Today was a study day. Rowan Williams spoke about the Nicene Creed. A talk of surgical precision and sensitivity, where even the milligrams of meaning mattered (Saint Giles, Bloomsbury, London). He illuminated the meaning of the Trinity —the relation between the Father, the Son, and the Holy Spirit—showing how what the Council once grasped in its Credo remains a decisive, consciousness-shaping force even now. Williams drew together the essential insight that the Son proceeds from the Father, that He is not created but of one being with Him. It is crucial, he emphasized, that the Creator (the Father) and the Redeemer (the Son) are one and the same God. The act of redemption is inseparable from the original act of creation. And this, necessarily, must shape our image of God.
That is: God is never a distant, solitary being. The Father is forever begetting the Son. We must never imagine Him as having some inward, hidden, remote core—as though there were a secret chamber within the divine. No: the Son constantly reveals who He is. There is no place for conspiracy theories here, no waiting upon some esoteric, hidden knowledge. And yet, we love to flee into such fantasies.
Another thought that struck me: it is an error to think that the Christian’s “divinization”—their theosis—means a lessening of our humanity. That one would displace or gradually replace the other. Williams underlined that the modern person must not simply be led back to faith in God, but to faith in their own humanity, too. We have forgotten what it means to be human—forgotten the goodness of being human. We should believe in our humanity just as we believe in God.
And a third thought, truly inspiring, was his definition of the Church: “The Father is born from the Son—Light from Light.” Christians, then, are the community called to ceaselessly generate life and to share this Light—the divine Life itself.
All this, undeniably, is abstract theology—necessarily so, since it grapples with truths and experiences that scarcely yield to words.
*
After the lecture came a time for questions and responses. A question formed in me too—more a reflection than a question—then and now, as I write this. Everything said, everything we confess in the Credo, is true. Yet there remains a kind of “blind spot” that the Christian confession inevitably creates. And if we are honest with ourselves, we must admit: the Credo produces a kind of vacuum, when it meets the world’s weight and inertia within us. The Credo outshines the world—and the heaviness of our humanity. There lies its inner incompatibility. Like a space station, it offers no docking port to approaching History.
For indeed, if we are not careful, the Credo becomes like a star that burns too brightly. I search for the image: if we do not read it through the prism of our lived humanity, this radiant vessel of faith will simply glide above us—a blazing celestial body moving so swiftly that its fertile light cannot penetrate the barrenness within us. It fails even to touch us tangentially.
We must turn the
prism—until the eye of the Credo can look into the chaos of our
humanity. For the Credo cannot remain a beautiful but sterile
confession. The question, then, is only this: what can integrate it? How can
the Christian Credo absorb into itself our Freudian drives, our
inexplicable aggressions, our “dirty talk”—all that is anything but angelic
within us?
Julia Kristeva’s critique of the Christian concept of the person, and of the
ontology of grace, strikes precisely at this point.
Our only answer is the human face of the Credo. We speak all these words of faith to that Face—the One who came precisely to embrace our humanity with mercy. Jesus, the Redeemer, was concerned with our inner gravities, with the thousand currents of history—personal and collective—that flow through us, good and bad alike. He could address the human being before Him within their givenness, and lift them back to God—not by erasing what they were, but by giving direction to their nature’s pilgrimage.
That is why
Christianity is never complete. If it is real, it is always being born.
Beneath the surface, our chaos may always erupt, taking form in our failures.
But because of the Credo, these are never final stations—they are points
of encounter between the Holy and the human.
20.10.2025
A fény keresztjén
Ma tanulmányi napon. Rowan Williams beszél a niceai hitvallásról. Sebészi pontosságú, érzékeny beszéd, ahol a jelentés milligrammjai is számítanak (Saint Giles, Bloomsbury, London). A Szentháromság jelentését, az Atya, a Fiú és a Szentlélek viszonyát világítja meg, hogy amit a zsinat Credojában megértett, mennyire máig döntő fontosságú tudatformáló erő. Williams mintegy összegzi tény jelentőségét, hogy a Fiú az Atyától származik, nem teremtmény, hanem egylényegű vele. Döntő, hangsúlyozza, hogy a Teremtő (Atya) és a Megváltó (Fiú) egyek. Mindkettő ugyanaz az Isten. A megváltás tette az eredeti, „első” teremtés tette, szétválaszthatatlanul. S mindennek döntő következménye kell, hogy legyen Istenképünkre. Azaz: Isten sohasem egy távoli, magányos egyén. Az Atya mindig „szüli” a Fiút. Sohasem szabad úgy elképzelnünk Őt, hogy „az Istenben van egy benső, rejtett, távoli mag”, valami elrejtett benső mélység. Nem: a Fiú minduntalan mutatja, ki Ő. Nincs helye „összeesküvés elméleteknek”, valami ezoterikus, rejtett „tudásra” várakozásnak. Mert szeretünk ilyen fantáziákba menekülni.
Az eszmélkedésből az is megragad, hogy a keresztény személy „átistenülését”, így, az előbbi háttér előtt, tévedés úgy felfogni, hogy „istenibbé” válásunk emberségünk csökkenését jelentené. Hogy egyik felváltaná, és fokozatosan lecserélné a másikat. Williams kiemeli, hogy mai embert nem egyszerűen istenhitre kell rávezetni, hanem a saját emberségében való hitre. Mert elfelejtettünk embernek lenni, hogy milyen jó embernek lenni. Emberségünkben épp úgy kéne hinnünk, mint Istenben.
S a harmadik gondolat, ami valóban inspiráló, s megérintett az egyház definíciója. „Az Atya a Fiútól születik, Világosság a Világosságtól.” A keresztények így az a közösség, melynek hivatása, hogy maga is szüntelen életet generáljon, s megossza ezt a Fényt (isteni Életet).
Mindez, nincs mit tagadni, elvont teológia – szükségszerűen ez, hisz nehezen szavakba foglalható igazságokkal és tapasztalattal foglalkozik.
*
Az előadás után kérdezz-felelek. Bennem is körvonalazódik egy kérdés, inkább gondolat, ott is, és most, utólag. Minden, ami elhangzott, amit a Crédóról vallunk, igaz. Ám van, egyfajta „holttér”, amit a keresztény hitvallás, elkerülhetetlenül létrehoz. S ha őszinték vagyunk magunkkal, muszáj bevallanunk, hogy a Crédó, valóban egyfajta „vákuumot” teremt, amikor a világ bennünk hordozott tehetetlenségével összeér. A Crédó túlragyogja ezt a világot és emberségünk nehézkedését. Itt érzem a benne foglalt inkompatibilitást. Mint az űrállomás, nem nyújt „dokkolást” az érkező Történelemnek. Mert bizony, a Crédó, ha nem vigyázunk rá, olyan, mint egy túlfénylő csillag. Keresem a képet. Ha nem olvassuk valós emberségünk prizmáján át, ez a fénylő űrhajó átsuhan fölöttünk. Tündöklő égitestként, ami olyan gyorsan halad, hogy megtermékenyítő fénye képtelen terméketlenségeinket beragyogni. Még csak érintővonallá sem válik.
Muszáj prizmáján fordítani, amíg a Crédó-szemünk, képes emberségünk káoszába pillantani. Mert a Crédó nem maradhat gyönyörű, de steril hitvallás. S innentől a kérdés csak az, hogy mi integrálja, hogyan képes a keresztény Crédó magába öleni, freudi drájvjainkat, a bennünk lévő megmagyarázhatatlan agressziót, a „dirty talk”-ot, mindazt ami egyáltalán nem angyali bennünk. Julia Kristeva a keresztény személy-felfogást, a kegyelem ontológiáját, épp ezen a ponton kritizálja.
Egyetlen válaszunk a Crédó emberi arca. Mi mindezt a hitvallást annak az Arcnak mondjuk el, aki épp azért jött, hogy emberségünket irgalommal teljesen átölelje. Jézust, mint Megváltót érdekelte belső nehézkedésünk, a bennünk ezernyi (jó és rossz) irányba folyó történelem és személyes történetek. Képes volt az előtte álló személy embert adottságaiban megszólítani. S úgy visszaemelni Istenhez, hogy a megtörténtet, a belül hordozott adottságokat, irányokat nem szüntette meg – de irányt adott természetünk zarándokútjának. Ezért nincs soha kész kereszténység. Ha az valódi, csak születő kereszténységről beszélhetünk. A felszín alatti káoszaink bár mindig képesek felszínre törni („bukásokba testesülni”). De épp a Crédó miatt, ezek soha nem végállomások, hanem találkozási pontok az emberségünkkel egybeérő Szenttel.
20.10.2025
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése