Szabó István: Az ajtó

Mindig fontos, egy film milyen közegben szólal meg. Szabó István Az ajtó című filmjének második bemutatója az European Bank for Reconstruction and Development és a Balassi Intézet, Hungarian Cultural Center szervezésében ilyen „rendkívüli háttér". Szóval, One Exchange Square, London.

Ez a londoni „second screening" Szabó új filmjével megtörténik velünk. A helyszín, új-középfölde dialektusában szólva, kifejezetten „posh". Az EBRD londoni főhadiszállásának impozáns Auditóriuma. A City nyüzsgése, a Liverpool Street esti örvénylése, bank-központok, üvegépületek. Egy közép-kelet európai film, s ezen belül is egy magyar történet a globális, régiók feletti „Santa Varvara" szívében. (Julia Kristeva visszatérő metaforája regényeiben, A szamuráj, Gyilkosság Bizáncban). London. Lehetne Párizs, New York, Brüsszel. 

Az épület, a közép-kelet európai terekhez és helyzetekhez szokott szem számára: nyomasztó erőd. Mint minden építészet és köztér-formálás, a bank-helyszín egyben a kor erődemonstrációja. Hatalom, erő, energia.

Az est az EBRD rövid PR filmjével kezdődik. Egy szlovákiai általános iskola felújításán keresztül ún. „image-film". A kisiskolások mind szeretik a EBRD-t, mert nélkülük befújna a szél, bejönne az eső, fűtetlen lenne az iskola.

Ám az esten a kultúráé a főszerep, az intézmény kulturális programjainak részeként. A moderátor kiemeli a HCC szerepét, az est a Balassi Intézettel közös rendezvény. Szabó István rendező és Ragályi Elemér operatőr-rendező az est díszvendégei.

S a kép, mint a film háttere, tágabb vetítőernyőként, így teljes. A kor „ajtóin", regisztráció, ellenőrzött digitális áteresztő-kapukon áthaladva. Kultúránk erőtől duzzadó felettes énjének Auditoriumában. Hiper-személytelen üveg-fém belső térben, üzleti osztály kényelmű kék fotelekben ülve. Várakozó tekintetekkel.

*

Az egyensúly mégis helyreáll: az estet megjelöli Szabó filmjének mély perszonalizmusa. (Olvasom a fanyalgó kritikákat odahaza. Meglep, mennyire nem tudnak a tisztelettel közeledni egy hetvenöt éves filmrendező figyelemre méltó történetmondásához, letűnő és jelen korunk sokszoros határtöréseiben. A vezető hírportálok ítéletmondása, ez benyomásom, borzasztóan belterjes nézőpontból született.)

Ez a film, teljes angol nyelvű moziként is, itt, „kinti" közegében szólal meg a maga teljességében. Mert Szabó történetmondása (Ragályi kép-elbeszélésével), immár régóta, európai történetmondás. Ha szabad így fogalmazni, Szabó filmjei meglepő közvetlenséggel szólnak kinti „emigráns-zónánk" érzékenységéhez. Az emlékezés olyan rétegeit teszik élővé, amely Európában „kintről" vissza tekintve és „otthon", belülről emlékezve egyszerre születnek. Ez az emigráns emlékezet (emigráns-zónánk) képes tisztelettel közelíteni e lokális történetmondáshoz egy globális világban. Az angol, s a vetítés utáni hozzászólások akcentusából ítélve olasz és spanyol, közönség pozitív reakciói mutatják: e magyar történet fordítása sikeres. Van egy európai nyelvet beszélő filmrendezőnk. Az egyébként lefordíthatatlan zárvány-történetünk, mégis, átfordítható egyetemességbe. Sőt, mindez paradox dialektikává fejleszthető. S valóban paradoxon: Szabó világa képes a kolonizáló „nyugateurópai diadalemlékezeteket" valós önmagába lefordítani. Lokális, önnön múltjára és jelen fogyatkozásaira figyelő emlékezetté. S ismét aláhúzom a bemutató helyszínének jelentőségét. Itt, a pénzügyi világ háboríthatatlan önbizalmú, high-tech szentélyében tanít ez az érzelmes film egy másfajta európai emlékezetre. Európa zavartalanul (nosztalgikusan?) tovább élő gyarmatisító ösztönét, befelé figyelni. A múlt és jelen meghallgatatlan áldozataira és áldozat-hozóira. S mindezt egy magyar történeten keresztül.

*

A vetítés után az egyik hozzászóló kifogásolja: alig láttatott a film valamit a kommunizmusból. A „nagytársadalmi légkört" hiányolja. Hogy a film túlzottan barátságos − szó szerint elnéző − a külső keretekkel. Az elnyomással. Szabó udvariasan, de határozottan elhárítja a kritikát. Ő két ember történetét akarta elmondani. Arcokon keresztül. (S gyanítom, Szabó István perszonalizmusa mögött, mely egyszerre végsőkig beérett és fájó nosztalgia, ott parázslik a jelen kritikája. Az elveszített történeti esély, hogy rendszerváltások, új kurzusok − csak belülről átélhető − monotóniájában, valamit jóvátegyünk abból, amit a múltban elrontottunk. Ami a rezsimváltások között, emberi, kettétört.)

S Szabó filmje ezen a ponton válik a legelevenebbé. Töretlenül hisz a személyes emlékezet és történetmondás megtartó erejében. Felelősségünk személyes történetünket újramondani. Újra és újra: a világ − jelen és eljövendő rezsimek − személytelenségében ez az egyetlen esély emberként megmaradni. Megértem Szabó „nosztalgiáját", ragaszkodását egy emberségesebb korhoz. Melyben szeme gondolkodó látássá és emlékezetté érett.

A filmet látni kell, történetét nem írom le. Két erős jellemű nő (Helen Mirren, Martina Gedeck) „csattanásából" felépülő barátságát. Élvezni a film fájdalomba minduntalan visszatérő humorát. Mely utóbbi csak a dráma kibomlását készíti elő. S szintén élvezni Eperjes Károly visszafogott játékát. A posztmoderntől érintett, posztmodern közönségünkhöz beszélő történetmondás ritmusát.

S e történeten elidőzni kell. Mint most magam is teszem a rendező és operatőr szavain. Az amerikai filmekkel való egybevetésről a Szabó elmondja. A mi filmjeinkben, ha a főszereplő meghal, tudjuk, vele mindene elveszett. Személyes élet, szabadságharc, ügy, minden. A hollywoodi filmben az akció a fontos. S az amerikai mozi főszereplője mindig győz. Akkor is, ha netán meghal, ügye diadalra jut: legyőzhetetlen.

Másik „kontrasztgondolat" a közönségtalálkozóból. A film odahaza kasszasiker. Teltházak előtt játsszák. Ám: a közönség közép-generáció és attól felfelé. Szabó kérdése: nem tudja, hogy az új generációt hogyan lehet megszólítani és elérni. Ők a (pergő) történetek generációja.

S csak magamba teszem hozzá, a szigetországi legújabb felmérést. Az „ipadgeneráció" egyre inkább határozza meg megát „globális identitásként". Nemzeti és lokális kötődésekkel szemben. Szabó a kérdésre adott válaszának, tervez-e új filmet, háttere mindez. S tényleg: képes-e az új generáció szülei, nagyszülei emlékezetét kézbe venni? S értékként végig-emlékezni?

Egy kérdés, kifogástalan angolsággal, megüt. „A rezsim hogyan fogadja a filmjét?" Szabó István válaszában érzem a keménységet. „Nincs kapcsolatom velük." S gondolatának második felét, nehéz angoljából visszafordítani. „The first name of the regime; I never met him." Talán Orbánra utal? (Így idézem fel, legalábbis.) A rezsimezés üt meg, külfölditől. Aki rezsimező híradásokat hallgat. A film személyessége, itt mutat túl az esten, rendezőn és közönségen. A közösen elszenvedett történetre figyelés, egyedül ez ment ki, a belőlünk születő, jóváhagyott, „rezsimek" − mint felül nem vizsgált szemhatár − szorításából.

A filmet, egy kézszorításban, megköszönöm a rendezőnek. Szelíd, érzékeny ember. S külön köszönet a Magyar Kulturális Központnak, Dr. Pászthy Beáta igazgatónak és munkatársainak, hogy az est intellektuális és személyes találkozásait, létrehozták.

2013-02-04