Cukioka Kógjo, Szentjánosbogarak sáson
„Visszatérni az első szeretethez"
B-év, 30. hét, Cs. (Róm 8,31b-39; Zs 108,21-31; Lk 13,31-35)
Az emberi nyelv genezise a szeretet. A puszta tény, hogy beszélünk, bizonyítéka a szeretetnek. Julia Kristeva nyelvi modellje épp azt tárja fel, hogy beszédünk az anyával és az apával való összetett azonosulások munkája. S nyelvünknek ez a mélygyökérzete jóval tudatunk születése előttre nyúlik vissza. Abba a különleges óceánba, úgymond, ahol az anya és az apa szeretetének történetében útra indultunk. „Beszélő lénnyé", ahogy ő nevezi. A beszélő lény, azonban ‒ s ez e szekuláris kiváló gondolkodó túlszárnyalhatatlan örömhíre: szerető lény. Kristeva nem hisz Istenben. Materialista. Materializmusa egyrészt korai marxizmusából, másrészt a freudi analitikus hagyományból ered. Mégis, valami olyasmit mond ki, ami önmagában evangélium, jó hír. Néhány levelet váltottunk. Érdekli, hogyan lehet rendszerét teológiailag, „hittel" olvasni.
Kristeva mint nem hívő humanista gondolkodó kiindulása rendkívül érdekes. A személy krízisét elemzi a „csillogás társadalmában". Kíméletlenül kimondja azt, amit hívőkként, vagy egyáltalán értékben, eszményekben gondolkodókként kínos kimondanunk. A kortárs szubjektum képessége, hogy „idealizáljon", hogy egy ideális értékkel/tekintéllyel azonosuljon, megtört. Pontosabban a képességünk, hogy azonosuljunk a „szerető apával", s a kultúra éltető kánonjával, ‒ nos ez a képesség nincs többé adva. Ez egy olyan antropológiai földcsuszamlás, aminek következményeivel még működő és gondolkodó közösségeink nem számolnak. Az egyházak az egyik példa. Mondjuk, a legnagyobb jó szándékkal a „magunkét". S nem tudunk napirendre térni a fölött, hogy a hívő közösség létszámban, összeszedettségben drámaian fogy. S a régi magyarázatok nem működnek. A fiatalok leszakadnak az egyházi szocializációról. „Kibérmálkoznak", „kiházasodnak". Püspökeinknek sem tetszik a soha ki nem mondott statisztika: egyházi iskolák fiataljai épp úgy biliárdtermekben, félrészegen, tizenéves koruk derekán szexben kiégve „végzik", amilyen arányban az ifjúság nem vallásos szegmense. Delíriumban; bevezetésként a felnőtt társadalom érték-kiégésébe.
A konzervatív, vagy értékpolitika szintén nem látja, hogy mint „omló homokbánya", a társadalom jelentős része megindult a teljes közöny felé. Értékalapú politikai píárral az állampolgárok mind kevésbé szólíthatók meg. A végeredmény? Az új politikusi generációkban megérkeznek a pomó fiatalok, a posztmodern bizniszkommandósok. Nem elvek, nem eszmék a döntőek, ‒ hanem hatalmi és személyes érdekek. Egyfajta politikai-hatalmi nárcizmus jelenik meg. Ami aztán gátlástalanul veti be a meggyőzéslélektan fekete mágiáit, egy-egy szavazatért. A szeretet, mint közös alapélmény és viszonyítási pont elveszítése: szabad tér a manipulációnak. Kristeva épp ezt mondja ki. S azt, hogy ez az orientációt és „apát" veszített világ elmerül az agresszió és a bizalmatlanság világában. Az ideálok és a szeretet elvesztése törvényszerűen vezet a határok (emberi, morális, kulturális) feloldódásához. S a személy és közösség definiált határai nélkül ‒ kultúránk egésze mind kiszolgáltatottabb a freudi testnek. A drájvoknak, a kontrollálatlan „halálösztönnek". Az evangélium sorát most ebben az összefüggésben olvasom. Korunk ikonjaként; a kortárs alany helyzetét bemutatandó. Mert ebben az „Atyát" veszített világban, a szeretet és tradíció válik meg- és kivetetté. „Még abban az órában néhány farizeus ment oda hozzá, és így szóltak: 'Menj, távozz el innen, mert Heródes meg akar ölni.'" (Lg 13)
Kristeva programja reális felvetés. Nem hívőként azt mondja, hogy ebben a helyzetben, amikor a szeretet/értelmes beszéd példái „elnémultak" ‒ a szeretet „ősmintáját" próbáljuk meg kiolvasni a személy pszichés történetéből. S így dolgozza ki nyelvi modelljét az „archaikus anyáról" és a személyes előtörténet „szerető apájáról". Azt a mátrixot igyekszik feltárni, melyben megindultunk a beszéd, a Törvény oedipuszi világa felé. Komplex történet ez, nincs is idő részleteibe menni. Csupán azt figyelem meg, hogy az elsődleges azonosulások világa, a narcisztikus méh, amiből érkezünk ‒ Kristeva itt fogalmazza meg a „szerető Másik" gondolatát. A „gyermek" azonosul azzal a szerető apával, aki felé ‒ magán a gyermeken át ‒ az anya szeretete irányul. Kristeva nyelvi modellje kimondja. Az anyával való egységtől, létünk kezdőpillanatától, létezésünk a nyelv felé, az anya és apa felé kimondható szeretet irányul. Azaz, az ember nemcsak beszélő, de ettől elválaszthatatlan (viszont)szerető lény. S amíg az ember beszél, szólni tud, szót érteni és kimondani tud ‒ addig mindvégig képes a szeretetben való megújulásra. Egy materialista gondolkodó a legmélyebb reményt fogalmazza meg, bármilyen paradoxon. Szembesíti az elidegenedett embert, hogy a szeretet világából érkezett meg. Annak a szeretetnek a világából, amit nem ő alkotott meg, hanem kapott. Az evangélium sorát, Jézus szavait, szintén ebben a környezetben olvasom. Nemcsak az Abba közvetített hangjaként; de az „anya" és az „apa" (ősapák és ősanyák) emlékezetéként. Ahogyan emlékeznünk kéne eredetünkre, „a szeretet hajlékára", amiből mindannyian érkeztünk. Az Isten Fia itt generációk szülői nevében beszél. Abból a „szerető apai" minőségből, mely az emberi családot egységbe fogja. Mert nincs más történelmi DNA, csak az eltékozolt- és a viszontszeretet világa. „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a tyúk a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok!" (Lk 13, 34)
2009-10-28
Karácsonyi ajándékhoz ötletként egy barátom honlapja: www.ikonstudio.hu
