Why am I writing this? Because I wanted to put down something light, something elevating, something simple. I blame the supermoon for the restlessness I’ve suffered these past days. I feel weighed down by everything — the experiences of the last decades, and especially by the flood of news poured upon us, upon myself, upon all of us. I want to forget it all — the negativity, the wars, the political quarrels, the daily scandals, the crime flooding the streets (and the headlines). I blame the supermoon. But in truth, it is my fault — our fault. Under the pressure of the supermoon’s air I begin to understand the “supermoon nature” of cyberspace itself. It does more than influence us — it transforms us. The psyche that walks, wanders, surfs within it becomes a fragile submarine. Cyberspace, and all its content, closes in around us with the pressure of the deep sea. Its inventors never thought through how quickly — a few years, two decades within it — and we are already at the depth limit.
(Here in Leicester Square Café Nero, at the round table opposite, an elderly couple was having coffee. They arrived almost without motion — the man entirely still — without a word. The gentle gestures of the silver-haired woman, brushing crumbs into his empty cup, show that all is well. A beautiful couple. A painfully beautiful moment: a glimpse of ourselves, a few decades hence, walking among us. The couple — we are looking into a time mirror, seeing forward into the flow of years. They came quickly, and when they were done, they left. Have they already sailed out, risen beyond the point of crushing? And how strange — a few minutes later, a young couple sits down at the same table. In their twenties. Fifty years between them. The girl wears a string of pearls around her neck. They, in their youth, do not yet feel this deep-sea pressure that rules the nature of cyberspace.)
If we are not careful, cyberspace will soon crush the submarine of our history. But, as I said, I don’t want to write about heavy things. I’m searching for an answer: how can one rise within cyberspace, how to ease its grip? How to emerge from the images of history as it stands now, here?
I imagine myself
again at Flatford Mill. The reeds whispering unceasingly along the weir. Or, if
rain is falling now, its tireless fine drizzle. But above all, I imagine
sunlight — in this early winter. This is no longer cyberspace, but an inner
reverie, a real-time journey. To be there, to long once more for reconnection
with nature — our submarine begins to ascend. And within us, the longing grows
stronger: to inhabit real spaces, where the eye may scatter itself freely,
guiltlessly —
in Reality.
06.11.2025
Itt és ott
Tegnap volt szuper-hold. Melegebb sárgában világított. Mozdulatlanul tartotta felettünk az észak-londoni már nem pára, még nem köd. Lehet, nem a legjobb idő George Orwell Keep the Aspidistra Flying című regényét olvasni. Nyomasztó, a mondatok szép ritmusa ellenére. Talán túl nagy ugrás a harmincas évek valós szegénységébe visszatérni. Mára – a kor akkori sztenderdjéhez képest – megszépült, tehetős területek. Holland Park, Ealing. Meglep, mennyire sokkal nagyobb ereje van a valódi könyvlapoknak. Magasabbra emelik, összehasonlíthatatlanul mélyebbre viszik a képzeletet. A cyber-térnek egy sajátos formája ez, azzal a különbséggel, hogy Orwellt olvasva egyszerre „vagyok ott”, és „maradok itt”. Ettől fájdalmas a szereplők küzdelmét átélni. Nyolcvan öt évvel ezelőtti önmagunk, több, mint párhuzamos világ.
Miért is írom ezt? Hisz valami könnyedebbet, valami felemelőt és egyszerűt szeretnék papírra vetni. A szuper-hold okozta irritációra fogom az érzést, amitől napok óta szenvedek. Nyomasztónak érzem mindazt, elmúlt évtizedek élményét. Különösen az évek óta ránk-magamra-rám-mindannyiunkra öntött híreket. El akarom felejteni mindazt a negativitást, háború, politikai viták, mindennapi botrányok, az utcákat (híreket) ellepő bűntényt. A szuperholdat okolom. Ám valójában az én (miénk) hiábám. A szuperhold légnyomása alatt értem meg a cyber tér „szuper-hold” természetét. Több, mint hatással van ránk. A benne járó-barangoló-szörföző psziché törékeny tengeralattjáróvá válik. A cyber-tér, és annak tartalmai, mélytengeri nyomásként vesz bennünket körül. Kitalálói sosem gondolták át, hogy milyen hamar, egy két benne töltött év, két évtized, és már rég merülési határon járunk.
(Itt, a Café Néróban, a szemben lévő körasztalnál, egy idős házaspár kávézott. Jöttek, szinte mozdulatlanul – a férfi teljesen mozdulatlanul -, egyetlen szó nélkül. Az ezüst hajó nő gyöngéd gesztusai, ahogy férje üres csészéjébe söpri a morzsát mutatja, hogy minden rendben. Gyönyörű pár. S fájdalmasan szép pillanatkép, hogy néhány évtizeddel későbbi önmagunk is köztünk jár. A pár: időtükörbe nézünk, mélyen előre pillantva az évek folyamában. Gyorsan jöttek, amint végeztek, távoztak. Vajon ők már kihajóztak, s felül vannak a roppanási határon? S milyen különös, pár perc múlva egy fiatal pár ül le, ugyanahhoz az asztalhoz. Huszonévesek. Ötven év a különbség. A lány nyakában gyöngysor. Ők még, fiatalságuk miatt, nem érzik a cyber-térnek ezt a mélységi nyomástól uralt természetét.)
A cybertér, ha nem vigyázunk, hamarosan képes lesz összeroppantani történelmünk tengeralattjáróját. De mint mondtam, nem nehéz dolgokról szeretnék írni. Arra keresem a választ, hogy lehet „emelkedni” a cyber-térben, hogy enyhüljön szorítása? Kijutni a történelem mostani, itteni képeiből?
Elképzelem, hogy újra a Flatford Millnél járok. A gátat övező nádas kikapcsolhatatlan suhogását. Vagy, ha ott most eső hull, annak fáradhatatlan szemerkélését. De elsősorban a napfényt képzelem el e kora télben. Ez már nem cyber-téri, hanem belső merengés és valós idő utazás. Ott lenni, vágyni az újra összekapcsolódást a természettel: tengeralattjárónk emelkedik. S erősödik bennünk a vágy, hogy valós terekben tartózkodjunk, ahol a szem bűntelenül, szabadon szórhatja szét önmagát. A Valóságban.
06.11.2025
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése