Briefly put, what I am writing about could be titled The Little Boy and the Rabbit. Another story that no satellite could ever observe. And yet—more important than any satellite’s orbit.
Cambridge. York Terrace. That much, the machine optics circling the Earth could register, focusing down upon us. But what it cannot see: a little boy arriving with his parents and their dog to visit a friend of mine. His mother has been here before, but the boy, Milo, never. I, too, am a guest, and it is I who open the door. Milo greets me politely, but even as he does, he slips free of his mother’s hand—and sets off, in a trajectory no satellite could chart with greater precision. He gallops across the hallway, straight into the room, and comes to rest before the rabbit’s cage. He kneels on both knees and instantly begins to “converse” with the rabbit. The two fall, mutually, into one another’s gaze.
And why is this story invisible? Because Milo has never been here before. But he knew—from his parents—that his mother’s colleague has a pet rabbit. And that this rabbit is clever, beautifully coloured, and does all the sorts of things that awaken a child’s curiosity.
No doubt, before arriving, he had imagined the room countless times—or rather, imagined the rabbit. (His name is Beau.) The little boy’s steps were guided by the map of trust. A trust drawn from hearsay. And that trust outlined a perfect path. The rabbit was indeed there—exactly as he had pictured him. Thus his afternoon became a vision-led wonder, reaching its summit in play.
And from that point on, the satellite—with its AI eyes—saw nothing at all. It did not stop to think that we adults, too, might still possess—or should possess—such an inward image of life, and of what lies beyond life. Somewhere within us it hides, etched into our being, into our desires—into the whole fabric of our existence.
And compared to this lost—or dimmed—vision, how blindly we wander. We are afraid to imagine the inevitable, the self-evident: the promised Heaven, the Kingdom. And lacking that inner certainty, we cannot picture our own confident arrival— to enter, instinctively, as the boy did, galloping into that house, bursting through the door that opens onto the Holy of Holies. And, like Alice in an adult Wonderland, to go— to kneel before a sight more marvellous than any rabbit’s cage. To gaze, with eyes open, upon what (Whom) we find there. To lose ourselves, once again, in the rediscovered Game of Life. What the satellite can never see, never even suspect—is only what we shall one day understand in that act of kneeling: that He has long been waiting for us to find the way to Him, through the strange stairwells and narrow hallways of our lives. (That path I witnessed in Cambridge—I was determined not to forget it.)
10 November 2025
‘Alice in Wonderland’
Röviden, amiről írok, annak a címe ez lehetne: kisfiú a nyúllal. Ismét egy történet, ami műholdakról soha nem megfigyelhető. Pedig fontosabb minden műhold mozgásánál. Cambridge, s az utca, York Terrace – ezt idáig láthatja a földkörül ránk-fókuszáló gép optika.
Nos, amit nem lát. A kisfiú, aki szüleivel és kutyájukkal jön egy barátomhoz látogatóba. Anyukájuk már járt itt, de a kisfiú, Milo, soha. Magam is vendég vagyok, én nyitom ki az ajtót. Milo köszön, de már szabadul is az anyai kéztől. S egyenesen, egy műhold sem követhetne precízebb pályát. Átgaloppol az előszobán, be a szobába, egyenesen a nyúlketrechez. Megérkezik, két térdre ereszkedik, s azonnal „szemezni kezd” a nyuszival. Kölcsönösen egymásba feledkeznek.
S miért láthatatlan ez a történet? Milo soha nem járt itt. De szüleitől tudja, hogy anyukája kollégájának van egy háziállat-nyula. S hogy ez a nyuszi nagyon intelligens, szép színe van, és csupa olyan dolgot csinál amire egy kisgyerek kíváncsi.
Nyilván, érkezése előtt számtalanszor elképzelte a szobát, pontosabban, a nyulat (Beau a neve). Kisfiús lépteit a bizalom térképe vezette. Hallomásból. S ez a bizalom tökéletes útvonalat rajzolt. A nyuszi tényleg ott volt, és épp olyan, amilyennek elképzelte. A kisfiú délutánja így: látomás vezérelte csoda. Mely játszásban csúcsosodik ki.
S innentől a műhold, AI szemeivel, végképp nem lát semmit. Nem gondolkodik el rajta, hogy felnőttként nekünk is lehetne, kéne hogy legyen, egy ilyen belső elképzelés az életről, s ami az életen túl van. Valahol, ott rejtőzik bennünk, ösztönösen belénk, vágyainkba – létünk egészébe – rajzolva. S ehhez az elvesztett (vagy elhalványult) látomáshoz képest mennyire vakon járunk. Megijedünk elképzelni azt, ami elkerülhetetlen, ami nyilvánvaló. A megígért Mennyországot (Üdvösség). S e belső bizonyosság híján nem tudjuk elképzelni magabiztos önmagunkat. Úgy megérkeznünk, hogy mintegy a kisfiú ösztönösségével, „berobogni” abba a lakásba. Ahol a legspontánabb módon megnyitjuk a Szentek Szentjébe vezető ajtót. S mint Alice egy felnőtt csodaországban, oda megyünk, egy minden nyuszi-ketrecnél csodálatosabb látvány elé letérdelni. S amit (Akit) ott találunk, nyitott szemmel rácsodálkozni. S az élet visszanyert Játékába bele-visszafeledkezni. S amit a műhold tényleg soha nem láthat, még csak meg sem sejthet – csak amit mi érthetünk meg majd abban a leborulásban -, hogy Ő, milyen régen várta, hogy megtaláljuk a különös lépcsőházakon és előszobákon át hozzá vezető utat. (Nos, ezt a Cambridge-ben megfigyelt „utat”, semmiképpen nem akartam elfelejteni.)
10.11.2025.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése