Whose Center?

 

Do we still seek the center of the universe?
In the world of my youth, this quest was still alive. Most currents of our culture pointed in that direction—whether one spoke of a religious worldview or of atheist humanism. However it was framed, the prevailing conviction remained: this world is ours. This is my world. And mingled with it was the sense that the world “exists for me,” “for us.” That things carry meaning.

Some fifty years later, all this—the center, the above and the below—has dissolved. Gradually, imperceptibly, it faded away. Sentence by sentence. (From a religious perspective: from one state of godlessness to another. And this “godlessness” means precisely a lack of center.)

I recall how, as a high school student, even popular songs (both mainstream and underground) always seemed to aim at something. They sought to reach a goal. Today, only children’s steps retain the same spring, the same playful movement towards something—or Someone. The children’s lines of search remain unchanged, carrying the readiness to align themselves, like a living compass, to the true direction.

Now, if we wish to recover any of this, we would need to spend nearly every free hour in attentive watchfulness. To observe, to be mindful—to slow down the aimless drift of things. To exercise again the capacity to read a book, even to read it through to the end. But today the reality is this: one can hardly take a book in hand. For it is no longer there. The book no longer bears witness to the existence of stillness. To defiance of time and the poverty of imagination. Its pages—like angel wings in passing—resist manipulation. Today, books have become: former life pressed into digital screens. Imitated light. Switchable on and off, with thoughts delivered by algorithms, censored by design.

And music? The world has, one might say, become Azariah’s world (“Burka”). A world without directions. The story of the human being who wanders among imagined centers and tears. A place where war itself becomes a source of delight. Where between generals and marching soldiers there is no distinction. Every heart lies within the crosshairs.

29 October 2025 (Beaufort Park)

 

 

 

Kinek a középpontja?

 

Keressük-e még a világmindenség középpontját? Fiatalkorom világát még e centrum keresése mozgatta. Kultúránk legtöbb keresővonala egy irányba mutatott, legyen szó vallásos világképről vagy ateista humanizmusról. Akárhogyan is történt, de uralkodó volt az érzés: ez a világ a miénk. Ez az én világom. S mindez vegyülve az érzéssel: a világ „értem van”, „értünk”. A dolgoknak értelme van.

Mintegy ötven évvel később mindez – a középpont, a fent és a lent – érzéke szertefoszlott. Apránként, észrevétlen tűnt el. Mondatról mondatra. (Vallásos nézőpontból: istentelenségről istentelenségre. S az „istentelenség”: középpont nélküliség.)

Emlékszem, gimnazista koromban a slágerek (overground és underground zenék), mindig akartak valamit. Elérni valami célt. Ma már csak a gyerekek léptei ugyanolyan ruganyosak, játékosan valahonnan valami (Valaki!) felé. A gyerekek keresővonalai maradtak ugyanazok, a készséggel, hogy beálljanak, mint egy élő iránytű, a valódi irányába.

Ma, ha ebből valamit vissza akarunk nyerni, szinten minden szabad óránkat figyelemmel kéne töltenünk. Figyelni, ügyelni – lassítani a dolgok céltalan áramlását. A képességgel, hogy tudunk könyvet olvasni, sőt, végig olvasni. Ám mára valóság: nem lehet könyvet kézbe venni. Mert nincs. Nincs többé a könyv tanúságtétele, hogy létezik mozdulatlanság. Dacolás idővel és képzelet-hiánnyal. Lapjai, mint elő-forduló angyalszárnyak – manipulálhatatlanok. Mára a könyvek: digitális képernyőkbe préselt egykori élet. Imitált fény. Kikapcsolható, algoritmusokkal kikézbesített és cenzúrázott gondolat.

S a zene? A világ, mondhatnánk, Azariah világa lett („Burka”). Irányok nélkül. A vélt középpontok és könnyek között bolyongó ember története. Ahol a háborúkban találunk gyönyört. Tábornokok és masírozó katonák között nincs különbség. Mindenki szíve célkeresztben.  

 

29.10.2025 (Beaufort Park)