61 Whitehall

.
.

Londoni tél (foto: balintbeckett)

Amolyan futó jegyzet. Kimenteni ezt a hideg téli estét a feledésből. A 61 Whitehall nyilvános vita-sorozatának utógondolatai bennem. „Religious Identity in ʻSuperdiverse' Societies". Vallásos identitás a „szuperkülönbségek" társadalmában. (Panel: Trevor Phillips, Dominic Grieve, Kim Knott, Therese O'Toole. Az első kettő vezető politikus, kormányzati tisztségekben.) A hétvégén szeretnék visszatérni a hallottakra. Most csupán egy gyors párhuzam a mai evangéliummal.

Itt, az Egyesült Királyságban, a „New Labour" programjától kezdve (a Munkáspárt fontos, 1996-os politikai manifesztója) az állam a „multikulturalitás" paradigmáján át közelített a társadalom vallási csoportjaihoz. A „multikulturalitás" háttér-szándéka a különbségek integrálása volt, e hagyományok békés egymás mellett „éltetése". A különbségek élét igyekezett tompítani. A hangsúlyt áttette a békés egymás mellett élésre, e hagyományok egyenrangúságára.

Az előadók elmondják, ez a paradigma mára módosítandó; ha éppen nem megbukni látszik. Ami bekövetkezett, az nem az integráció a helyi társadalmakba, vagy a befogadó kultúrába. A „multikulturalitás" politikája, szándéka ellenére, a különbségeket erősítette meg. Sokkal helyesebb, érvelnek, szembenézni a helyzettel. A különböző vallások békés „multikulturális együttélése" helyett, a „szuper-különbségek" társadalmába érkeztünk. S ebben nem csak a muzulmán bevándorlás értendő. Érdekes, de nem beszélnek róla, hogy az Egyesült Királyságban a keresztény bevándorlás volt a legerőteljesebb, az evangéliumi mozgalom legkülönbözőbb csoportjaival.

Jelenleg, a „szupereltérések" itteni világában az Anglikán Egyházat tartják − állami részről is felismerés − a legalkalmasabb közvetítőnek. S valóban, az elmúlt bő évszázad ebbe az irányba érlelte az anglikanizmus karizmáját. Ez kívülről, homogénebb kereszténységekből és társadalmakból nézve nehezen érthető. S valóban, ez a közvetítő és befogadó anglikanizmus, „szokatlan" megoldásokat produkál. Ráadásul, s ez veszélye minden integráció-érzékeny csoportnak, maga is zsugorodik a szekularizáció szorításában.

Objektíven nézve, azonban, egy valami tagadhatatlan. Jelenleg, a szigetországi anglikanizmus teljesíti leginkább azt, amit a keresztény lelkiségtől legjobb pillanataiban elvárhatunk. Közvetíteni tud, és integrálni ott, ahol egyébként a nyílt és állandósult konfliktusok a „való világ".

Ennyit tesz a dolgok kontextusban látása. Kívülről: az anglikán egyház „dekadens". Leghaladóbb pillanataiban kiáll a homoszexuálisok jogaiért. Épp ma véget érő szinódusuk a nők püspökké szentelésének gyakorlati bevezetését készíti elő. Női lelkipásztoraik régóta vannak. Belülről: egy robbanáspontjai felett élő társadalomban, integrálhatatlan különbségek között, a kommunikáció mintáit keresi. S közben még az is kiderül, lám, egyedül a kereszténység képes a „befogadó kultúrát" megjeleníteni. Mert ez a bizonyos egységes host-culture, a nagy piaci tülekedésben, felmorzsolódott. S ahol nincs „befogadó identitás", ott kulturális és közösségi asszimiláció sincs. Csak „superdiverse societies". S ez a szuperkülönbségek társadalma − tönkrement, eltűnt nemzeti kultúrák helyén „különbözik". Számomra ez a host-kultúraként jelenlét a kereszténység melletti legfőbb érv.

S itt tűnik fel a kontraszt otthoni kereszténységünk helyzetével. A nemzeti kultúrák − ha a piac könyörtelen logikája asszimilál mindent −, lassabb mértékben, de fel fognak oldódni a piac világában. (Ahogyan az „európai identitás" mára már rég nem az emberi jogok világa, hanem csupán gazdasági identitás. Ráadásul szuper agresszív − ha valami Más alternatíva „narcisztikus identitás-sebet" nyit fel benne. A gazdasági identitás képtelen tolerálni a tőle eltérő Másságot; főleg, ha az kritikai kontrolljaként jelenik meg.) Félelmem, hogy odahaza, működő, nem gazdasági közösségeink leépülése közben egyházaink elalszanak. Ahelyett, hogy a közvetítés nyelvét tanulnánk, s a „szupersebzettségek társadalmára" készülnénk fel: provinciális módon bezárkózunk. A bezárkózás mintáit fejlesztjük. Identitás-védést, kommunikáció nélkül. S ha az a bizonyos „szuperkülönbségek társadalma" netán bekövetkeznék: elszigetelt egyházakat találunk majd.

S évről-évre visszatérő gondolat: miért nem a kulturális kommunikáció kereszténységét látjuk, már most, odahaza? Vagy csak én hiányolom? S tényleg ott vagyunk, most ezredszer is kultúrharcokban és „identitássebekbe" törő közéletünkben, társadalmunkban − az nemzeti egység munkálóiként? Mert, hiszem, a nemzeti kultúra, közép-kelet Európánkban, létezhet a közvetítés kultúrájaként.

S egy pillanatkép az előadásra vezető úton. A Parliament Square estébe borul épp. A több metrófeljárat egyikéből érkezve, hirtelen, nem érzem az irányt. Kérdezem az indiai kinézetű reklámújság osztót, melyik irány a Whitehall? Zavartság és bosszankodás határán válaszol: „Nem tudom." Ebben a nem tudomban ott feszül kultúrák gyökerestől áthelyezése másik világokba. Pontosabban, gyökerek nélkül. Mert a Whitehall ott van, kétszáz méterre. Jelképesen. Mint ahogy a közvetítés képessége, mint keresztény identitásunk legmagja, bennünk.

2012-02-10

Illusztráció, az est előadásai közül a két bevezetés: http://www.religionandsociety.org.uk/faith_debates/identity