Fighter jets roar through the night over Walsingham. The engines’ thunder is so immense that an abandoned car alarm bursts into life in the empty car park, shrieking unrelentingly into the pitch-dark Norfolk night. Walsingham—one of the calmest corners of the world. A place of pilgrimage, marked by sanctity and silence. I am painting among the ruins of the Abbey, whose origins reach back to 1061. It is a beautiful, tranquil autumn.
Yet since my arrival, what keeps breaking through is the sound of military aircraft above the clouds. Again and again, the engines roar into the silence humanity so desperately craves. The rumble of jet turbines. “The bulldozers of hell come thundering.”
A desecration—this unbearable noise, this intrusion of war machines into holiness. As if the village had been built beneath an airfield. The metal birds are unseen; their presence is frightening. An abnormal addition to the landscape.
Walsingham Abbey. Historic ruins. Only the tall pillars that once framed the fourteenth-century East Window still stand, reaching into the sky above the meadow. In one corner, a small plaque marks the spot where the original shrine—the Holy House of Nazareth—once stood. The sanctity of the place, its radiance, is still alive. The silent grandeur of these ruins continues to proclaim the greatness of God, and that humility to which every true pilgrim, seeking his deeper self, is called.
And yet—what is truly the ruin, and what the living? Above, the timed thunder of fighter jets. Training flights. Bombs, precision-targeting systems, and communication arrays—our monstrous “mechanical order,” made godlike. The ruins of our humanity—triumphant—up there in the sky. No one calls down these metal monsters, these extensions of a nation’s fear.
The destroyed abbeys—though Henry VIII “destroyed” them—still stand, like maimed memorials of Christian culture. But the true ruins are the higher culture itself, the one built for war. Fighter jets above the ruins of silence. My God—was it for this that we learned to fly? To walk? That we might helplessly listen, like in some dystopia, to the grinding, maddening shriek of rocket engines?
The two autumn paintings I work on here are my protest in colour. A trembling brush in the hand, learning beauty—its lines the counterpoint to the search-trails the fighters carve into the sky. This is the definition of art: to fly farther than those monstrous birds of flame and metal. Two trees, a footbridge, and the arch of a ruined church— in an explosion of autumn colour.
30 October 2025
Romok fenn és lenn
Vadászgépek húznak el az éjszakában Walshingham felett. A hajtóművek robaja akkora, hogy az amúgy kihalt parkolóban beindul egy autó riasztója. Kikapcsolatlanul vijjog az észak-norfolki, koromsötétben. Walsingham a világ egyik legnyugalmasabb zuga. Kegyhely, melyet szentség és csönd jelöl meg. Az 1061-re datálható Apátág romja között festek. Gyönyörű, nyugodt ősz.
Ami érkezésem óta feltűnik, az a felhők fölötti katonai gépek hangrobbanása. Ismétlődően beledörögnek a hajtóművek az emberségünk által vágyott csendbe. Sugárhajtóművek dübörgése. „A pokol földgyalui dübörögve jönnek.”
Szentségtörés ez a katonai gépek által iderondított – elviselhetetlen zaj. Mintha repülőtér alá épült volna a falu. A gépmadarakat nem látni, jelenlétük félelmetes. Abnormális hozzáadás a tájhoz.
Walsingham Apátság. Történelmi romok. A 14. századi Keleti ablak-íveit tartó magasba futó pillérek állnak egyedül a réten. Utóbbi szögletében emléktábla mutatja a helyet, ahol az eredeti kegyhely, a Názáreti ház állt. A hely szentsége, kisugárzása továbbra is élő. A romok csendben folytatódó monumentalitása tovább hirdeti Isten nagyságát, s azt az alázatot, amire az igazabb önmagához elzarándokló ember képes.
Ám mégis kérdés, mi a rom, és mi az élő? A harci gépek órához igazított dübörgő zaja odafenn. Gyakorlórepülések. Bombák, precíziós célzóberendezések és kommunikációs rendszerek. Az istenünkké tett szörnyesztő „gépi rend”. Emberségünk romjai – diadalittasan – odafenn. Senki nem parancsolja le ezeket a gépszörnyeket, egy ország félelmének meghosszabbításait.
A lerombolt apátságok, bár VIII. Henrik „lerombolta”, mint egy megcsonkított keresztény kultúra mementói, állnak. Ám az igazi romok a felettes (háborúkra berendezkedő) kultúra. Vadászgépek a csönd romjain. Istenem, hát ezért tanultunk meg repülni? S járni? Hogy tehetetlenül hallgassuk, mint egy disztópiában, a rakétahajtóművek felőrlő-őrjítő zaját?
A két őszi kép, melyet festek színes tiltakozás. A kézben remegő ecset, amint tanulja a szépséget. Mintegy ellentétjeként a vadászgépek égre írt keresővonalainak. A művészet definíciója ez: messzebbre szállni, mint az odafenti rakétahajtóművek-szörnymadarak. Két fa, patakhíd, és a romtemplom íve: őszi színrobbanásban.
30.10.2025
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése