Motion and Counter-Motion

 

 

Nothing is more real than the love of children. True. Yet perhaps it would be truer to say: nothing is more real than love when it is lived, embodied. And nothing is a more palpable illusion than when that love vanishes—dislodged from its place.

I am struck by how little stillness exists out there, on the street. A man in a tracksuit, hands sunk in his pockets. A white car glides forward at the same pace as two pedestrians before a shop window. A mobile phone in one hand. Headphones clasping a head. Shopping bags dangling from fingers. Everything moves. Not a single lingering figure. An electric scooter flashes past.

Are our movements pulsing to the rhythm of cyberspace? Reflected in the lacquer of a passing car, a man walks in the opposite direction. Like a drumstick rattling endlessly upon a snare. Cars wait immobile in the parking bays. It is only people who move—the machines remain still. Someone has left half a sandwich atop a car bonnet. I wonder if they will notice. Will I have time to wait, or must I myself move on, slip back into the current of the invisible digital sea?

But what is the message of this icon, filled with movements and counter-movements? Within this living tableau the weight of Jesus’s revelation finds its meaning, when he declares that the Son of Man came into the world “to seek what was lost.” Pilinszky’s conclusion rests upon a prior observation of love’s inner motion: “The beloved being, for the loving soul, is an absolute value—eternal and immortal. Yet love, precisely because it is value, precisely because it sees clearly, is the first to grasp the other’s, and thereby our shared, fragility and mortality.”

I relocate Pilinszky’s line here, into our street-scene’s moving image. He came to seek. To bring to a halt. That which was lost. The knowledge of stopping, and of making still. To arrest the “digital self” that has grown into us, which—because it lives within—cannot stop itself. Is this “counter-motion” the observable (experiential) God?

 

30.09.2025

 

Mozgás és ellenmozgás

 

Nincs valóságosabb, mint a gyerekek szeretete. Igaz. De inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy nincs valóságosabb, mint az átélt szeretet. És nincs valóságosabb illúzió, mint amikor ez a szeretet semmivé válik. Kimozdítják helyéből.

Meglep, mennyire nem létezik állókép ott kinn, az utcán. Melegítős ember zsebre tett kézzel. Ahogy ugyanazzal sebességgel gurul egy fehér autó, mint a kirakat előtt a két gyalogos. Mobiltelefon a kézben. Fejhallgató egy fejen. Szatyrok a kézben. Minden mozog. Egyetlen elidőző személy nincs. Elektromos roller suhanása.

A cyber-tér ritmusára lüktetnek mozdulataink? A kocsi lakkjában tükröződve másik irányba halad az ember. Mint egy pergődobon a dobverő, állandó pergésben. Autók a parkolókban. Az ember mozog – csak a gépek állnak. Valaki lerakott egy félbehagyott szendvicset egy kocsi motorháztetőjére. Kíváncsi vagyok, észreveszi-e? Lesz-e időm kivárni, vagy mozdulnom kell, s visszaállni a láthatatlan, digitális tenger áramlásába?

De mi ennek a mozgásokkal és ellenmozgásokkal teli ikonnak az üzenete? Ebben az élőképben „nyer értelmet Jézus kinyilatkoztatásának súlya, amikor is arról beszél, hogy az Emberfia azért jött a világra, hogy megkeresse, ami elveszett.” (Pilinszky következtetésének előzménye a szeretet benső mozgásának megfigyelése. „A szeretett lény a szerető lélek számára: abszolút érték örök és halhatatlan. De a szeretet, épp mivel érték, és épp mivel tisztánlátó, először fogja föl igazán a másik, és ezzel mindannyiunk veszendőségét, földi halandóságát is.”) Pilinszky János sorát áthelyezem ide, utcaképünk mozgóképébe. Megkeresni jött. Megállítani. Azt, ami elveszett. A megállni és megállítani tudást. Megállítani a belénk nőtt „digitális ént”, ami, mert bennünk van, önerőből megállíthatatlan. Ez az „ellenmozgás” a megfigyelhető (megtapasztalható) Isten?

 

30.09.2025

 

The Birth of the Invincible Sea (Cyberspace Seen from Below)

 

 

Images from yesterday. Quite literally, what the children created—the living painting as they bustled and painted. They arrive with their mothers. The mothers paint too, or else delight in their children. Little ones. An afternoon creative session. While I was writing yesterday’s thoughts, they were before me, around me. A colorful, living jungle. The play of tiny hands and brushes. They paint the seashore, with bright trees before it.

What overwhelms me is the force-field they generate together, like chattering, painting magnets. It is impossible not to feel, in face and heart, this whirling-speaking-playing something. Should I call it a sea? The air grows denser. Like a swimmer against the current. Or a gull sailing into the wind. I repeat: this force-field overwhelms me. Child-intelligence, its rays reaching in a thousand directions, running at full height. And yet, the picture grows at the tips of their brushes.

What I experience does not merely overwhelm but shakes me to the core. This child-radiance is simply incompatible with the adult-world I observe, and tried to cast into words yesterday. In this playful glow of children, wars are simply rendered meaningless. From adult minds, every image of weapons is instantly erased. Here, as on their pictures, sunlight always triumphs.

Mostly mothers are here, with one or two fathers. I am touched by how the mothers are wholly part of this observed force-field. For they too generate it; it springs from them, as they are still one with their children. I do not even search for words to describe this “community.” I allow myself to be carried, to be caught up and received in this magma-flow. Simone Weil writes: “The soul that is oriented towards God, when it is pierced by nails, is fastened at the very center of the universe. This true center is not in the middle…. In this marvelous dimension, the soul, without leaving the place and the moment to which its body is bound, is able to pass through the infinity of space and time, and reach the presence of God. Then the soul is at the meeting point of Creation and the Creator. This intersection is the crossing point of the two arms of the Cross…”

This center is what happens here in this children’s gathering. But not in the dimension of suffering on which the adult Weil focused. Here, before our eyes, exists a radiant, colorful, positive blossoming of that same Cross. In the story before the Passion, in children and mothers. In this strange round-dance, this regatta casting off every shadow, where the brush-masts lean to and fro. And upon their tips the sea is born.

The experience of the invincible sea: entrance into this closed, overflowing current of what Jung called anima. Anima—because I wish to name the homogeneous nature of this child-mother-play-God force-field. Everything that is distorted animus, everything that grows into “steel-weapons,” is cast out by this sea of anima, resistant to all, and yet inviting all. The positive, many-colored Passion, observed as counterpart to Weil.

This is the primal sea. From which every true life comes forth. And if from the cyber-sea I observed yesterday we wish to reach dry land, then we must taste this homogeneous sea of love. Until it covers us whole.

 

30 September 2025

 

 

A legyőzhetetlen tenger születése (a cyber-tér alulnézetből)

 

Képek tegnapról. Szó szerint, amit a gyerekek produkáltak, és az élő festmény, ahogy nyüzsögve festenek. Anyukáikkal érkeznek. Ők is festenek, vagy gyönyörködnek gyerekeikben. Kisgyerekek. Délutáni kreatív foglalkozás. Miközben a tegnapi gondolatokat írtam, ők voltak előttem-körülöttem. Színes, élő dzsungel. Apró kezek és ecsetek játéka. Tengerpartot festenek, előtte színes fákkal.

Ami lenyűgöz, az az erőtér, amit együtt, mint apró, fecsegő-festő mágnesek teremtenek. Lehetetlen nem arcon és bensőben érezni ezt a kavargó-beszélő-játszó valamit; tengert kéne mondanom? Sűrűbb a levegő. Mint egy szembe ár és az úszó. Vagy szél ellenében vitorlázó sirály. Ismétlem, lenyűgöz ez az erőtér. Gyermekintelligencia, sugarai ezer irányba, csúcsra járatva. S mégis fejlődik a kép az ecsetvégeken.

Amit tapasztalok, nem csupán lenyűgöz, de megrendít. Ez a gyerek-sugárzás egyszerűen nem kompatibilis azzal a felnőttvilággal, amit megfigyelek, s próbáltam szavakba önteni tegnap. Ebben a játszó gyerekragyogásban egyszerűen érvényét veszítik a háborúk. A felnőtt agyakból a fegyver minden képzetét azonnal kiradírozzák. Itt, mint képeiken, mindig győz a napfény.

Zömmel anyukák vannak itt, egy-két apa. Megérint, ahogyan az anyák teljesen részei ennek a megfigyelt erőtérnek. Hisz ők teremtik, belőlük is fakad, ahogyan még gyermekeikkel még egyek. Nem is keresek szavakat leírni ezt a „közösséget”. Hagyom magam fennakadni, befogadni ebben a magmaáramlásban. Simone Weil írja, „Az, akinek a lelke Istenre van beirányítva, amikor szegek járják át, magának a világegyetemnek a középpontjára van felszögezve. Ez az igazi centrum nem középen van.... Ebben a csodálatos dimenzióban a lélek képes, anélkül, hogy elhagyná azt a helyet és időpontot, amelyhez teste köti, képes áthatolni a tér és idő végtelenségén és eljutni az Isten jelenlétébe. Ekkor a teremtés és a Teremtő találkozási pontján van a lélek. Ez a kereszteződési pont a Kereszt két ágának metszőpontja...”. Ezt a középpont történik meg ebben a gyerekfoglalkozásban. De nem a szenvedés dimenziójában, melyre a felnőtt Weil fókuszál. Itt, a szemünk előtt, létezik ugyanennek a Keresztnek egy színes-pozitív felragyogása. A gyerekek és anyák passió előtti történetében. Ebben a különös, minden negatívumot kivető körtáncban, vitorlás-versenyben, ahol az ecset-hajóárbócok ide-oda dőlnek. S megszületik hegyükön a tenger.

A legyőzhetetlen tenger élménye; a belépés ebbe a csupa, zárt – Jung szavaival – anima áramlásba. Azért anima, mert szeretném kifejezni ennek a gyermek-anya-játék-Isten erőtérnek a homogén természetét. Mindent, ami torzultan animus, „acél-fegyver”-természet, kiveti magából ez a mindennek ellenálló, és mégis, mindenkit meghívó anima-tenger; a Weillel átellenben megfigyelt pozitív, ezerszínű passió.

Őstenger ez. Melyből minden élet előjön, ami valódi élet. S ha a tegnap megfigyelt cyber-tengerből szárazra akarunk jutni, muszáj ebbe a szeretet e homogén tengerét megtapasztalnunk. Elfedésig. 

 

30 September 2025 

 

 

What is Born on the Canvas?

 

Cyberspace will produce wars. Further wars—for it is condensed history itself. If violence has always been unmanageable throughout our past, what will become of us now, as we multiply the aggression long stored up within us? Not so long ago we hailed it as the new realm of freedom. Today we wander in it as bloodthirsty zombies. In the monoverse of zombiedom. Since cyberspace is an extension of human history, this monoverse—poets would say—has replaced, has multiplied the desert of love. (God alone is free of this zombification—not the god we ourselves have fashioned, but the One who is True Deliverance.)

How does this digital desert(ification) reveal itself? As the fulfillment—the desert of digital wars? There is no time for analysis, only for observation. Two images help to model this genesis.

The first is a scene from an imagined animated film. What appears upon the picture is like the canvas of a painter: loosened, colorful lines of an impressionist painting. Trees sway in the wind. In the sunlight the fields stir, colors shifting like clock hands swinging to and fro. The image flows into cities. Playing people, children, galloping horses, a bird startled into flight. The montage: all these patches of color and seeking lines gradually grow into ever more realistic portrayal. First the trees, in photo-realistic detail, the camera’s merciless focus sharp upon them. Then all that we have seen whirls together in a vortex, dissolving its form. And where once was “impression,” we behold tanks. Flying drones. Rusting or freshly painted war machines. The same prism has conjured a different reality.

This image helps us not so much to understand as to question what has happened. How is such a transformation possible? From our reality into the denial of our own reality? How does this take place in us? By what leap do the colors and eyes we have used—colors of war and manipulation—cross into their parallel universe? And is there any return from that parallel world?

The second image that “steps forth” is the observed footsteps of people. Here, in this handsome housing estate (or residential park?), the rhythm of footsteps has an undeniable beauty. To and fro: from work to home, from school to home, from underground garage by car, out and back again. These routes have meaning. Beauty. An imprint valid for eternity, however invisible the contrails of our humanity may be. It seems—and I feel it so—that within this living-space the rules of peace hold sway. Everyone, as far as possible, desires to live well and beautifully. There is no trace, on the level of our steps, of the wars raging in the outer world, in the great-history. Yet if it happens “out there,” these worlds are not independent. At what point do the pathways of our lives and the pathways of destruction converge? Flow into one another? Can it take place in the real human space?

If the answer is no, then this negative bridge is cyberspace itself. A “space,” a negative palette, where the true laws of colors and feelings no longer apply. Instead, something else—cyber, inverted, the turned-inside-out of our former world. And since the merging and transformation of the two worlds is real—it can (and does) occur—cyberspace is not the same as what we presently mean by the word. The digital vortex that “relocates” our consciousness out of its true center is the continuation of something older. Cyberspace, as a kind of “vacuum-space” of humanity, has always existed. Like a black hole, it has had the power to dismantle all that is human and transmute it into a kind of non-human medium. Into an inferno turned inside out from beauty.

And if cyberspace, insofar as it is not the prolongation of our humaneness, has for its very nature the creation of wars—wars born from dismantled humaneness used as raw material (in the most literal sense, raw-material)—then how are we to hear the voices of power in cyberspace? Politicians are increasingly fused with the rhetoric of war. Daily we hear in the news: we must build a drone-wall against the enemy. We must be prepared, within a few years, for total war and victory. It requires no imagination, recalling our first image, to see how war-propaganda grinds down our canvases painted in the colors of the artist’s hand. Nothing can shake my conviction that the propagandists of such propaganda are the true zombies of cyberspace. Their “consciousness,” once reserved for the Ten Commandments of God, has been evacuated. Plugged into cyberspace, they echo its deadly vortices. In the belief that they alone are awake, and that they are the measure of our wakefulness. And from this point, the double question becomes unavoidable: who brings this new measure, and who admits it into our residential parks, into the very rooms of our homes?

 

29 October 2025 (Illustration: Ferenc Chiovini, "Fishermen")

 

 

Mi születik a vásznon?

 

A cyber-tér háborúkat fog produkálni. További háborúkat, mert maga a sűrített történelem. Ha eddigi történetünkben az erőszak kezelhetetlen volt, mi lesz most, hogy megsokszorozzuk a bennünk felhalmozódott agressziót? Nem is olyan régen még a szabadság új tereként ünnepeltük. Mára vérszomjas zombiként járunk benne. A zombiság monoverzumában. Miután a cyber-tér meghosszabbított emberi történelem, e monoverzum – a költők megfogalmazásában – a szeretet sivatagát váltotta fel – többszörözte meg. (Egyedül Isten mentes e zombiságtól, nem a magunk teremtette Isten, hanem a Valódi Szabadulás.)

Ez a digitális sivatag(osodás), hogyan jelenik meg. Mint kiteljesedése, a háborúk digitális sivataga? Elemezni nincs idő, csak a megfigyelésre. Két kép segít modellezni ezt a keletkezést. Az első egy képzelt animációs film jelenete. Az ábrázolás a képen, mint a festő vászna. Oldott, színes vonalak egy impresszionista képen. Szélben mozognak a fák. Napfényben mozdul a mező, a színek változása, mint ide-oda mozgó óramutató. Városok képébe úszik át. Játszó emberek-gyerekek, vágtató lovak, rebbenő madárra. A montázs: amikor mindezek a színes-foltok-keresővonalak egyre realistább ábrázolásba nőnek. Először a fák, fotórealista ábrázolás, a kamera kérlelhetetlen élességgel fókuszál. Majd mindaz, amit eddig láttunk, egy erős örvényben összefutva, formájukat veszíti. S amit eddig láttunk „impresszió” helyén: tankokat látunk. Repülő drónokat. Rozsdásodó vagy frissen festett hadi gépeket. Ugyanaz a prizma egy másik valóságot teremtett.

E kép segít nem annyire megérteni, mintsem rákérdezni a történtekre. Hogy történhet meg velünk ez az átalakulás. Valóságunkból valóságunk tagadásába? Hogyan történik meg mindez velünk? Az eddig használt színek és szem: a háború, a manipuláció színeivé hogyan „ugrik át”, mintegy önmaga párhuzamos univerzumába? S vajon abból a párhuzamos világból van-e visszatérés?

A másik kép, mely „előlép”, az emberek megfigyelt léptei. Itt, ezen a szép lakótelepen (lakópark?) tagadhatatlan szép ritmusa van a lépteknek. Innen-oda, munkából haza, iskolába, iskolából haza, autóval mélygarázsból ki, be. Ezeknek az útvonalaknak értelme van. Szépsége. Örökkévalóságra érvényes lenyomata, bármilyen láthatatlanok is emberségünk kondenzcsíkjai. Úgy tűnik, s úgy érzem, így is van, ezen az élettéren belül a béke szabályai érvényesek. Mindenki szépen és jól, lehetőség szerint, akar élni. Nyoma sincs, lépteink szintjén, a külvilágban (nagy-történet) tomboló háborúknak. Márpedig, ha ott, „kint” megtörténik, e világok nem függetlenek egymástól. Életünk és a pusztítás keresővonalai mely ponton érnek össze. Ömlenek át egymásba? Megtörténhet-e ez a valódi emberi térben?

Ha a válasz nem, akkor ez a negatív híd a cyber-tér maga. Egy olyan „tér”, egy negatív paletta, ahol nem a valódi színek és érzések törvénye igaz. Hanem valami más, ami „cyber”, inverz, kifordítottja eddigi világunknak. S miután a két világ egymásba ömlése és alakulása valóságos, tényleg megtörténhet (és történik), a cyber-tér nem egyenlő azzal, amit most értünk alatta. Az a digitális örvénylés, amely „kitelepíti” tudatunkat valós középpontjából, folytatása valaminek. A cyber-tér, mint az emberség egyfajta „vákuum-tere”, mindig is létezett. Mint egy fekete lyukként, képes volt lebontani mindent, ami emberi, és egyfajta nem emberi médiummá alakítani. Szépségből kifordított infernóvá.

S ha a cyber-térnek, amennyiben az nem emberiességünk meghosszabbítása, természete a háborúk teremtése, lebontott emberiességünkből, mint nyers-anyagból (szó szerint nyers-anyag), akkor hogyan lássuk a cyber-tér hatalmi hangjait? A politikusok egyre inkább háborús retorikájukkal nőnek egybe. Naponta halljuk a hírekben: drónfalat kell építeni az ellenség ellen. Készen kell lenni, éveken belül a totális háborúra és a győzelemre. Nem kell hozzá képzelet, első képünkre utalva, látni, hogy hogyan darálja le színes, festőkéz festette vásznainkat a háborús propaganda. Semmi nem tudja megváltoztatni meggyőződésem, hogy e propaganda propagandistái a cyber-tér valóságos zombijai. Isten Tízparancsolatának fenntartott „tudatuk” evakuálásra került. A cyber-térre kapcsolódva ismételgetik annak halálos örvényeit. Abban a meggyőződésben, hogy ők vannak egyedül ébren, s ők ébrenlétünk mércéi. S innentől a kettős kérdés érvényes. Ki hozza, és ki engedi be „lakóparkunkba”, s szobáinkba ezt az új mértéket?

 

29.10.2025 (Illusztráció: Chiovini Ferenc, Halászok)

Whose Center?

 

Do we still seek the center of the universe?
In the world of my youth, this quest was still alive. Most currents of our culture pointed in that direction—whether one spoke of a religious worldview or of atheist humanism. However it was framed, the prevailing conviction remained: this world is ours. This is my world. And mingled with it was the sense that the world “exists for me,” “for us.” That things carry meaning.

Some fifty years later, all this—the center, the above and the below—has dissolved. Gradually, imperceptibly, it faded away. Sentence by sentence. (From a religious perspective: from one state of godlessness to another. And this “godlessness” means precisely a lack of center.)

I recall how, as a high school student, even popular songs (both mainstream and underground) always seemed to aim at something. They sought to reach a goal. Today, only children’s steps retain the same spring, the same playful movement towards something—or Someone. The children’s lines of search remain unchanged, carrying the readiness to align themselves, like a living compass, to the true direction.

Now, if we wish to recover any of this, we would need to spend nearly every free hour in attentive watchfulness. To observe, to be mindful—to slow down the aimless drift of things. To exercise again the capacity to read a book, even to read it through to the end. But today the reality is this: one can hardly take a book in hand. For it is no longer there. The book no longer bears witness to the existence of stillness. To defiance of time and the poverty of imagination. Its pages—like angel wings in passing—resist manipulation. Today, books have become: former life pressed into digital screens. Imitated light. Switchable on and off, with thoughts delivered by algorithms, censored by design.

And music? The world has, one might say, become Azariah’s world (“Burka”). A world without directions. The story of the human being who wanders among imagined centers and tears. A place where war itself becomes a source of delight. Where between generals and marching soldiers there is no distinction. Every heart lies within the crosshairs.

29 October 2025 (Beaufort Park)

 

 

 

Kinek a középpontja?

 

Keressük-e még a világmindenség középpontját? Fiatalkorom világát még e centrum keresése mozgatta. Kultúránk legtöbb keresővonala egy irányba mutatott, legyen szó vallásos világképről vagy ateista humanizmusról. Akárhogyan is történt, de uralkodó volt az érzés: ez a világ a miénk. Ez az én világom. S mindez vegyülve az érzéssel: a világ „értem van”, „értünk”. A dolgoknak értelme van.

Mintegy ötven évvel később mindez – a középpont, a fent és a lent – érzéke szertefoszlott. Apránként, észrevétlen tűnt el. Mondatról mondatra. (Vallásos nézőpontból: istentelenségről istentelenségre. S az „istentelenség”: középpont nélküliség.)

Emlékszem, gimnazista koromban a slágerek (overground és underground zenék), mindig akartak valamit. Elérni valami célt. Ma már csak a gyerekek léptei ugyanolyan ruganyosak, játékosan valahonnan valami (Valaki!) felé. A gyerekek keresővonalai maradtak ugyanazok, a készséggel, hogy beálljanak, mint egy élő iránytű, a valódi irányába.

Ma, ha ebből valamit vissza akarunk nyerni, szinten minden szabad óránkat figyelemmel kéne töltenünk. Figyelni, ügyelni – lassítani a dolgok céltalan áramlását. A képességgel, hogy tudunk könyvet olvasni, sőt, végig olvasni. Ám mára valóság: nem lehet könyvet kézbe venni. Mert nincs. Nincs többé a könyv tanúságtétele, hogy létezik mozdulatlanság. Dacolás idővel és képzelet-hiánnyal. Lapjai, mint elő-forduló angyalszárnyak – manipulálhatatlanok. Mára a könyvek: digitális képernyőkbe préselt egykori élet. Imitált fény. Kikapcsolható, algoritmusokkal kikézbesített és cenzúrázott gondolat.

S a zene? A világ, mondhatnánk, Azariah világa lett („Burka”). Irányok nélkül. A vélt középpontok és könnyek között bolyongó ember története. Ahol a háborúkban találunk gyönyört. Tábornokok és masírozó katonák között nincs különbség. Mindenki szíve célkeresztben.  

 

29.10.2025 (Beaufort Park)