Glaze

 

What is the message of a surface? The question ripened in me in recent days, at the end of a long chain of visual impressions. I had noticed what I now wish to speak about before, yet for some reason, it has only now become unavoidable. It is about the surface of certain things. You see it in television talk shows — it almost hurts the eye. The hosts and their guests appear in ever more immaculate clothing. Designer watches. Fabrics and colours of a disturbingly perfect quality. Leather, textiles, studio furniture — flawless in every detail. And not only in studios: government buildings, press rooms. Expensive, uniform chairs. The upholstery, the finish — faultless, in every way. Of course, by the standards of a certain impeccable ideal.

And here, it is not the cost or value of things that matters. It is the surface, and what it tells us. I recall especially the double-breasted jacket of a certain politician — and even more vividly, his silk tie with its shell-like sheen. The women’s flawless make-up, the obligatory, glossy, new patent-leather shoes.

These flawless surfaces have become the standard. And this particular texture — I don’t know why — instantly recalls the sterile atmosphere of medical waiting rooms. Sterile, spotless surfaces. Wherever they appear, they are the signs of wealth and relative comfort. Fifteen or twenty years ago, the same figures sat in their chairs dressed in ordinary clothes — street clothes. Without studied gestures or prestige. In a kind of visual humility. In an ordinary way. Without glaze.

Because that is the most fitting word for it: glaze covers our modern surfaces. A covering, even a denial, of the way things actually and naturally are. Our sterile surfaces are a compulsive denial of transience, of the fragility of our affluence — of everything that poverty and imperfection are capable of revealing. Put more plainly: we love to dress in illusions. In what glitters, what over-shines itself. Immaculate clothes, designer arrangements — another form of the same flood of plastic that covers everything.

There is something unnatural in these surfaces. One feels that such radiance cannot last long. The first rain, the first wind, the first puddle of water — reality itself — will flatten these freshly ironed surfaces. And yes, here I can name more precisely what it is that “hurts the eye.” These glazed surfaces, our glazed clothes, our glazed identities — they seem made for sterile interiors only. Because, as I said, the first dust, the first gust of air, the first rain will wash away — annihilate — their sterility.

Artificial interiors. Perhaps this is where we now wish to dwell — in the sheltered detachment from nature. To be valid only indoors — within our isolated selves? In the protective (yet isolating) embrace of the artificial angel of comfort.

Glaze-world, glaze-news, glaze-ideologies, glaze-tastes, glaze-powers, glaze-interfaces, glaze-designs, glaze-electronics, glaze-gadgets, glaze-shopwindows, glaze-advertisements, glaze-politicians, glaze-campaigns, glaze-history. Eyes trained to the glaze.

This is not a judgment. It is simply what I see. And my eyes, instinctively, resist. And not only my eyes.

 

10.11.2025

 

 

Máz

 

Mi a dolgok felületének üzenete? A napokban érett meg bennem a kérdés, hosszas „vizuális” történet – benyomások – végén. Eddig is észleltem, amiről beszélni szeretnék, de valami miatt most vált halaszthatatlanná. Nos, bizonyos dolgok felületéről van szó. Televíziós beszélgetőműsorokban tűnik fel, mintegy „szúrja a szemet.” A műsorvezetők, és interjúalanyok, egyre makulátlanabb ruhákban. Dizájner órák. Bántóan tökéletes, minőségi anyagok és színek. Bőr, textil, stúdióberendezés. S nemcsak stúdiókban. Kormányzati épületek, sajtótájékoztatók enteriőrje. Drága, sablon székek. A kárpit, a megmunkálás – minden hibátlan minőség. Persze, egyfajta „makulátlan sztenderd” szerint.

S itt nem a dolgok ára vagy értéke a lényeges. A felület és annak üzenete. Egy politikus-közéleti szereplő kétsoros gombolású zakója különösen megmarad bennem. S még inkább hibátlan fényű selyem nyakkendője. Kagylófény. Nők makulátlan sminkje. Az elengedhetetlenül hibátlan, új, lakk-cipők.

Sztenderdek lettek ezek a hibátlan felületek. S ez a ruha minőség, nem tudom, miért, de azonnal idézi az orvosi várók hibátlan steril atmoszféráját. Steril, hibátlan felületek. S ahol ezek megjelennek – a gazdagodás és relatív jólét felületei. Tizenöt-húsz éve, ugyanezek a szereplők még átlagos „utcai” ruhában ültek. Műmozdulatok és presztízs nélkül. Egyfajta vizuális alázatban, átlagos, módon. Máz nélkül.

Mert ez a legtalálóbb szó rá: máz fedi modern felületeinket. Elleplezése, sőt, tagadása mindannak, ahogyan a dolgok valójában és normálisan vannak. Steril felületeink kényszeres tagadása a mulandóságnak, törékeny gazdagságunknak, mindennek, amit a szegénység és töredékesség képes megjelölni. Máként szólva: szeretünk káprázatokba öltözni. Ami csillog, ami túl-ragyog önmagán. Hibátlan ruhák, dizájner elrendezés: egy másik formája annak, hogy mindent elönt a műanyag.

Van valami természetellenes ezekben a felületekben. Azt érezni, hogy ezt a „ragyogást” nem lehet hosszan fenntartani. Az első eső, az első szél, az első víztócsa (valóság) maga alá gyűri e frissen vasalt felületeket. S igen, itt sikerül talán megfogalmazni pontosabban, mi az, ami „bántja a szemet”. Ezek a máz-felületek, máz-ruhánk, máz identitásaink – mintha csak steril belső terek számára készültek volna. Mert, mint mondtam, az első por, szél, eső elmossa – megsemmisíti – sterilitásukat.

Mesterséges belső terek. Talán ide kívánkozunk jobban, természettől kiszakadt védettségben lenni. Hogy csak bent (elszigetelt önmagunkkban) legyünk érvényesek? A kényelem és komfort mesterséges angyalának védő (elszigetelő) ölelésében.

Máz-világ, máz-hírek, máz-ideológiák, máz-ízlések, máz-erők, máz-felhasználói felületek, máz-dizájnok, máz-elektronikák, máz kütyük, máz-kirakatok, máz-reklámok, máz-politusok, máz-kampányok, máz-történelem. Máz-hoz idomított szemek.

Ez nem ítélet. Egyszerűen csak ezt látom. S a szemem, ösztönösen, tiltakozik. S nemcsak a szem.

 

10.11.2025