Cyberspace will produce wars. Further wars—for it is condensed history itself. If violence has always been unmanageable throughout our past, what will become of us now, as we multiply the aggression long stored up within us? Not so long ago we hailed it as the new realm of freedom. Today we wander in it as bloodthirsty zombies. In the monoverse of zombiedom. Since cyberspace is an extension of human history, this monoverse—poets would say—has replaced, has multiplied the desert of love. (God alone is free of this zombification—not the god we ourselves have fashioned, but the One who is True Deliverance.)
How does this digital desert(ification) reveal itself? As the fulfillment—the desert of digital wars? There is no time for analysis, only for observation. Two images help to model this genesis.
The first is a scene from an imagined animated film. What appears upon the picture is like the canvas of a painter: loosened, colorful lines of an impressionist painting. Trees sway in the wind. In the sunlight the fields stir, colors shifting like clock hands swinging to and fro. The image flows into cities. Playing people, children, galloping horses, a bird startled into flight. The montage: all these patches of color and seeking lines gradually grow into ever more realistic portrayal. First the trees, in photo-realistic detail, the camera’s merciless focus sharp upon them. Then all that we have seen whirls together in a vortex, dissolving its form. And where once was “impression,” we behold tanks. Flying drones. Rusting or freshly painted war machines. The same prism has conjured a different reality.
This image helps us not so much to understand as to question what has happened. How is such a transformation possible? From our reality into the denial of our own reality? How does this take place in us? By what leap do the colors and eyes we have used—colors of war and manipulation—cross into their parallel universe? And is there any return from that parallel world?
The second image that “steps forth” is the observed footsteps of people. Here, in this handsome housing estate (or residential park?), the rhythm of footsteps has an undeniable beauty. To and fro: from work to home, from school to home, from underground garage by car, out and back again. These routes have meaning. Beauty. An imprint valid for eternity, however invisible the contrails of our humanity may be. It seems—and I feel it so—that within this living-space the rules of peace hold sway. Everyone, as far as possible, desires to live well and beautifully. There is no trace, on the level of our steps, of the wars raging in the outer world, in the great-history. Yet if it happens “out there,” these worlds are not independent. At what point do the pathways of our lives and the pathways of destruction converge? Flow into one another? Can it take place in the real human space?
If the answer is no, then this negative bridge is cyberspace itself. A “space,” a negative palette, where the true laws of colors and feelings no longer apply. Instead, something else—cyber, inverted, the turned-inside-out of our former world. And since the merging and transformation of the two worlds is real—it can (and does) occur—cyberspace is not the same as what we presently mean by the word. The digital vortex that “relocates” our consciousness out of its true center is the continuation of something older. Cyberspace, as a kind of “vacuum-space” of humanity, has always existed. Like a black hole, it has had the power to dismantle all that is human and transmute it into a kind of non-human medium. Into an inferno turned inside out from beauty.
And if cyberspace, insofar as it is not the prolongation of our humaneness, has for its very nature the creation of wars—wars born from dismantled humaneness used as raw material (in the most literal sense, raw-material)—then how are we to hear the voices of power in cyberspace? Politicians are increasingly fused with the rhetoric of war. Daily we hear in the news: we must build a drone-wall against the enemy. We must be prepared, within a few years, for total war and victory. It requires no imagination, recalling our first image, to see how war-propaganda grinds down our canvases painted in the colors of the artist’s hand. Nothing can shake my conviction that the propagandists of such propaganda are the true zombies of cyberspace. Their “consciousness,” once reserved for the Ten Commandments of God, has been evacuated. Plugged into cyberspace, they echo its deadly vortices. In the belief that they alone are awake, and that they are the measure of our wakefulness. And from this point, the double question becomes unavoidable: who brings this new measure, and who admits it into our residential parks, into the very rooms of our homes?
29 October 2025 (Illustration: Ferenc Chiovini, "Fishermen")
Mi születik a vásznon?
A cyber-tér háborúkat fog produkálni. További háborúkat, mert maga a sűrített történelem. Ha eddigi történetünkben az erőszak kezelhetetlen volt, mi lesz most, hogy megsokszorozzuk a bennünk felhalmozódott agressziót? Nem is olyan régen még a szabadság új tereként ünnepeltük. Mára vérszomjas zombiként járunk benne. A zombiság monoverzumában. Miután a cyber-tér meghosszabbított emberi történelem, e monoverzum – a költők megfogalmazásában – a szeretet sivatagát váltotta fel – többszörözte meg. (Egyedül Isten mentes e zombiságtól, nem a magunk teremtette Isten, hanem a Valódi Szabadulás.)
Ez a digitális sivatag(osodás), hogyan jelenik meg. Mint kiteljesedése, a háborúk digitális sivataga? Elemezni nincs idő, csak a megfigyelésre. Két kép segít modellezni ezt a keletkezést. Az első egy képzelt animációs film jelenete. Az ábrázolás a képen, mint a festő vászna. Oldott, színes vonalak egy impresszionista képen. Szélben mozognak a fák. Napfényben mozdul a mező, a színek változása, mint ide-oda mozgó óramutató. Városok képébe úszik át. Játszó emberek-gyerekek, vágtató lovak, rebbenő madárra. A montázs: amikor mindezek a színes-foltok-keresővonalak egyre realistább ábrázolásba nőnek. Először a fák, fotórealista ábrázolás, a kamera kérlelhetetlen élességgel fókuszál. Majd mindaz, amit eddig láttunk, egy erős örvényben összefutva, formájukat veszíti. S amit eddig láttunk „impresszió” helyén: tankokat látunk. Repülő drónokat. Rozsdásodó vagy frissen festett hadi gépeket. Ugyanaz a prizma egy másik valóságot teremtett.
E kép segít nem annyire megérteni, mintsem rákérdezni a történtekre. Hogy történhet meg velünk ez az átalakulás. Valóságunkból valóságunk tagadásába? Hogyan történik meg mindez velünk? Az eddig használt színek és szem: a háború, a manipuláció színeivé hogyan „ugrik át”, mintegy önmaga párhuzamos univerzumába? S vajon abból a párhuzamos világból van-e visszatérés?
A másik kép, mely „előlép”, az emberek megfigyelt léptei. Itt, ezen a szép lakótelepen (lakópark?) tagadhatatlan szép ritmusa van a lépteknek. Innen-oda, munkából haza, iskolába, iskolából haza, autóval mélygarázsból ki, be. Ezeknek az útvonalaknak értelme van. Szépsége. Örökkévalóságra érvényes lenyomata, bármilyen láthatatlanok is emberségünk kondenzcsíkjai. Úgy tűnik, s úgy érzem, így is van, ezen az élettéren belül a béke szabályai érvényesek. Mindenki szépen és jól, lehetőség szerint, akar élni. Nyoma sincs, lépteink szintjén, a külvilágban (nagy-történet) tomboló háborúknak. Márpedig, ha ott, „kint” megtörténik, e világok nem függetlenek egymástól. Életünk és a pusztítás keresővonalai mely ponton érnek össze. Ömlenek át egymásba? Megtörténhet-e ez a valódi emberi térben?
Ha a válasz nem, akkor ez a negatív híd a cyber-tér maga. Egy olyan „tér”, egy negatív paletta, ahol nem a valódi színek és érzések törvénye igaz. Hanem valami más, ami „cyber”, inverz, kifordítottja eddigi világunknak. S miután a két világ egymásba ömlése és alakulása valóságos, tényleg megtörténhet (és történik), a cyber-tér nem egyenlő azzal, amit most értünk alatta. Az a digitális örvénylés, amely „kitelepíti” tudatunkat valós középpontjából, folytatása valaminek. A cyber-tér, mint az emberség egyfajta „vákuum-tere”, mindig is létezett. Mint egy fekete lyukként, képes volt lebontani mindent, ami emberi, és egyfajta nem emberi médiummá alakítani. Szépségből kifordított infernóvá.
S ha a cyber-térnek, amennyiben az nem emberiességünk meghosszabbítása, természete a háborúk teremtése, lebontott emberiességünkből, mint nyers-anyagból (szó szerint nyers-anyag), akkor hogyan lássuk a cyber-tér hatalmi hangjait? A politikusok egyre inkább háborús retorikájukkal nőnek egybe. Naponta halljuk a hírekben: drónfalat kell építeni az ellenség ellen. Készen kell lenni, éveken belül a totális háborúra és a győzelemre. Nem kell hozzá képzelet, első képünkre utalva, látni, hogy hogyan darálja le színes, festőkéz festette vásznainkat a háborús propaganda. Semmi nem tudja megváltoztatni meggyőződésem, hogy e propaganda propagandistái a cyber-tér valóságos zombijai. Isten Tízparancsolatának fenntartott „tudatuk” evakuálásra került. A cyber-térre kapcsolódva ismételgetik annak halálos örvényeit. Abban a meggyőződésben, hogy ők vannak egyedül ébren, s ők ébrenlétünk mércéi. S innentől a kettős kérdés érvényes. Ki hozza, és ki engedi be „lakóparkunkba”, s szobáinkba ezt az új mértéket?
29.10.2025 (Illusztráció: Chiovini Ferenc, Halászok)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése