Nothing is more real than the love of children. True. Yet perhaps it would be truer to say: nothing is more real than love when it is lived, embodied. And nothing is a more palpable illusion than when that love vanishes—dislodged from its place.
I am struck by how little stillness exists out there, on the street. A man in a tracksuit, hands sunk in his pockets. A white car glides forward at the same pace as two pedestrians before a shop window. A mobile phone in one hand. Headphones clasping a head. Shopping bags dangling from fingers. Everything moves. Not a single lingering figure. An electric scooter flashes past.
Are our movements pulsing to the rhythm of cyberspace? Reflected in the lacquer of a passing car, a man walks in the opposite direction. Like a drumstick rattling endlessly upon a snare. Cars wait immobile in the parking bays. It is only people who move—the machines remain still. Someone has left half a sandwich atop a car bonnet. I wonder if they will notice. Will I have time to wait, or must I myself move on, slip back into the current of the invisible digital sea?
But what is the message of this icon, filled with movements and counter-movements? Within this living tableau the weight of Jesus’s revelation finds its meaning, when he declares that the Son of Man came into the world “to seek what was lost.” Pilinszky’s conclusion rests upon a prior observation of love’s inner motion: “The beloved being, for the loving soul, is an absolute value—eternal and immortal. Yet love, precisely because it is value, precisely because it sees clearly, is the first to grasp the other’s, and thereby our shared, fragility and mortality.”
I relocate Pilinszky’s line here, into our street-scene’s moving image. He came to seek. To bring to a halt. That which was lost. The knowledge of stopping, and of making still. To arrest the “digital self” that has grown into us, which—because it lives within—cannot stop itself. Is this “counter-motion” the observable (experiential) God?
30.09.2025
Mozgás és ellenmozgás
Nincs valóságosabb, mint a gyerekek szeretete. Igaz. De inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy nincs valóságosabb, mint az átélt szeretet. És nincs valóságosabb illúzió, mint amikor ez a szeretet semmivé válik. Kimozdítják helyéből.
Meglep, mennyire nem létezik állókép ott kinn, az utcán. Melegítős ember zsebre tett kézzel. Ahogy ugyanazzal sebességgel gurul egy fehér autó, mint a kirakat előtt a két gyalogos. Mobiltelefon a kézben. Fejhallgató egy fejen. Szatyrok a kézben. Minden mozog. Egyetlen elidőző személy nincs. Elektromos roller suhanása.
A cyber-tér ritmusára lüktetnek mozdulataink? A kocsi lakkjában tükröződve másik irányba halad az ember. Mint egy pergődobon a dobverő, állandó pergésben. Autók a parkolókban. Az ember mozog – csak a gépek állnak. Valaki lerakott egy félbehagyott szendvicset egy kocsi motorháztetőjére. Kíváncsi vagyok, észreveszi-e? Lesz-e időm kivárni, vagy mozdulnom kell, s visszaállni a láthatatlan, digitális tenger áramlásába?
De mi ennek a mozgásokkal és ellenmozgásokkal teli ikonnak az üzenete? Ebben az élőképben „nyer értelmet Jézus kinyilatkoztatásának súlya, amikor is arról beszél, hogy az Emberfia azért jött a világra, hogy megkeresse, ami elveszett.” (Pilinszky következtetésének előzménye a szeretet benső mozgásának megfigyelése. „A szeretett lény a szerető lélek számára: abszolút érték örök és halhatatlan. De a szeretet, épp mivel érték, és épp mivel tisztánlátó, először fogja föl igazán a másik, és ezzel mindannyiunk veszendőségét, földi halandóságát is.”) Pilinszky János sorát áthelyezem ide, utcaképünk mozgóképébe. Megkeresni jött. Megállítani. Azt, ami elveszett. A megállni és megállítani tudást. Megállítani a belénk nőtt „digitális ént”, ami, mert bennünk van, önerőből megállíthatatlan. Ez az „ellenmozgás” a megfigyelhető (megtapasztalható) Isten?
30.09.2025
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése