Harmadik típusú találkozások

Érdeklődtek többen, megszűnt-e a Londoni Napló. Nem, hisz, mint Bulgakov mondja, "kézirat nem vész el". Itthon újra. Írni lenne miről, de most vannak fontosabb dolgok.

Kórház. Mindenki feszült. Egy cigány család velem szemben. A férfi odajön. Ki van bent? Mondom. Nála? Öccse. Agydaganattal műtötték. Intenzív. Bármilyen abszurd a beszélgetés, felvidít. "Barkácsolt-e a hozzátartozója?" "Nincs egy kis vashulladék?" "Vagy ruha, bármi?" Az üzlet az üzlet. Persze, a látogatás céljáról is beszélgetünk.

"Maga mit csinál?" "Katolikus pap vagyok." "Aha, lelkész." "Mi is járunk a gyülekezetbe, a Németh Sándoréba. Szokta nézni az ATV-n?" "Igen, láttam néha." "Maga szerint melyik az igaz vallás?" - kérdezi. Itt az intenzív előtt kellemetlen lenne hitvitát nyitni. Nem is szándékom. "Nincs különbség. Amelyik gyülekezethez tartozik az ember, ott kell jobb emberré válni." De még nem adja fel, "Az Isten nem akart templomot". Barátságos, feszültségét is oldja a párbeszéddel. Magam is. "A gyülekezetük amikor istentisztelet van, akkor azt ugye valamilyen házban tartják. Szóval tető alatt, nem?" "De." "No, hát ez a templom, akárhogyan nevezzük."

S visszatérünk az üzletre. Mondom, jó, megnézem a pincét, s ha lesz lomtalanítás, szólok. Telefonszámot hozat feleségével. Számsor és név: Jani. Tulajdonképpen meglep az a természetesség, ahogyan kórház és mindennapok közt nincs számukra határ. S valahol ez a természetesség gyógyít.