It may turn out that “cyberspace” is not the product of our digital present at all. Neil Postman once said that cyberspace begins “when I am no longer present.” When my consciousness, my attention, goes somewhere else. When I have stepped out of the I–Thou, the face-to-face presence of another. And when I am in cyberspace, I lose the respect due to the other person. In other words: in cyberspace I do and say things, without thought, that I would never do in living, personal presence. For the person sitting across from me “obliges” me — to certain actions, and to refraining from others. Their presence makes me accountable.
This is less a definition than an observation, formulated at the dawn of the internet era, yet it helps to answer a question I have been pondering these days. Looking out the window of a café in Beaufort Park, lost in thought, I wondered: how does the desire for war seep into our lives? How can war propaganda overwrite the life of housing estates and neighborhoods? How does the craving to see enemy drones where no enemy drones exist infiltrate the lives of families, children, and parents? (As with the rise in UFO sightings: we begin to see enemy drones sent over our airfields — where there are no drones at all.)
In light of the above, is this not precisely cyberspace’s “capacity”? That in it we do, desire, think things we would not face-to-face with Reality itself. And is this not the genesis of wars among us? When our minds and hearts “grow dim,” when the will that underpins the integrity of our decisions “weakens”? And all this because we have stepped out of our true selves, our true center.
On the radio I hear the suggested desires of war propaganda, the hallucinated visions of enemy drones. And I am appalled at these voices. How deeply decision-makers, top-dog politicians, live in captivity to cyberspace. And so, by following their propaganda, we all become warlike cyber-zombies.
But what brings us back here, into the real world, among real and rightful desires? Only that “anti-space” which is the lived experience of love. And this alone is what is real here; it shows us how ancient cyberspace truly is. It has nothing to do with science, electronics, or processors. It is as old as we are, as old as our capacity for submission — and for contradiction, for counter-love.
01.10.2025
(Illustration: Bela Kondor, The Attacking Devil)
On the nature of the cyber-space 2
Kiderülhet, a “cyber-space” nem digitális mostunk terméke. Neil Postman monda, hogy a cyperspace az, amikor „én nem vagyok jelen”. Amikor a tudatom, figyelmem valahova máshova megy. Amikor kiléptem az én-te, a másik arctól-arcig jelenlétéből. S amikor a cyber-térben vagyok, elveszítem a másik személy tiszteletét. Azaz: a cybertérben gondolkodás nélkül teszek és mondok olyan dolgokat, amit egy élő, személyes jelenlétben nem tennék. Mert a velem szemben ülő személy „kötelez” bizonyos dolgok meg illetve meg nem tételére. Jelenléte számonkérhetővé tesz.
Ez az internetes éra hajnalán megfogalmazott nem is annyira definició, mint megfigyelés, segít választ adni a napokban megfigyelt kérdésre. A beaufort-parki kávézó ablakán kitekintve-elmélázva az érdekelt: hogyan szivárog be az életünkbe a háború vágya. Hogyan írhatja felül lakótelepek, szomszédságok életét a háborús propaganda. Hogyan szivárog be családok, gyerekek és szülők életébe a vágy, hogy ellenséges drónokat lássunk ott, ahol nincsenek ellenséges drónok. (Mint az ufó megfigyelések elszaporodása, egyre több az ellenség által reptereink fölé küldött drónt látunk – ott, ahol nincs semmiféle drón.)
A fentiek fényében, nem épp ez e cybertér „képessége”? Hogy abban olyan dolgokat megteszünk, vágyunk, gondolunk, amit a Valósággal szemtől-szembe nem tennénk. S nemde ez a háborúk genezise köztünk? Amikor értelmünk és szívünk „elhomályosul”, döntéseink integritását megalapozó akaratunk „meggyengül”? S mindez azért, mert kiléptünk valódi önmagunkból, valódi középpontunkból.
A rádióban hallgatom a háborús propaganda szuggerált vágyait, az ellenséges drónlátomásokat. S elszörnyedek e hangokon. A döntéshozók, a top-dog politikusok mennyire a cyber-tér fogságában élnek. S így leszünk, propagandájukat követve, mindannyian háborús cyber-zombikká.
De mi hoz vissza bennünket ide a való világba, valóságos és helyes vágyak közé. Csakis az az „antitér”, mely a szeretet átélése. S ez az egyetlen valóságos itt, mutatja meg, hogy a cybertér milyen ősi. Semmi köze tudományhoz, elektronikához, processzorokhoz. Egyidős velünk, miként a behódolás és az ellent mondás (ellen-szeretés) képessége.
01.10.2025
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése