With John Constable lingering somewhere in the background of this story, I begin to reflect on the nature of painting in the landscape. It is a pilgrimage in a double sense. First, you must actually set out—travel and walk into the landscape. To be there as the constantly shifting lights and colours are born. And second, the painting itself is a pilgrimage: a thousand micro-journeys, from canvas to view, from the glimpsed and contemplated detail to the inner image—deciding what must be added to the picture, then returning to the canvas to make that change, and then back again to the countless details of nature.
A peculiar kind of co-movement with nature. In the act of creation, one does something one would not normally do: through this micro-pilgrimage, the painter adapts to nature. In each gesture of the hand holding the brush, the painter imitates nature’s own motions. He follows the shifting scene. He accompanies it. His hand moves in concert with his model. It is like a dance in which nature leads its partner.
And in these countless threads of “following line and motion,” every single brushstroke is the preserved imprint of the beauty that has been observed. This is why there is an inexpressible difference between painting in the open air and painting a landscape from a photograph. The canvas of the pilgrim-observer—the painter who goes out into the field—carries incomparably more life. The living tremor of colours, plants, clouds, sky, water-mirror, wind, and light is there, held within the picture. The image is alive because it reflects and preserves that fullness. And the fact that it was born from real observation, from a real experience, is, as I said, instantly felt.
According to this inner logic, the studio painting is one-dimensional. It lacks the pilgrimage—the way the pilgrim yields himself to a larger Whole. A kind of “lack of humility,” for in the studio the painter’s control over his model never truly loosens. This whole difference is difficult to put into words. Yet I think that if I were to meet John Constable out in the landscape, he would understand exactly what I am trying to say. In the fellowship of hand-gestures.
18 November 2025
Kézmozdulatok (Constable-dialógusok)
Téli eső a flatfordi-réten. A Sour-folyó egyik mellékága itatóvá szélesedik. Tükrében nápolyi-sárga és rózsaszín pírban tükröződő felhők. A túloldalon lombujkat levetkőzött nyárfák és cserjék. Szemerkélő eső és napfény váltakozása. Ázik az olaj festkék a vásznon, muszáj időről-időre letakarni.
John Constable-lel történetünk hátterében, elgondolkodom a tájban festés természetéről. Kettős értelemben zarándoklat ez. Egyrészt, el kell utazni, és kimenni a tájba. Ott lenni ahogyan a szüntelen változó fény és színek születnek. Másrészt, a festés folyamata is zarándoklat. Ezernyi mikro-utazás, vászontól, látványig, a megpillantott és átgondolt részletektől a benső képig, mi az amit hozzá kell adni a képhez, majd a vászonon létrehozni ezt a változást, aztán újra vissza a természet számtalan részletéhez.
Különös együtt változás ez a természettel. Az ember valami olyasmit tesz az alkotás folyamatában, amit normálisan nem tenne. E mikro-zarándoklaton keresztül, alkalmazkodik a természethez. Az ecsetet tartó kézmozdulatával utánozza annak mozdulatait. Utána megy a változó látványnak. Követi azt. Kézmozdulatával együtt mozog modelljével. Olyan ez, mint egy tánc, amiben a természet vezeti táncbeli párját.
S ebben a számtalan „vonal és mozdulatkövetésben”, minden egyes ecsetnyom – a megfigyelt elő szépség megörökített lenyomata. Ezért van elmondhatatlan különbség a természetben való festés, és a fotóról készített tájkép között. A tájban elő-zarándokló-megfigyelő festő képe összehasonlíthatatlanul több életet hordoz. A színek-növények-felhők-égbolt-víztükör-szél-fény élő rezdülése ott van a képben, megörökítve. A megörökített és visszatükrözött gazdagság miatt élő a kép. S az, hogy valós megfigyelésből, valós élményből készült, mint mondtam, azonnal „érződik”. Ehhez a logikához képest a műtermi festmény, egy-dimenziójú. Hiányzik belőle a zarándoklat. Az, ahogyan a zarándok alárendeli megát egy nagyobb Egésznek. Egyfajta „alázat-hiány” ez, hisz a műteremben festő kontrollja modellje felett, végig megmarad. Mindezt a különbséget nehéz szóba önteni. Ám azt hiszem, ha John Constable-val találkoznék a tájban, értené, miről beszélek. A kézmozdulatok közösségében.
18.11.2025
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése