Categorical Imperative

 

My previous “landscape”, from its depths, was never meant to be a naive or banal image (a child wandering around in a church). It was much more the “mantle” of an indisputable commandment: do not wage war! Every temple, every sanctuary embodies this categorical injunction. Everything that occurs within a temple—everything a sacred interior can bear—condenses into this unassailable message.

It is no accident that we dare not look the eyes of our temples in the face. It is no accident that their most cherished entrances stand increasingly empty. We turn away, both as a culture and as individuals.

And we do not see, projected through the prism of its childlike depths, the angels. The options for healing. And something else, equally vital, that we are incapable of beholding: that the child psyche walking within the temple, glimpsing the mirror of its own home therein—a protective vision. The Commandment compressed into the angelic essence of the child—how it walks among us on two legs—is, truly, if one may speak in terms of this image, an “anti-explosion.” The gesture of the Angel of History warding off calamity.

And we, adults cloaked in the camouflage of a second-life uniform, how bewildered—how blind—we are. We fail to see that the reason our world, at any given moment, does not collapse, is precisely thanks to the acknowledged presence of children. How long can this salvific vision endure?

 

07.11.2025

 

 

Kategorikus imperatívusz

 

Az iménti „tájkép” Aljáról nem egy naiv, banális kép akart lenni. Sokkal inkább „köpenye” egy megfellebbezhetetlen parancsolatnak: ne háborúzz! Minden templom-szentély ezt a kategórikus felszólítást testesíti meg. Minden, ami megtörténik egy templomban, amit egy templombelső csak hordozni tud, ebbe a megfellebbezhetetlen üzenetben sűrűsödik össze.  

Nem véletlen, hogy nem merünk templomaink szemébe nézni. Nem véletlenül egyre üresebbek a szeretnek ennek a legigényesebb bejáratai. Elfordulunk, mint kultúra és mint egyének.

S nem látjuk az alja gyermekségének prizmáján közén vetített angyalokat. A gyógyító opciókat. S még valamit, ami épp ilyen fontos, képtelenek vagyunk szemlélni. Hogy a templomban sétáló, s abban otthonának tükörképét megpillantó gyermek-psziché – védelmező látomás. A gyermek angyalságába sűrített Parancsolat – ahogyan közöttünk, két lábon sétál – ténylegesen, ha szabad ezzel, a képpel élni, egy „ellen-robbanás”. A történelem Őrangyalának bajt elhárító kézmozdulata. S mi, a second-life terepszínű egyenruhájába bújt felnőttek, milyen értetlenek (vakok) is vagyunk. Nem látjuk be, hogy az, hogy világunk adott pillanatban épp nem dől össze, épp a gyermekek elismert jelenlétének köszönhető. Meddig tart ki ez a megmentő látomás?

 

07.11.2025