kairosz

Kedd. Napokban mise. Hátsó sor. X püspök kezét figyelem meg az egyetemes könyörgésnél. Jobb keze remeg. Csendes kereszt. Szavai derűsek, finomak, mint mindig. Egy gondolata megragad. Most, amikor napokban, órákban mérem az időt. Azt mondja, ahhoz az élethez képest, ami Jézusban vár ránk, beteljesülő örök Országában, az az öt, tíz, húsz, akár ötven év, amivel technikáink meghosszabbíthatják az életünket, valójában semmi.

Igen. Most kéne élnünk. Órát, napokat, heteket, éveket, évtizedeket...perceinket, teljesen. Az ember, betegeinket figyelem, nem az, amivé szenvedése teszi. Hanem amit spontán éveiben tapasztaltunk. Az élet, a gondok, gondtalan derűjében.

Hitem legarchaikusabb imáit tanulom. Kérni, teljes kiszolgáltatottságban. Nem magamnak. S halkan, a hegyek súlyával, átrendeződik bennem minden. S remélem, az evangélium öröme és bizonyossága majd, majd, újra megszületik.

Tudom, hogy az élet szép. Tartalmas. Csak itt, most, ezt a szépséget és tartalmat féltjük.

Nehezen, de eljutnak hozzám a hírek. Valójában a világ haldoklik, nem az élet. Rossz arcú felkelőivel. Rossz arcú diktátoraival. S meglegyint: azon háborodunk fel, amin nem kéne, s amin kéne, azon nem. Nincs erőm vezetni. Ezért tűnnek fel a benzinkutaknál az irreális árak.

A világ ül, hallgatja a híreket, s szurkol a "jóknak" és elítéli a "rosszakat". Benzinárak mögötti vezényszóra.