A grey, clouded day. London’s autumn foreshadows the long, sunless months ahead. The light is palpably thinner. And yet, something opens within us—a quiet expectancy for a sunlit sky. It is like an invisible calendar entry written inside us, awaiting the moment when light returns.
These small entries matter. When we record our longing, we lay the foundation for gratitude—for fresh sight, for the rebirth of our senses. Autumn, winter, spring, summer—it makes no difference. In summer, the long days spoil us so easily that we neglect to make such entries at all.
This attentiveness upward is essential. The slow transformation of branches and leaves does not pass unnoticed. We observe how the grey deepens—or suddenly lifts, touched by blue.
But which world is truly impoverished in stimulus? The grey autumn and winter days, learning the art of waiting, or the twenty-four-hour deluge of news? What do we really see when we glance into one world or the other? What, in truth, is seeing? Is there a difference between the digital eye and the eye that follows the rhythms of nature with courteous attention?
The latter is an angel’s slow construction within our sight. The longer we gaze upon the seemingly eventless, sunless “landscape,” the surer this angelic architecture becomes within us. This is the difference between the digital retina and the living—heart-born—retina. Outside, all may indeed appear grey. Yet beneath its monotony, small stories begin to shimmer: the seed-forms of beauty.
First we imagine them, then we begin to see—and at last, we begin to long for that beauty which is absent from the present moment. To the digital eye, the angel painting within our vision remains invisible.
13 October 2025
Egy szürke, felhős nap (naptár-nyitás)
Szürke, felhős nap. A londoni ősz elővételezi a hosszú, napmentes hónapokat. Érezhetően kevesebb a fény. Valami mégis kinyílik bennünk, várakozás a napfényes égre. Egy láthatatlan naptárbejegyzés ez bennünk, amikor újra megjelenik a fény.
Fontosak ezek az apró bejegyzések. Ha rögzítjük vágyunkat, a hálaadást alapozzuk meg. A friss szemet, érzékeink újjászületését. Őszben, télben, tavaszban, nyárban, mindegy. Nyáron annyira elkényeztetnek bennünket a hosszú nappalok, hogy elmulasztjuk ezeket a bejegyzéseket.
Fontos ez a „felfelé-figyelés”. Nem múlik el észrevétlen a lombok-ágak lassú átöltözködése. Ahogy mind áthatóbbá válik a szürke vegy épp felkéklő ég.
Vajon melyik az ingerszegény világ? A várakozást tanuló, szürke őszi-téli napok vagy a huszonnégy órán át tartó hírözön? Mit látunk egyikbe és másikba pillantva? Egyáltalán, melyik a valódi látás? Van-e különbség a digitális szem, és a természet ritmusait udvarias figyelemmel követő szemünk között?
Az utóbbi egy angyal lassú építkezése a szemünkben. Minél hosszabban figyelünk a látszólag eseménytelen, napfénytelen „tájra”, annál bizonyosabb ez az angyali építkezés bennünk. A digitális és az elő (szív)retina közötti különbség ez. A kint valóban szürke. De monotóniája alatt, lassan, fényleni kezdenek apró történetek. A szépség mag-kezdeményei. Képzelni tudjuk, majd látni, s legvégül vágyni azt a szépet, ami hiányzik a jelenből. A digitális szem számára láthatatlan ez a szemünkben festő angyal.
13.10.2025
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése