövetkező eseményt kinyilatkoztat, így, Isten élete közöttünk. „Az Emberfiának sokat kell szenvednie." (Lk 9,22) A Kereszt mélységes szimbólum. Hisz Isten Fia még nem halt meg, amikor ezeket mondja. Szimbólum, melyet a zsidó hit is bátran felvállalhatna ebben a jelentésében. Azaz: a Kereszt kifejezi, hogy Isten minden körülmények között beszél életéről és életünkről közöttünk. Nem hallgat el a történelemben, akkor sem, ha története Jézus Krisztus történetét ölti fel, annak, emberi szempontból tragikus végével, a Kereszten.

S ez a történelemről beszélés a nagyböjti készület szíve. Megtanulni újra beszélni a világról. Beszélni arról a Történelemről, mely önmagától elnémul Istenre. S nemcsak a Teremtőre, de önmaga emberiességére is: szeretetre, a jövő tervezésére, történeteink megosztására. Ezért a Kereszt felvétele az Istenről szóló nyelv csodája. Önmagunk megszólaltatója is. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem." (Lk 9,23) Nagyböjt, így, némaságunk megtagadása.

Mindezt Oxfordból hazafelé írom. Richard Dawkins sztárateista és Rowan Williams anglikán érsek vitája után. A vita karaktere épp a fenti arányokért küzdést fejezi ki. Dawkins kétszer, ha nem négyszer annyit beszélt. A tudomány lendületével. A minta ugyanaz, mint nagyböjt beszélni tanulása. Ha nem beszélünk a világról, akkor a világ mondja a saját történeteit. Épp úgy, mint Dawkins. Azzal a gyarmatosító küldetéstudattal, hogy neki kell elmondania a mi történetünket. Természetesen ahogyan a vallást ő érti. A saját szájíze szerint. Ez természetesen metafora. Ám elmondja: ha nem vesszük fel Keresztet, nem szólaltatjuk meg a Történelmet mint történetünket Istenben: akkor nem lesz történetünk.

Maimonidész mondta, hogy a zsidóságnak nem a világ megértése a küldetése. Valójában a Kinyilatkoztatás vallása nem filozófiával, vagy „teológiai mindenmegértéssel" foglalkozik. Hivatása: a Kereszt ‒ a hús vér emberi élet ‒ Isten elé vitele. Megvitatni Vele dolgainkat, törvénye fényében szüntelen értékelni életünket. Ez a zsidó-kereszténység lényege és küldetése: moralitást teremteni és ápolni.

S még valami fontosat tesz hozzá Maimonidész, épp a történelem összefüggésében. Mit kéne tenni, ha a zsidó népnek (Isten újszövetségi népe is, tágabb értelemben) választania kéne az alábbi két lehetőség közül. Asszimilálódni egy mindent Megértő kultúrához és történelmi/nemzeti szabadságra jutni ‒ vagy a Törvény (moralitás) megértésében élni nemzeti/történelmi önrendelkezés nélkül. Azt mondja, hogy ha választani kellene, akkor a Törvény megértéséért még a történelmi szabadságról is le kell tudni mondani. Jézus Krisztus ugyanígy, nem a külső szabadságot választja. Hanem a Kereszt, mint a Történelem Istenbe emelésének dialektikáját. Mert nemde erről szól e felfoghatatlan, csakis a Tóra iránti hűségben felfogható sor? A Kereszt, a hit dialektikája: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk 9,24)

2012-02-23

Boldog böjti időt

.
.

B-év, Hamvazószerda (Joel 2,12-18; Zs 50; 2Kor 5,20 - 6,2; Mt 6,1-6.16-18)

Kavargó időkből kell nagyböjt készületébe megérkeznünk. Évről-évre nehezebb az átkelés. Rohanásban, anyagi gondok szorításában élünk. A külső történet is zaklatott. Ez azonban nem mentség. Ha sikerül mégis közelebb kerülni magunk mögött hagyott hitünknek: az elhalványult Személyesség kétszeresen visszatér.

Mert nemcsak a kor vallásossága létezik, ami „torzul". Az evangélium történeti helyzete − túlzásba vitt vallási böjt, a vallásos én-prezentáció − minden kor gyakorlata. Most épp szekuláris, anyagi és egyéb félelmekkel teli „vallási rendszerünké". Evilág rutinjaiból, hatalmi tetszelgéseiből, teljesítmény-kényszereiből éppúgy kell kilépnünk, mint az Evangéliumban figyelmeztetett helyzetek. „Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok." (Mt 6,1) Más fordításban: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok.

Ma délelőtt a Notting Hill-i Kármelen Hamvazó szerdai mise. Utolsó odalátogatásaim egyike, hisz aki hív helyettesíteni, költözik. A gondolat, amit tőlük kapok, kísér, idáig, az estéig. Szent Pál szavai, a második olvasmányból. „Mi tehát Krisztus követségében járunk." Az üzenet: „engesztelődjetek ki Istennel." (2 Kor 5,20.) Kifelé, a világba meghirdetve: a bűnből való megtérés a hangsúly. Legalábbis, ha a bennünket el-elkapó külső örvényekre néznünk. Ám bent, a keresztény közösségen belül (s itt a karmelita nővérekre gondolok) ez a követség: a szeretetben való egymáshoz térés.

S valóban: akik közel élünk egymáshoz, a böjti idő, boldog idő. A rejtőző, titokban a másikig nap mint nap kinyúló szeretet ideje. A szerzetes-közösség és a családi közösség, itt, ugyanabban a „rendben" él. A legapróbb figyelem a „rend-társat" és Krisztust sokkal intenzívebben adja vissza. A rejtekben érzékenyített figyelem: a Másik jelenlétére érzékenyít. S a nővérek, külön-külön rejtve, ám együtt láthatóan, nagyra növelik Krisztust.

A böjt mai „külsőségeit" másban látom, mint a hagyományos gyakorlatok Nem eszem: nem hagyok enni magamból. Azaz: nem adok enni magamból a körénk szőtt elektromos időnek. Tévé, telefon, gadgetek, különösen az internet. Vagy szinonimái, hírek, tárgyak. Vagy benső aggódások. Elmaradt szavak, kapcsolattartás. Mindegy: csak visszatérni a társ, a családtag, a felebarát idejébe. Mert a böjt: visszatérni a boldogság érzékébe. A húsvéti örömre való készület: maga a húsvéti öröm. Ha a Feltámadás az Atya figyelme Teremtményeire, akkor a húsvétra-készület: az örömre figyelésünk iskolája. Böjtöd akkor tartalmas: ha hozzájárulsz a felebarát napi feltámadásához/megújulásához.

2012-02-22

Cenzortangó

.
.

Bruxelles (fotó: balintbeckett)

.

B-év, 7.hét, H. (Jak 3,13-18; Zs 18B; Mk 9,14-29)

Az evangéliumok gyógyítás-történetei, számomra most, a józanodások korának kifejezői. Mert ez a kor, érkezik. Csendes paradigmaváltás „szaggatottságaink", „tajtékfújásaink", és „fogcsikorgatások" idején. „Mester, ide hoztam hozzád az én fiamat, a kiben néma lélek van. És a hol csak előfogja, szaggatja őt; ő pedig tajtékot túr, a fogát csikorgatja, és elfonnyad. Mondám hát tanítványaidnak, hogy űzzék ki azt, de nem tudták" (Mk 9,17)

S maga a gyógyulás csakugyan bennünk rejlik. Valóban, csak hinnünk kell benne, hogy másként látható a világ. Hogy létezik, mégpedig általunk, az a másként látható történet, amiben élünk. Mintha csak Balassi-t hallanánk: „Légy segítségül az én hitetlenségemnek." (Mk 9,24)

A hétvége néhány eseménye kavarog bennem, a másként létezhető világról. Az első, a Csurka-portréfilm a Hírtévé Vetítőjéből. Az idős Csurka ül Szigligettel átellenben, s beszél a balatoni tájról. Pohár bor mellett. Józanul, tiszta derűvel, szeretettel.

Meglep: nem egyezik a démonképpel. „Csurka antiszemitizmusával." Ki tudja? Mintha egy ember halálával a rátapadt démonok is távoznának. Lepattannak szemeinkről. Vagy: csak szemünkben élik tovább, ki, megszállottságaikat.

Lehet, hogy antiszemita volt. Bár egyre inkább kétlem. Ellenségképe tagadhatatlanul volt, és azt, tényleg meg kéne nézni egyszer már pontosan a szövegeit − de mintha Izrael állam imperializmusához kötötte volna. Ám a filmben nem ez a lényeges. Csurka úgy beszél ötvenhatról, ahogyan mást nem hallottam. Józanul, realistán. Tisztelettel. Ennek a portréfilmnek köszönhettem, hogy először jött közel − emberközelbe − ötvenhat.

S itt, a hétvége első kérdése bennem. A politikai korrektség és Européerség nevében, az Új Színház körüli hisztéria. Ez az ember, ez elmúlt fél évben, haldoklott. S valami iszonytató, manipulatív démonképzésben: üvöltötte rá a kulturált, européer köztudat a fasisztát. S ezt az ellentmondást nem tudom feloldani. Ötvenhat résztvevője; s irodalmi, csakis a Betű által adható higgadtság tanújába belemar „az antifasiszta ma".

A portréfilmben meglep, és megrendít, mert nem ezt várnám a Csurkáról „közbeszédben" kondicionált képtől. Szeretettel és férfias bizalommal beszél egy zsidó egyetemista, s később író-társáról. Tiszteli az Auschwitzból visszatértet. „Hitler", ilyen flashbackre képtelen lett volna.

Csurka antiszemitizmusát, forrásokból, a primér szövegekből meg kéne vizsgálni. Az antiszemitizmus bármilyen formája, elfogadhatatlan. A másik mássága, léte elleni intolerancia, minden megnyilvánulása, szintén, egy tágabb értelemben vett „antiszemitizmus" szinonim megjelenése. Így, az indulatból üvöltő ellenhangok „értelmes érveltségének szintje" alapján, bizony, létezik „magyarság elleni antiszemitizmus". Sic, de „Csurka elleni antiszemitizmus". Sőt: antiszemita antiszemitizmus. Bármennyire is nem szabad játszani a szavakkal.

Szóval, Csurka ül a balatoni tájban. Megigézve annak csendes békéjétől, és szépségétől. S ez a tájban beszélő Csurka más, mint a Magyar Fórum gettóiba önkényszerült és kényszerített ember hangja. Irodalmi tekintélyként szólal meg. A történelmi tanú és értékes író hangján. S ezt a tónust csak egy képe töri meg. „Antiszemitizmusának" kulcsa. Amikor az áldozatok imperializmusáról beszél.

Van idős barátom, aki visszatért Auschwitzból. Úgy, hogy nem fogta véget érhetetlen perbe Magyarországot. Úgy lett felnőtté, hogy leült beszélgetni egy démonmentes Történelemmel. Mert az áldozatok öröksége − és tragikus áldozata − ez. Elhunytjaim, mint mártírok, magukkal vitték a történelem démonait. Áldozatuk értéke, ha valóban odafigyelünk súlyára, az az itt maradók szemének démontalanítása. A halott Csurkával − szövegeivel − le lehet ülni beszélgetni. Le kell, mert soha nem tudjuk lezárni az antiszemitizmus (tágabb és szűkebb értelemben) vett köreit. Különben „nacionalizmusokká", „liberalizmusokká", „antiszemituzmusokká" és „ellen-antiszemitizmusokká" csonkulva menetelünk tovább. Az „ahol csak előfogja, szaggatja" (Mk 9,17) megszállottságában.

S jelenleg ez a gondom az „européerség doktrináival". Nem tud halotti torba menni: sem szellemi ellenfelével, sem önmagával. Nem tud Történelme és ellen-oldalai primer-szövegeivel beszélgetni. S Hitler is ettől volt Hitler: számára csak az élő ellenség képe létezett, a halott ellenség méltósága nem. Mert a holtak jelenléte más diskurzust kíván. Archaikus tiszteletet, a régi értelem letételét. Ettől volt a nácizmus a legszörnyűbb ideológia: úgy bántak el a történelemben a zsidósággal, hogy egy percre nem voltak kapcsolatban a történelmi valóságával, mint személyes méltósággal és identitással. A „zsidó" a Hitlerben lévő démonok, önnön vélt képeinek a meghosszabbítása volt. S a tragédiák-tragédiája: egy benső torzképzet és félelem − egy illúzió − halálba tudta küldeni a valódi zsidóságot. S az abszurdum: onnan, az utcádból az elnémult otthonokat. Saját, elvileg szuverén történelmi régiódból, átnyúlhatott ez az ideológia. A szemek és démonok kompatibilitása miatt.

Ítéletet mondani e szövegekről, Európának, történelmi joga. Azonban, ami történik − ahogyan látom − az européer anti-antiszemitizmusok jelenleg arról mondanak ítéletet, ahogyan az ő ítéletüket ezek az „antiszemitizmusok" elutasítják. Nagyon veszélyes, ha az „Elit Únió" egy közösségnek állandóan múltbeli bűnét tárja fel. S csak erre emlékezteti. A valódi Európaiság az, amikor a szembenézés képességét, mint értéket emelem ki, és arra bátorítok. A történelem közös démontalanításában, leülni. Nem csupán egymással szemtől szembe, de a Történelemmel.

S akkor, ott, arról a bizonyos Imperializmusról, mely Európaiságunkat és nemzeti érzéseinket fogva tartja, lehetne beszélni. Azokról a valóban nem demokratikus történetekről, amin egy Kontinens morális süllyedése vagy emelkedése alapszik. Arról, hogy államaink − elsőként a vezető hatalmak − adjanak arról számot, számszerűen, mennyit költenek fegyverkezésre. Eurodrónokra, nukleáris fegyverekre, s mekkora bevételük származik fegyverkereskedelemből. Mert: ez a mi valódi, globális auschwitzi történetünk.

Ma is épülnek gettók. Irán köré, pl. A jogfosztottak köré: akiket állampolgárságuk alapján megillető törvényi eljárásokon kívül − átadnak az Egyesült Államoknak, „terrorizmus-gyanúval". Vagy: arról az antidemokratikus gettóról, ahogyan az Európai Únió állampolgárait nem kérdezik meg az Irán elleni gazdasági embargóról, a hamarosan meginduló háborúról. Vagy az az információs gettó, ami ott rejlik az eurózóna krízise mögött. A rendszer, úgy ahogy, még mindig csak úgy finanszírozható, hogy az „erős euróállamok" a fegyverkereskedelemből tartják a víz felett tőzsdéiket. Évente: másfél trilliárd dollárt költünk fegyverkezésre. Ennyi az ide-oda visszaáramló haszon. Erről beszélni kéne. Mert valahol, a dolgok mélyén, gyanítom, hogy a „csurkaféleantiszemitizmusok" gyökerénél ez a bizonyos antidemokratikus Európa ott van.

S magam, nem szeretnék egy elnyomó kulturális szuperegó nevében „européer" lenni. Hanem csak a magam jogán.

Mert minden történet kétoldalú. Különbség van a között, hogy valóban őszintén, érdekektől mentesen antiszemitizmusra és kirekesztésre figyelmeztetek. Vagy: egy Európa morális, Auschwitz szintű rothadását titkolom és fojtom el − miközben „Új Színházakat", Csurkákat elítélek. Mert ennek neve is van. Ott, fenn, a címben.

2012-02-20

St Mary's Perivale

.

.

Február 15. Különös, hogy csak most fedezem fel a kamarazenének ezt meglepő központját. Négyes zóna, a Central Line csaknem legvége. Nyugat-London. Középkori, talán tizenharmadik századi templom. 1972-ben elhagyták. Pauk György tanítványainak hangversenye.

Még a télvégi esték hossza tart. Sötétben érkezek. Valami csoda folytán megtalálom a templomot. Elég sokat „bolyongok" a sötétben. Arra kellett volna jönnöm, a kis ösvényen a sportpályák mellett, amit eredetileg kinéztem. Hiába. Soha ne hagyatkozz a helybeliek térkép-olvasására. Szó szerint Dvorak Sonatiná-jának utolsó ütemeire érkezem. Taps. Függöny-bejárat mögül be. Még tart a taps, amikor György hátra néz. Felesége, Zsuzsa int, üljek előbbre melléjük.

A templom lenyűgözően szép. Végre, az otthoni templom bensőket idézi: bár kőfal, te tiszta, meszelt. Tisztaságot sugároz. Szőnyeg, fényszórók a színpadra. Ami szó szerint, gyakorlatilag, a szentély. Hátsó falán Mária Gyermekével. Hátulról megvilágítva. Tényleg gyönyörűen karban van tartva a templomból lett koncerthall. A tetőn a hagyományos angol gerendázat. A szentély hajó felőli vonalában: felülről kereszt. A Passió: középen Krisztus, jobb és bal oldalt Mária és János..

Különös érzés. A Transzcendencia újra fogalmazása. Felidézése? Nem lóg ki a koncertest, mint műfaj szent térből. Az oltár helyén barna Yamaha grand-piano. „A templom megtelt". Figyelünk arra, ami a szentélyben megtörténik.

A zene tényleg kifejezése a, szó szerint, természet-felettinek. Az emberi hang és beszéd, amiben élünk, fel sem tűnne másként. De a klasszikus zene, sőt, őssejtje, az emberi énekelt hang: fölébe emelkedik a beszédnek. Természete-fölé. Ettől ikonja a Transzcendensnek a muzsikaszó.

S ez, hallatlan fontos tanúság-élményünk. Mert egy olyan korban élünk, ahol csupa-csupa „elveszett ikon" fölött járunk. Valamikor, megvolt az érzékünk, hogy életünk keretei mögött van Valami, ami kívülről táplál. Ami „transzcendál", önmaga fölé emel mindent, ami élő.

S félelmetes abban a világban élni, ami teljesen egybeesik önmagával. Ahol a világ − „evilág" − önmaga viszonyítási pontja. Ebből a világból szükséges önmagunk fölé emelkedni. Megérezni, hogy van, ami abszolút Más, mint mi vagyunk. Ahol van valami, Valaki, akivel nem lehet egyezkedni. Megváltoztatni. Esetlegessé, történetünk, énünk részévé tenni. Akinek épp Mássága tesz azzá, aki vagyok.

Az est programja, kinyilatkoztatás. Korábban soha nem hallottam Yase hegedű szóló szonátáját (No I). Grave, Fuue, Allegretto, Finalo tételeit. Kanako Yanagida játssza hegedűn. Épp rímel arra, amit „esetlegességünkről" mondtam. Törékenységünket és agresszivitásunkat, hogy „magunkba olvasszuk" a másikat, egyszerre fedik fel e tételek.

Szymanowski Három mítosz című hegedű-zongora darabját sem hallottam. Mind a négy tétel, az Allegro, Adagio, Scherzo, és Allegretto egyformán gyönyörű. György két tétel között odasúgja: ennek a lánynak az apukáját is tanítottam. S hegedűjének, mint hangszernek a hangja, is megragad. Szép, érces és érett hangja van. Kisméretű, de rendkívül dinamikusan szól. Újabb „ikonja" a transzcendenciának? Mivé tud változni az önmaga is átváltozásban élő ember kezében a fa, mint anyag?

S a távolságok? Mert Tadashi Imai zongoristát már a szombathelyi Bartók Fesztiválról is ismerem. S a korábbi Royal Academy-beli koncertekről, és meseterkurzusról. Kiváló zongorista. Ahogyan Pauk György is kiváló zene-pedagógus. Mellette ülök. Minden ütemben együtt rezzen a tanítvány játékával.

A nyáron vele készült interjúban elmondta, a koncertezést abbahagyta. Most már csak a tanításra koncentrál. Ez mindennél nagyobb öröme. Egy kiváló művész „öntranszcendenciája"? Valahol, ez a természetfeletti rendje: önmagunk fölé emelkedni, úgy, hogy a másik fölé emelkedünk. Táplálni. Továbbadni.

(És a haza út. Györgyék egy barátja visz vissza két muzsikussal a Baker Streetig. Akcentusa orosz. Ukrajnából jött, 1963-ban. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok, az Aranycsapatról beszél. Hihetetlen. Elmondja, forradalmi volt, ahogy játszottak. Ő látta őket. Mint ma a Barcelona, épp olyan új. S kiderül, Fulham szurkoló. Mondtam neki, igen, akkor időnként egy stadionban voltunk. Én is a Fulhamnak szurkoltam, amíg Gera játszott. S rajontással beszél, mincsoda játékos. Zamorrával hihetetlenek voltak.)

Ezeket gyorsan leírom, ne vesszen el. Még egy e-mailt átküldök Lojzinak a holnapi jubilieumui, harminc éves, koncertjük előtt. Nem lehetek ott, velük, a Bikini koncertjén. Gondolok rájuk, hogy holnap jól sikerüljön a koncert. A „természet felettibe belépés". S pár perc múlva csörren az e-mail. Lojzi írja, hogy szüksége lesz holnap az „energiámra". Hát, így élünk, bezárva, a transzcendencia mint egymás Fölé hajlás táguló köreiben. A Világ végén. Egy szenvedő és feltámadó Isten „ikonjaiként".

2012-02-17

Interjú Németh Alajossal

http://langologitarok.blog.hu/2012/02/14/kimentunk_fazni_a_palyaudvarra_bikini_interju?utm_source=cimlap&utm_medium=link&utm_content=2012_02_14&utm_campaign=index&token=d0cb722d194da9a261d7ee551183ff8e

61 Whitehall

.
.

Londoni tél (foto: balintbeckett)

Amolyan futó jegyzet. Kimenteni ezt a hideg téli estét a feledésből. A 61 Whitehall nyilvános vita-sorozatának utógondolatai bennem. „Religious Identity in ʻSuperdiverse' Societies". Vallásos identitás a „szuperkülönbségek" társadalmában. (Panel: Trevor Phillips, Dominic Grieve, Kim Knott, Therese O'Toole. Az első kettő vezető politikus, kormányzati tisztségekben.) A hétvégén szeretnék visszatérni a hallottakra. Most csupán egy gyors párhuzam a mai evangéliummal.

Itt, az Egyesült Királyságban, a „New Labour" programjától kezdve (a Munkáspárt fontos, 1996-os politikai manifesztója) az állam a „multikulturalitás" paradigmáján át közelített a társadalom vallási csoportjaihoz. A „multikulturalitás" háttér-szándéka a különbségek integrálása volt, e hagyományok békés egymás mellett „éltetése". A különbségek élét igyekezett tompítani. A hangsúlyt áttette a békés egymás mellett élésre, e hagyományok egyenrangúságára.

Az előadók elmondják, ez a paradigma mára módosítandó; ha éppen nem megbukni látszik. Ami bekövetkezett, az nem az integráció a helyi társadalmakba, vagy a befogadó kultúrába. A „multikulturalitás" politikája, szándéka ellenére, a különbségeket erősítette meg. Sokkal helyesebb, érvelnek, szembenézni a helyzettel. A különböző vallások békés „multikulturális együttélése" helyett, a „szuper-különbségek" társadalmába érkeztünk. S ebben nem csak a muzulmán bevándorlás értendő. Érdekes, de nem beszélnek róla, hogy az Egyesült Királyságban a keresztény bevándorlás volt a legerőteljesebb, az evangéliumi mozgalom legkülönbözőbb csoportjaival.

Jelenleg, a „szupereltérések" itteni világában az Anglikán Egyházat tartják − állami részről is felismerés − a legalkalmasabb közvetítőnek. S valóban, az elmúlt bő évszázad ebbe az irányba érlelte az anglikanizmus karizmáját. Ez kívülről, homogénebb kereszténységekből és társadalmakból nézve nehezen érthető. S valóban, ez a közvetítő és befogadó anglikanizmus, „szokatlan" megoldásokat produkál. Ráadásul, s ez veszélye minden integráció-érzékeny csoportnak, maga is zsugorodik a szekularizáció szorításában.

Objektíven nézve, azonban, egy valami tagadhatatlan. Jelenleg, a szigetországi anglikanizmus teljesíti leginkább azt, amit a keresztény lelkiségtől legjobb pillanataiban elvárhatunk. Közvetíteni tud, és integrálni ott, ahol egyébként a nyílt és állandósult konfliktusok a „való világ".

Ennyit tesz a dolgok kontextusban látása. Kívülről: az anglikán egyház „dekadens". Leghaladóbb pillanataiban kiáll a homoszexuálisok jogaiért. Épp ma véget érő szinódusuk a nők püspökké szentelésének gyakorlati bevezetését készíti elő. Női lelkipásztoraik régóta vannak. Belülről: egy robbanáspontjai felett élő társadalomban, integrálhatatlan különbségek között, a kommunikáció mintáit keresi. S közben még az is kiderül, lám, egyedül a kereszténység képes a „befogadó kultúrát" megjeleníteni. Mert ez a bizonyos egységes host-culture, a nagy piaci tülekedésben, felmorzsolódott. S ahol nincs „befogadó identitás", ott kulturális és közösségi asszimiláció sincs. Csak „superdiverse societies". S ez a szuperkülönbségek társadalma − tönkrement, eltűnt nemzeti kultúrák helyén „különbözik". Számomra ez a host-kultúraként jelenlét a kereszténység melletti legfőbb érv.

S itt tűnik fel a kontraszt otthoni kereszténységünk helyzetével. A nemzeti kultúrák − ha a piac könyörtelen logikája asszimilál mindent −, lassabb mértékben, de fel fognak oldódni a piac világában. (Ahogyan az „európai identitás" mára már rég nem az emberi jogok világa, hanem csupán gazdasági identitás. Ráadásul szuper agresszív − ha valami Más alternatíva „narcisztikus identitás-sebet" nyit fel benne. A gazdasági identitás képtelen tolerálni a tőle eltérő Másságot; főleg, ha az kritikai kontrolljaként jelenik meg.) Félelmem, hogy odahaza, működő, nem gazdasági közösségeink leépülése közben egyházaink elalszanak. Ahelyett, hogy a közvetítés nyelvét tanulnánk, s a „szupersebzettségek társadalmára" készülnénk fel: provinciális módon bezárkózunk. A bezárkózás mintáit fejlesztjük. Identitás-védést, kommunikáció nélkül. S ha az a bizonyos „szuperkülönbségek társadalma" netán bekövetkeznék: elszigetelt egyházakat találunk majd.

S évről-évre visszatérő gondolat: miért nem a kulturális kommunikáció kereszténységét látjuk, már most, odahaza? Vagy csak én hiányolom? S tényleg ott vagyunk, most ezredszer is kultúrharcokban és „identitássebekbe" törő közéletünkben, társadalmunkban − az nemzeti egység munkálóiként? Mert, hiszem, a nemzeti kultúra, közép-kelet Európánkban, létezhet a közvetítés kultúrájaként.

S egy pillanatkép az előadásra vezető úton. A Parliament Square estébe borul épp. A több metrófeljárat egyikéből érkezve, hirtelen, nem érzem az irányt. Kérdezem az indiai kinézetű reklámújság osztót, melyik irány a Whitehall? Zavartság és bosszankodás határán válaszol: „Nem tudom." Ebben a nem tudomban ott feszül kultúrák gyökerestől áthelyezése másik világokba. Pontosabban, gyökerek nélkül. Mert a Whitehall ott van, kétszáz méterre. Jelképesen. Mint ahogy a közvetítés képessége, mint keresztény identitásunk legmagja, bennünk.

2012-02-10

Illusztráció, az est előadásai közül a két bevezetés: http://www.religionandsociety.org.uk/faith_debates/identity

Eszter hagyatéka

. .

Chapelle Saint Dominique, Varengeville-sur-Mer

(foto: balintbeckett)

Eszter hagyatéka. Még tavaly ősszel, barátom másolta. Bécsből Londonba visszaindulóban. A Duna Televízió felvétele. Márai nyelve: archaikusan szólal meg. Mintegy figyelmeztetés: ez a magyar nyelv mélyen megmerült a történelemben. A nyelv, talán a legmélyebbre, épp a korszakváltásokban ereszkedik. S épp a történelmi mélymerítése, maga a lázadás.

Vajon korszakfordulón élünk-e? S vajon marad-e, épp ennek az „okostelefonos", e-mailes, twitteres, face-bookos kornak megőrzött nyelve, amellyel emlékezésre hívhatná az őt felváltó kort? Félek, már rég nincs.

A filmváltozat Nagy-Kálóczy Eszterrel és Cserhalmi Györggyel, Törőcsik Marival, egy színészgeneráció remekműve is. Összegzik előző, élőszóra, a táj, és főleg, a történelem élményére épülő nemzedékek játékát.

A filmváltozatban a képekre figyelek. A balatoni tájra. Szobabelsők bútorára, asztalterítőkre. Borospoharakra, terítékre. Ismerős illatok. A szövetek, a székek tapintása is. Az asztalterítő fehérje. S az az arcaink mögött élő, ezerszálú dráma: aminek épp tárgyaink a tanúi.

Téli utcák csendje. Udvarok fagyott földje-gyepje. Itt, a londoni belváros fölötti gépzúgásban figyelem e benső impressziókat. Talán nem véletlen, hogy utolsó üveg otthoni borom muszáj megnyitnom. Rizlingszilváni-Királyleányka „házassága". Ha van valami józanodás globális tatárjárásunkból, ami átviharzott felettünk, akkor az épp ezekbe az „ízeinkbe" való alászállásból születik meg.

Mert létezik ez az alvilággá lett közelmúlt. Mely ezernyi láthatatlan karnyújtással − még minding ugyanaz a Békéért mozduló mozdulat. S mi, a történelem kollektív arctalanságába bújva, milyen könnyen feladtuk: az ételek ízét; rokoni szálakat; a maga ritmusában történő − mellesleg Megváltandó − történelmet. S most kapkodunk azután, ami, mint forrás, többé nincs. Az a bizonyos, regénybeli három levél, vár ránk. Posztmodern könnyeinkkel.

2012-02-05

A Tájhoz való viszony

.
.

Israel Paldi (1892 Ukrajna - 1979, Izrael), Izraeli tájkép, 1928

Napok óta csak Bach muzsikáját kívánom. Mint most is, az f-moll csembaló Concerto-jának „zongoraátiratát". Azt hiszem, Schiff András egy korai Decca felvétele. Bach eredetileg csembalóra írta e concertókat. Sokan fenntartják, az eredeti hangszeren szólalnak meg legjobban s nem zongorán. Schiff írja: megpróbálta „egyesíteni ami a legjobb e két világban".

Bach zenéje nagy töprengések idején: az egyedüli társ. Főleg, ha az őrült városi bezártságban, nem elérhető a táj. Bach zenéjében van valami „animinitás". A természet személytelen vegetációja beborítja a szubjektumot. Valami hatalmasabb őserő, szüntelen áramlás dominál. Ezért érezzük: Bach ellenáll az alaptermészetünkké lett individualitásnak. Épp ezért, sokszor, távolinak tűnik − mintha nem szólna felpörgött „nyugati érzékenységünkhöz."

Bachot hallgatni, valóban, mintha leutaznánk a vidéki tájba. Mondják, az európai romantika fedezte fel a táj szépségét. A vad természetet ekkor pillantottuk volna meg először szépként. Pedig nem így van: az f-Dúr Concerto Andante tételében átlélegzik a kinti táj a városfalakon. A természet, élő ritmusaival, mint makrokozmosz öleli át a biológia és kultúra találkozásán: az urbánus embert. A város csupán mikrokozmoszunk. S valahogy így öleli mindmáig körül a Menny archaikus tisztasága szekuláris korunkat.

De miért is írom mindezt? Bizonnyal ott van a háttérben idős barátom megrendítő vallomása: önazonossága hogyan változott az évtizedek folyamán. Egykori, magyarországi önmagához − Auschwitz után, kommunizmusból kilépve, Nyugaton élve. S főként, az otthoni közélethez képest mitől érzi „visszailleszthetetlennek" magát. Nem tudna olyan kemény lenni. Most nem is jut eszembe a jelző, amit használ. Talán a durva és az erőszakos között. Nem tudná a közéletnek ezt a nyelvét beszélni. Tagadhatatlan, valami kifejlődött otthon.

Nem tudnám néven nevezni mi az. Ami embereket és véleményeket, sőt, oldalakat elválaszt. Ami aggaszt: ahhoz a bizonyos bachi tájhoz való megváltozott viszonyunk. Bizonyos, hogy honi magyarságunk egy identitás-váltás határához érkezett. Azaz: számot vetni önazonosságunkkal. S ahogyan az ember életében vannak fájdalmas újjászületések: be kell lépni a jövőbe. S el tudni mondani: mivel nem vagyunk azonosak régi önmagunkból. S ez nem fog menni: Bach gyógyító tájélménye nélkül.

Az ő „tájélménye": egyetemesség. Dallamaiban ott hömpölyög minden partikularitásunk. Nem zárja ki, ami egyedi történeti tájainkban történt. Egyként öleli magába a népzene hangjait, nyelvek ritmusát, szóképzésünk zenei zörejeit. Valamiféle első kollektív önazonosság, amit visszatérésként felkínál. Amiben ott van legelső, legmaradandóbb „énünk". Így kéne belecsöndesednünk az f-moll Concerto Largo tételébe. Fénysebességgel futó önmagunkat (a kort) lassított felvételként pillanthatjuk meg. Igen: ez ziháló korunk, amikor alszik, s takaró alatt álmodik. Erre a tudatalattira kéne figyelnünk, mint énünk alapzatára. S mi is az én alapja, mint az őt alapozó Isten?

Bach zenéje azért mond mindennél többet a Szó jelentéséről. Isten nem szó: hanem szinonimák és asszociációk tengere. Megnevezhetetlen. Szüntelen áramlása − épp a Jelentésnek − szavainkban és történetmondásunkban. Egyszerre tájélményünk, emberélményünk − s tájélményeink és találkozásaink alapja. Nélküle: nincs identitásaink közötti átjárás. Másságok közötti kommunikáció.

*

Amikor reggel a BBC-n már megint az Új Színház körüli kontroverziát hallgatom, valami azt mondja bennem: elég! Dörner György szavaiban, ha akarom, ott látom a fasisztát. Ha akarom, nem. A kontra között megszólal Márta István is. Ha akarom, angyali tisztaságú hangon mondja az igazságot. Ám ha akarom, ugyanaz a fasiszta szólal meg belőle, csak „européer változatban". A benyomásom az, hogy ennek az „européer Európának" szüksége van vélt fasisztáira. A fájdalmas paradoxon, hogy „européerségünk" kiégett. S ettől agresszív. Tiltakozásában − ahol fasisztákat és antiszemitákat lát − félelmetes tagadás és elfojtás van a gyökereknél. Tagadja identitásának válságát. Liberalizmusa és szabadságeszményei épp úgy krízisben vannak, mint a konzervativizmusé. Tagadja ezt a válságot, ettől agresszív és intoleráns. S ítéleteiben maga válik fasisztává. Félelmeit és rossz lelkiismeretét démonizáló fasizmus ez. S abszurd, hogy itt, Londonban a BBC-n magyar belpolitikáról hallok. S látom, hogyan ugrik, s fasisztáz le a „kinti kultúra" egy helyzetet.

Értem, miről beszélnek, de valami azt mondja bennem: nem, ez nem a valósághoz való viszony. Ez valami más. Ez nem az én tájamat méri fel. S főleg nem szolgája az én Tájam tisztulását. S azt hiszem, ez a jó szó, bizalmatlanul fordulok el attól a honi liberalizmustól, ami képtelen morálisan, valódi kérdésekkel kihívások elé állítani a hatalmat. Gondolkodásra késztetni saját, „Tájhoz", saját isteneihez való viszonyáról. Mert az a nyugathoz rohanás, a posztmodern médiaháborúkhoz, európai pártérdekekhez dörgölőzés: sebzett identitást leplez le. Mint téren tapsra a madárraj: nem gondolkodásba, de Hatalomhoz rebbenünk.

S szem elől tévesztjük, hogy a „Nyugat" demokratikus értékkiállásai mögött nem egyszer a benső társadalom értékrohadása áll. S rossz lelkiismerete. A „gonosz tengelyeit" megnevezni az a makulátlan demokrácia volt képes, mely tagadta, mint nem létező, a saját határokon belüli rasszizmust, életellenes politikát, és cenzúrát a sajtó felett. Ez az én ítéletem: mindkét identitás felett. S ott, ahol nincs közös „Táj", a szinonimák közt legalább néhány helyen egybeeső jelentése a szónak, „Isten", ott meg is történik minden, amit egyébként, „Istenben", egyikünk sem akar. S nem tudom, honnan ez a különös gyanú bennem. Ám tartok tőle: az „européer igazság" mögött kiállók igenje − egy-egy múltban elkövetett jóvátehetetlen nem.

(Egyébként, csak zárójelben, Márta István kinevezése, épp, az Új Színház élére, anno, éppenséggel nem volt egy elegáns történet. Politikai kinevezések márpedig voltak és vannak. Mint ahogy vélt és valós fasizmusok is. S ezt nem értem, miért nem tudom magammá tenni az „utólageurpéerségeket". S miért látok ott, ahol liberális barátaim lelkesednek, csupán „zöldanarchiát". S újabb jelentkezőket a hatalomért, mint újra nem gondolt identitásunkért.

Ám ami e zárójelen túl van, az Bach, mint a korból kilépő, kollektív kérdezés.)

2012-02-01