Now, afterwards,
sitting here in the Café Nero on Piccadilly Circus, I look back. What did I see
on the way? What did I notice — or did I notice anything at all in that rush? The images are slow to return. Yes, I remember now — a thin woman in a full
black burqa sat down opposite me. It was strange how the eye struggled to find
shape on that pitch-dark fabric, to decipher what it saw. But soon the image
came together: burqa from crown to foot, only two openings for the eyes — and a
pair of enormous, round glasses. Before her, in the same position as I held
mine, a fabric bag. To my left, a young man scrolling on his phone. Slowly, I
manage to summon from forgetfulness my fellow travellers. Opposite, slightly
diagonal, an Indian couple — I remember the way they laughed, so deeply,
shaking with laughter. A girl to my left, perhaps she boarded later.
Beside the Indian couple, a Japanese woman of indeterminate age, perhaps in her
thirties. Suddenly, she reacts to something with a vivid, heartfelt smile —
perhaps she received a message, for warmth appears on her face.
And if I were to go on — to recall more of what, or whom, I saw — my memory reaches no further. Just as, climbing out of the Underground at Leicester Square, I recall almost nothing — only my hurried steps.
A pattern? I would like to believe we do not rush through life like this. That there is something deeper than this weightless, earthly spacewalk. And how good it would be to slow down, to recall all that brushed past us during the day.
It is a pleasant surprise — a reminder — how important it is to notice human presence. The day fills with a different rhythm when we do — as I do now, watching the young Chinese couple at the next table. Both have strikingly beautiful faces. The girl’s nails, lacquered with a pierce-like shine. And in the stroller beside them, a little boy playing with a toy sword. It’s good to see him seeing things — here, in the café — that we do not. His imagination creates stories and companions all around him.
We must learn to slow our eyes. Otherwise we see as little of the world as the rockets that slice foolishly across the sky above battlefields — nothing, and no one. For — and this is a serious warning — the weapon’s vision, the sight tuned to nothing, the strike-machines’ mechanical gaze — are all born here: in the accelerated everyday, rushing past faces.
2 November 2025
Rohanás és lassítás
Rohanás egyik helyről a másikra. Így sikeredett a délután, még ha az a „hely” épp egy baráti ebéd. Figyelni az órát. A metrócsatlakozást. Itt mennyit vár, ott mennyit lehet behozni, ha nem a Piccadilly Line-on megyek, hanem a Victoria-Green park állomásokon keresztül rövidítek. Késésben. Még menthető (alig) időn belül odaérek.
Most utólag, itt a Piccadilly téri Café Néróban, visszagondolok. Mit láttam útközben? Mit figyeltem meg, vagy észrevettem-e valamit a nagy rohanásban? Nehezen akarnak előjönni a képek. Igen, emlékszem, velem szembe leült egy csupa fekete-burkában egy vékony nő. Fura volt, hogy a koromsötét szöveten próbált formát találni a szem, s megfejteni a látványt. Aránylag hamar összeáll. Felcsúcstól talpig burka. A személ kivágott két nyílás. S óriási, köralakú szemüvegkeret. Előtte, épp, abban a tartásban, ahogy én tartom, szövettáska. Mellettem bal felől, fiatal férfi mobilozik. S lassan sikerül előhívnom feledésből kimentett útitársaim. Átellenben, félig szemben, egy indiai pár. Emlékszem milyen átéléssel nevetnek valamin. Rázkódnak a nevetésben. Egy lány, szintén bal felől mellettem, lehet később érkezett. Az indiai pár mellett egy japán, megfejthetetlen korú, talán harmincas éveiben járó nő. Egyszercsak átélt, szép, érzelemteli mosollyal reagál valamire. Talán sms üzenetet kapott, melegség jelenik meg az arcán. S ha tovább kéne folytatnom, mit, kiket láttam, ennél tovább nem terjed emlékezetem. Ahogyan a Leicester Squarről, a metróból feljövet, szinte semmire sem emlékszem, csak szaporázott lépteimre.
Modell? Szeretném hinni, hogy nem így rohanunk át az életen. Hogy ennél a súlytalan, földi űrsétánál van mélyebb. S jó lenne lelassítani úgy, hogy fel tudjuk idézni mindazt, ami a nap folyamán elsuhant mellettünk. Meglep, kellemes emlékeztető, hogy észrevenni az emberi jelenlétet mennyire fontos. Más ritmussal telik meg a nap, ha felfigyelünk, mint ahogy most én is, a mellettem lévő asztalnál, a fiatal kínai párra. Mind a fiúnak, mind a lánynak nagyon szép arca van. A lány körmén, a lakkozás piercing-hatással kiegészítve. S a babakocsiban karddal játszó fiúgyerek. Jó látni, hogy lát olyan dolgokat, itt a kávézóban, amiket mi nem. Képzelete történeteket és társakat teremt körülötte.
Muszáj tudni lassítani a szemünket. Különben csak annyit látunk a világból, mint a csataterek felett az eget együgyűen hasító rakéták. Semmit. És senkit. Mert – s ez nagy figyelmeztetés – a fegyver-látás, a semmire hangolt fegyver-optikák, a csapásmérő gépszemek itt születnek. A felgyorsított, arcok mellett elsuhanó hétköznapokban.
02.11.2025
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése