Images from yesterday. Quite literally, what the children created—the living painting as they bustled and painted. They arrive with their mothers. The mothers paint too, or else delight in their children. Little ones. An afternoon creative session. While I was writing yesterday’s thoughts, they were before me, around me. A colorful, living jungle. The play of tiny hands and brushes. They paint the seashore, with bright trees before it.
What overwhelms me is the force-field they generate together, like chattering, painting magnets. It is impossible not to feel, in face and heart, this whirling-speaking-playing something. Should I call it a sea? The air grows denser. Like a swimmer against the current. Or a gull sailing into the wind. I repeat: this force-field overwhelms me. Child-intelligence, its rays reaching in a thousand directions, running at full height. And yet, the picture grows at the tips of their brushes.
What I experience does not merely overwhelm but shakes me to the core. This child-radiance is simply incompatible with the adult-world I observe, and tried to cast into words yesterday. In this playful glow of children, wars are simply rendered meaningless. From adult minds, every image of weapons is instantly erased. Here, as on their pictures, sunlight always triumphs.
Mostly mothers are here, with one or two fathers. I am touched by how the mothers are wholly part of this observed force-field. For they too generate it; it springs from them, as they are still one with their children. I do not even search for words to describe this “community.” I allow myself to be carried, to be caught up and received in this magma-flow. Simone Weil writes: “The soul that is oriented towards God, when it is pierced by nails, is fastened at the very center of the universe. This true center is not in the middle…. In this marvelous dimension, the soul, without leaving the place and the moment to which its body is bound, is able to pass through the infinity of space and time, and reach the presence of God. Then the soul is at the meeting point of Creation and the Creator. This intersection is the crossing point of the two arms of the Cross…”
This center is what happens here in this children’s gathering. But not in the dimension of suffering on which the adult Weil focused. Here, before our eyes, exists a radiant, colorful, positive blossoming of that same Cross. In the story before the Passion, in children and mothers. In this strange round-dance, this regatta casting off every shadow, where the brush-masts lean to and fro. And upon their tips the sea is born.
The experience of the invincible sea: entrance into this closed, overflowing current of what Jung called anima. Anima—because I wish to name the homogeneous nature of this child-mother-play-God force-field. Everything that is distorted animus, everything that grows into “steel-weapons,” is cast out by this sea of anima, resistant to all, and yet inviting all. The positive, many-colored Passion, observed as counterpart to Weil.
This is the primal sea. From which every true life comes forth. And if from the cyber-sea I observed yesterday we wish to reach dry land, then we must taste this homogeneous sea of love. Until it covers us whole.
30 September 2025
A legyőzhetetlen tenger születése (a cyber-tér alulnézetből)
Képek tegnapról. Szó szerint, amit a gyerekek produkáltak, és az élő festmény, ahogy nyüzsögve festenek. Anyukáikkal érkeznek. Ők is festenek, vagy gyönyörködnek gyerekeikben. Kisgyerekek. Délutáni kreatív foglalkozás. Miközben a tegnapi gondolatokat írtam, ők voltak előttem-körülöttem. Színes, élő dzsungel. Apró kezek és ecsetek játéka. Tengerpartot festenek, előtte színes fákkal.
Ami lenyűgöz, az az erőtér, amit együtt, mint apró, fecsegő-festő mágnesek teremtenek. Lehetetlen nem arcon és bensőben érezni ezt a kavargó-beszélő-játszó valamit; tengert kéne mondanom? Sűrűbb a levegő. Mint egy szembe ár és az úszó. Vagy szél ellenében vitorlázó sirály. Ismétlem, lenyűgöz ez az erőtér. Gyermekintelligencia, sugarai ezer irányba, csúcsra járatva. S mégis fejlődik a kép az ecsetvégeken.
Amit tapasztalok, nem csupán lenyűgöz, de megrendít. Ez a gyerek-sugárzás egyszerűen nem kompatibilis azzal a felnőttvilággal, amit megfigyelek, s próbáltam szavakba önteni tegnap. Ebben a játszó gyerekragyogásban egyszerűen érvényét veszítik a háborúk. A felnőtt agyakból a fegyver minden képzetét azonnal kiradírozzák. Itt, mint képeiken, mindig győz a napfény.
Zömmel anyukák vannak itt, egy-két apa. Megérint, ahogyan az anyák teljesen részei ennek a megfigyelt erőtérnek. Hisz ők teremtik, belőlük is fakad, ahogyan még gyermekeikkel még egyek. Nem is keresek szavakat leírni ezt a „közösséget”. Hagyom magam fennakadni, befogadni ebben a magmaáramlásban. Simone Weil írja, „Az, akinek a lelke Istenre van beirányítva, amikor szegek járják át, magának a világegyetemnek a középpontjára van felszögezve. Ez az igazi centrum nem középen van.... Ebben a csodálatos dimenzióban a lélek képes, anélkül, hogy elhagyná azt a helyet és időpontot, amelyhez teste köti, képes áthatolni a tér és idő végtelenségén és eljutni az Isten jelenlétébe. Ekkor a teremtés és a Teremtő találkozási pontján van a lélek. Ez a kereszteződési pont a Kereszt két ágának metszőpontja...”. Ezt a középpont történik meg ebben a gyerekfoglalkozásban. De nem a szenvedés dimenziójában, melyre a felnőtt Weil fókuszál. Itt, a szemünk előtt, létezik ugyanennek a Keresztnek egy színes-pozitív felragyogása. A gyerekek és anyák passió előtti történetében. Ebben a különös, minden negatívumot kivető körtáncban, vitorlás-versenyben, ahol az ecset-hajóárbócok ide-oda dőlnek. S megszületik hegyükön a tenger.
A legyőzhetetlen tenger élménye; a belépés ebbe a csupa, zárt – Jung szavaival – anima áramlásba. Azért anima, mert szeretném kifejezni ennek a gyermek-anya-játék-Isten erőtérnek a homogén természetét. Mindent, ami torzultan animus, „acél-fegyver”-természet, kiveti magából ez a mindennek ellenálló, és mégis, mindenkit meghívó anima-tenger; a Weillel átellenben megfigyelt pozitív, ezerszínű passió.
Őstenger ez. Melyből minden élet előjön, ami valódi élet. S ha a tegnap megfigyelt cyber-tengerből szárazra akarunk jutni, muszáj ebbe a szeretet e homogén tengerét megtapasztalnunk. Elfedésig.
30 September 2025
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése