Copyright request or contact the author at/ Kapcsolatfelvétel vagy visszajelzés itt: balintbeckett@gmail.com
A bejegyzések magáncélra szabadon használhatók. Ez az Evangélium természete. Azonban bármilyen nyomtatott vagy elektronikus formában történő közlésük kizárólag a szerző hozzájárulásával lehetséges. Az írások a szerző tulajdonát képezik. Kapcsolatfelvétel a balintbeckett- címen.
Popular Entries Last Month / Népszerű bejegyzések - elmúlt hónap:
Csak érdekességként teszem ide a naplóbejegyzések közé ezeket a rövid válaszokat, amiket az Elixír Magazin kérdéseire írtam vallási GPS rovatukba az elmúlt hónapokban. Több felekezet képviselőjét kérték fel e témákban. Szép hétvégét Mindenkinek:)
Mi a véleményük a fogamzásgátlásról?
A fogamzásgátlás az emberiség láthatatlan történelme. Drámákkal, felelősséggel. Ha következetesen elfogadom, hogy az élet és a szeretet a legfőbb érték, akkor a fogamzásgátlás soha nem jelentheti megfogant élet kioltását. A fogamzásgátlás gyakorlata elsősorban szeretetünk elé tartott tükör. Ha a másik iránti el nem köteleződés áll mögötte, testi önzés, az a kapcsolat előbb-utóbb szinte biztosan rámegy a "fogamzásgátlásra". Lélektanilag az élet iránti teljes felelősség tesz bennünket felnőtté. Nem lenne szabad megfutnunk a család kihívása elől. Az élet benne kaphatja a legteljesebb támogatást.
Mit gondolnak az asztrológiáról?
Személy szerint nem hiszek a csillagokban. Életünk fordulatainak sokkal pontosabb tükre az emberi szem; s Isten szeme. Meggyőződésem, sokkal boldogabbak lennénk, ha a másik Arcának szükségéhez igazítanánk az életünket. A csillagok nem istenek. Ha istenként imádjuk őket, ahelyett, hogy magunk döntenénk dolgainkról, ott, és amikor kell, ez csak társtalanságunkat leplezi le. A tévék "gyorsmágusai", a betelefonálós jósláskérés, főleg narcisztikus önszeretetünkről szólnak. Ugyanakkor torokszorító látni a feltáruló emberi magányt. A horoszkóp utáni kíváncsiság azonban biztató jel: vágyjuk a szeretetet.
Boldogít-e a pénz?
Csak az ember képes boldoggá tenni a másik embert. A pénz nem. Érdemes gondolkodnunk Jézus figyelmeztetésén. "Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Amit gyűjtöttél, kire marad?" A pénzben nincs benne megosztásának képessége. Megsokszorozni igen, de megosztani nem akarja önmagát. E képesség egyedül a szeretetből fakad. A pénz minden másnál jobban képes az egója felé fordítani az embert. Ha elszigetel, garantált a boldogtalanság. A vele adott felelősség viszont garanciája a boldogságnak. Dickens Karácsonyi énekében Scrooge felismeri: a döntő, hogyan van pénzünk. Egyedül megosztása ad neki értelmet és értéket.
Van-e élet a halál után?
Gabriel Marcel írja: "Amikor azt mondom, 'szeretlek', azt kívánom, hogy örökké élj. Te nem halhatsz meg." Számomra e megrendítő tanúságtétel képes dacolni minden nemmel. Nem hiszem, hogy ez csupán emberi vágyakozás bennünk. Ugyanezt Isten mindannyiunknak kimondta a Fiú feltámasztásában. Szent Ágostontól tudjuk, hogy életünk szüntelen utazás Istenbe. S ez az utazás életünk után sem ér véget. Ez természetesen nem logikai tudás, hanem hitbeli. Mely tudást azonban a Krisztus követésében átélt megújulások alapozzák. Ez megszerzett bizonyosság: a Szentháromság személyeinek életébe belépve "nem merül ki" a személy.
Sorsunk és a szabadakarat?
A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás legfőbb üzenete, hogy a világot nem a vak végzet irányítja. Felelősek vagyunk életünkért a történelem Istene előtt. Az ökológiai válság bizonyítja: valódi, senki másra át nem ruházható felelősségünk van. Azonban, ha nem vigyázunk, gyermeteggé torzíthatjuk a vallást: "Isten kegyelme (vagy a tudomány) majd mindent megold"; "bármit megtehetek, úgyis mindenre van feloldozás." Jézus feltámadása felkiáltójel. Ébresztő passzivitásunkból. Az istenember feltámadása ellentmondás a "világ kényszereinek", melyet épp mulasztásaink és közönyünk növeltek naggyá.
Az újszövetségi szentírás legszebb sorai. Kétség kívül. Jézus életében is megfigyelhetjük, hogy a világot akkor látjuk valóságosan, amikor azt a másik közvetíti számunkra. Ha érzem a másikat; ha el tudom fogadni. Ekkor nyílik ki a világ. Jézus számára a „közvetítő" személy: a Lélek. Benne érzi „Atyját", válik teljesen láthatóvá az Abba; s az Abbán keresztül világa. S ami kiderül, az Abbára-figyelésben válik számára teljesen láthatóvá a keresztény közösség; s minden ember, akik a kegyelem körébe tartoznak. Mindenkit lát, aki a bizalom terét − mint látást − kívánja művelni magában. „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elõl, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." (Mt 11,25-28)
A tisztánlátás tengerverése ezek a sorok. Feltárul benne, talán legmélyebb kihívásunk. A világunkat, mint történelmet akkor látjuk teljesen, ha képesek vagyunk „egyházát", választott népét látni. A keresztény közösséget látva, és érezve tárul fel előttünk a világ úgy, amint van. E nélkül minden más csak sodródás, és doxa: vélekedés, látszat. A „keresztény tér", amiről beszélek, paradoxon: nem csupán keresztények számára fenntartott hely. A „megfáradtak és megterheltek" egyetemes közössége; de mindig a kegyelemhez való viszonyban. Ha nem látjuk meg úgy világunkat, mint e kegyelmen/Életen függő közösséget − nincs rálátásunk a világra. Látjuk, benne élünk, megítéljük dolgait; és valahogy mégis, a történetünk legfontosabb csomópontjai, lehetséges útelágazásai maradnak rejtve. Épp úgy, mint magán-törtnetünkben a szeretet észrevétlen, továbblépett alkalmai. Keresztényként, saját közösségem számára úgy fogalmaznám meg: az Eukarisztiában válik valóságossá világom. Mikor szemem partjává, határvonalává; hullámtörésévé-tajtékává válik e tengernek.
2010-04-29
A fejléc evangéliumi hivatkozására kattintva olvashatók a hivatkozott szentírási szövegek.
„Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, forduljon ki Marika, Marikának lánca." A mai evangéliumról ez a gyerekkori dal jut eszembe. Körjáték. A lányok játszották. Ahogy felidézem, már akkor rácsodálkoztam, hogy nem unják meg. S nem is lehetett. Ritmusa lüktet. Ráhangolódás egy lüktetésre, ritmusra; amikor a gyermek nyelve még hordozza a ritmusok igézetét, abból az időből, amikor nyelve összeállt. S emlékszem a hajdúsági régi kapuk nap fakította fekete fájára. S a kert zöld füvére; s a körtáncra udvarunkban. Ősi ritmus a lánc-lánc-eszterlánc. A bizalom átélt körei a játékban. E körjátékok funkciója talán épp ez volt. Alájátszani, alapozni a társadalom életének a bizalom ősélményét. Ahogyan gyermekember közeledni és teljesen elfogadni tanulja a másikat; közösségét, annak szabályaival.
„É Jézus felemelve a hangját ezt mondta: „Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem; és aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem. Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben." (Jn 12,44-46) Ez is egyfajta „körjáték". Bizalomra tanítás. Elfogadni a másikat; mint másikunkat. S követelmény ez nemcsak felénk, hanem a másik személy felé is. Mindkettőnek tétje van. Annak is, hogy elfogadom a másikat bizalomban, s annak is, hogy a másik személy elfogadásra méltó személy. Törekszik erre. A másik bizalomban látásának, s az illető törekvésének, hogy tartalmas, értékes személyként fogadtassék el, tényleg tétje van. Mégpedig az, hogy a világot, amiben élünk a másik személyén keresztül látjuk. Látásunk nem önmagában teljes. Hanem attól kapunk látást − rálátást az életünkre/világunkra −, ahogyan a másikon keresztül elfogadjuk, és befogadjuk ezt a világot. Így, ha kapcsolatunk bizalmatlansággal, és (kölcsönös) tartalmatlanságokkal terhelt: nem úgy érzékeljük a világot, amint van. Világunk valós érzékelése a tét. Ha a bizalom-tartalom emberi lánca megsérül, megterhelik a „negativitások" − nem fogjuk meglátni, s főként megélni nem, a világban ránk váró jóságot. Szabadságunkat.
Egy körtáncban lehetetlen nem hinni Istenben, mint a kört létrehozó Másikunkban. S ezzel a kör bezárul. S láthatóvá válik elfogadásaink (s méltónak lenni az elfogadásra) végső tétje. Az egymásnak ajándékozott bizalomban: a másik személyén keresztül válik láthatóvá az egyébként láthatatlan Isten. Mint a gyermekkörtáncban. Isten csakis megénekelhető. Csakis átadható; más megjelenítési módja nincs. Ezen kívül nem válik láthatóvá. Nemde ezt mondja el Kosch Péter "modern ikonja", ahol az eredeti írástekercs helyett, a gyermek Jézus kezében furulyát látunk? Érdemes e "benső illusztrációnkra" rákattintanunk.
Két benyomás. Két külön, talán nem is lehetne távolabbi világ. Stephen Hawking a világhírű mozgássérült csillagász egy nyilatkozata, és Arany János kései, Tölgyek alatt (Margitsziget) című verse. Hawking szerint valószínű, hogy a találkozás a fejlett idegen létformákkal a világegyetem más részéből katasztrofális következményekkel járhat. A legvalószínűbb egy olyasfajta konfliktus, mint az európai hódítók az amerikai indiánok közötti volt 500 éve. Mindig érdekes, hogy mit hordoz „kozmogónusaink" lelke. Milyen programmal tekint az ember a földi létét körülölelő végtelenre. Mert valahol, vezető csillagászaink lelke kultúránk prizmája. Elméleteikben és interjúikban ott ülepszik kultúránk alapmentalitása. Hawkingé a gyanú. Az érkező „idegenekbe" belevetítjük történelemben tanúsított magatartásunkat. Az „Idegen" csakis hódító lehet. Aki leigáz bennünket. E képzeletbeli csatavesztésben feltárul: a hódító európai ember. Hawking víziójában visszacsillan Tarkovszkij Solarisának mondata: „Nem megismerni akarjuk a kozmoszt, hanem meghódítani. A mikroszkópjaink bunkósbotok." Nos, szemeink − „csillagrendjeink" − alján ezt a gyanút kell megfigyelni. Ahogyan pupilláink mögül vetítjük egymás arcára a gyanú filmjeit.
A judeo-kereszténység tétje, s általában a vallásé, ez. Kiszűrni az óhatatlanul bennünk ülepedő gyanút. S kegyelemre, bizalomra cserélni. Választások után is. Választások után főként. Bizalomban figyelve helyzetünket, valódibb jövő tárul fel. Úgy látom, az a negatív nyelvi örvény, amit megfigyeltem a pártkommunikációkban szinte önjáró módon megy tovább. Mint hínár ring jelenünkben a negatív beszédmód. Továbbélnek a dulaista, fekete-fehér, ellenség-barát képletek. (S örvénylünk lassan, de biztosan abba a köznyelvi drámába, amit az angliai választások finise mutat. Mindenki teljes meglepetésére a hármas miniszterelnök-jelölti vita döbbenetes fordulatot vett. Az addig biztosan befutó Konzervatívok, és a két hete még jócskán lemaradni látszó Munkáspárt „közül" egyszercsak előtörtek a szinte jelentéktelen Liberális Demokraták. Itt háromrészes a vita, háromszor másfél óra. Egy óra politikai bulvár átrendezett mindent. S most ott tart a kampányfinis, hogy a liberálisok hátránya már csak egy poll százalék. Hosszú zárójel vége. Ha az állandó gyanút nem sikerül pozitív beszédbe átfordítani, egy irracionális politikai térben fogja végezni honi, újraszíneződő palettánk is. Az MDF-et ez a gyanú végezte ki; s a Somogyi-féle Politikai Capital e gyanúra építő píár-tanácsadása. Furcsa számomra, keresztény politikusok hogyan fogadhatták ennyire kritikátlanul, s kanonizálva a gyanú hermeneutikáját? Érvem az, s elmondom barátaimnak, hogy ez az óra pártválogatás nélkül, ott ketyeg a közbeszédben. Korrigálás nélkül. Hosszú zárójel bezárva.) Az evangélium mai sorai ismét szembesítenek. Segítenek „gyanúba tenni gyanúinkat". Hisz a Jézushoz való közeledés kortársai részéről modellezi pozitívabb önmagunkhoz való viszonyunkat is. Érdemes aláereszkedni ebbe a belső örvényünkbe. S érezni, átélni, meglátni, hogyan születik meg bennünk az elutasítás. „Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt. Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: ʻMeddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!' Jézus így válaszolt nekik: ʻMegmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.' (Jn 10,23-26) Pedig csak annyi kéne, hogy várunk. Bizalom és kritika egyensúlyában.
Arany János verse megrendítő. Abba a lelkiségbe vezet be bennünket, ami be tudja állítani e mérleg nyelvét. Az időskori ember bölcsessége ez? A szülőföld egészére tekinteni és emlékezni tudó ember? Arany bizalommal tekint „univerzuma peremére." Nyelve valóban a leggazdagabb szókincsű magyar nyelv. Épp az a forrás, ami lassan, mint a kamillás borogatás enyhe: oldja nyelvünk és látásunk görcseit. Arany időskori költészete nem a hanyatlás megrendítő emberi krónikája. Jóval több annál. A nyelvnek az újjászületése; amikor megfáradt nyelvünk látni tanul. S a gyermekkor kezdetében látja s érti meg a szülőföldet; szereti viszont a hazát. Bizalomban. „De tölgyek alatt,/ Valamerre jártam,/Szülőhonomat,/ - Csakis ott – találtam." Arany felteszi a kérdést: milyen is lehetne a haza, kapcsolataink, tudatunk egésze, újrabeszélve ebben a beérő pozitivitásban.
2010-04-27
A TÖLGYEK ALATT
Margitsziget
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.
A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.
A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.
A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom' ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...
De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat,
- Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -
A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
„Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!"
A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...
A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!
70 000 képeslap 16-22-éves fiatalnak,
kampányban a francia egyház
Kortárs anzix
C-év, húsvét 4. hét, V. (Jn 10,27-30)
A francia katolikus egyház modern kampányba kezdett, felhívandó a figyelmet a papi szolgálatra; és hivatásra. A kampány „franciás" eleganciát mutat. Különböző korosztályokat céloznak meg. 16-22, 24-30, és negyven felettiek más-más vizuális nyelvű és tartalmú képeslapokat kapnak szerte az országban. Kávézókat, mozi- és egyéb szabadidőközpontokat céloznak meg, az ifjúság mai templomait. 1998 óta az akkor közel húszezres létszámú papság lélekszáma mintegy negyedével csökkent. Az ország hatvan százaléka katolikus, de a templomi hitgyakorlás rendkívül alacsony. Indoklásukban a stílusváltásról püspökeik elmondják, muszáj volt, mert a hagyományos hivatásgondozás nyelve elavult; s e nyelv válságban van.
A probléma, nemcsak az egyházi intézményesség és papi utánpótlás számára, rendkívül összetett. Szimpatikus a francia kezdeményezésben, hogy a mába, a kor vizuális nyelvébe helyezik el ezt a nagyon is komoly üzenetet. Kezelni kell a nyelvi szakadékot egyház (papság) és társadalom között. Mely nyelvi szakadék megléte annál is inkább fájdalmas, mert a papi szolgálat a társadalmi kohézió szolgálata: gyökér-szinten. Az alapoknál.
Egyben különös nyelvi kísérlet is a fiatalok megszólítása. Modern papi ing, mosoly, görcsmentes könnyedség. Belehelyezkedni abba a leegyszerűsödött, (klasszikus?) műveltség utáni nyelvbe – kihívás. S ki tudja? Hátha megtörténik, amit a hit feltételez, s bekövetkezik az evangéliumi erjedés. Megtermékenyül az a pogány őserő, ami a kor nárcizmusa alatt feszül. A krízis sújtotta francia egyháznak muszáj megpróbálnia megszólítani azokat a kavargó, levezetetlen drájvokat, melyet a „nyelvtelenné" lett generáció hordoz.
Ebben a „még nem nyelv" – „már nem nyelv" közegben tesznek szert különös jelentőségre Jézus szavai. S ebben a dialektikában mindkét részvevő fél érintett. Mind az egyházon kívüli új generáció, mind az őt meghívó egyház átéli: már nincs nyelvük egymás felé; s még nincs nyelvük egymáshoz. Krisztushoz: a másikban jelenlévő Krisztushoz. „A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki õket a kezemből senki."(Jn 10,27-28) A tét, hogy végre, szabadon beszéljen mindkét fél erről a hiányzó nyelvről. A hiányzó Krisztusról; a nem birtokolt Messiásról.
Hogy mi lesz a hetvenezer tizenhat-huszonkét évesnek kiküldött képeslap sorsa, nem tudom. Maga a tény lényeges, hogy a szekularizáció fojtogatásában élő keresztény közösség kilép hagyományos nyelvéből. Szembesül evangéliumi-nyelvi meztelenségével; ami bizonyosan ösztönözni fogja, hogy tanulja Krisztus misztériumát lefordítani. Elsősorban önmaga számára. S végre, rácsodálkozunk, hogy e friss nyelv életerős, képes új módon hordozni az Életet. Mert, úgy érzem, ez a döntő, hogy a belépünk egy olyan nyelvi kihívásba – mely segít túllépve rálátni hagyományos „egyházias" görcseinkre. Ez a „franciás" nyelv, függetlenül kérdőjeleitől, hogy valóban kilépett-e a „zártegyháziságból" és hátrálásainkból – tükrünkké lehet. A világban jelenlévő, és előttünk járó Krisztus ugyanis az a „screen", aki kertelés nélkül megmutatja: melyek a benső erővesztés pontjai, melyek a sebek; hol homályos az önmagunkról és világunkról alkotott kép.
2010-04-24
Illusztráció: Crisis-hit French church rebrands to woo recruits, cikk az Independentben (ápr.23)
Gyerekzsivaj ismét az iskolából, a kerten át. Hihetetlen az a transz, amiben e gyerekemberek futkoznak. Mozgásuk még koordinálatlan. „Esztelen", túlhevített játékukban lebontják a nyelvet. Ízekre bontják azt az iskolai beszédet, amely emberségünk katonáivá tesz mindannyiunkat. Építő értelmünk katonái vagyunk felnőtten. Életfogytiglan. A fiúcskák s leánykák élvezik, hogy diadalt arathatnak ‒ éveken át még megnyerik e csatákat ‒ értelmes felnőttvilágunk felett. Apró, eleven vulkánok. Megmutatják a nyelv előtti erejét. A létezés kérlelhetetlen egyirányúságával szemben, „létük" játékos tiltakozás. Átlátszó aranyhalacskák. Egész lényük, törékeny csontozatuk, szüleik munkáján függő testi-szellemi létük: egészen áttetsző. S egyszerre férfiasan, nőiesen szilaj szövetségre lépnek a természet erőivel. Az erdő, a napfény, a fákat hajlító szél erejével.
E gyerekeken látszik, hogy gyökerük van. Otthon vannak a számukra otthonná tett világban. Persze, amolyan nappali, szordínózott apokalipszis a táj most velünk. Az udvar pereme mögött, ahol játszanak, idelátszik a temető. A neogót kőtemplom tornyával. Így idézem fel a nappali ikont a növekvő életről. Most, délután Jackie kutyával a templomban. (Mennyire függ az állat a gazdán, s most, hogy barátom Londonba megy, a pótgazda-emberen. Elmenne, míg e sorokat írom. A padba magam mellé véve nyugszik el.)
A délelőtti gondolatra szeretnék visszatérni. Az ég ma kék volt, tényleg tisztult a vulkáni hamurétegek után. Kék volt, szép, szelídült kölinkék. A kert fáinak hegyén látszott délelőtt a hold. Ezüst vékony sarló, céje a gyerekjáték fölött. Emlékszem, a reggeli „gyermektömeg" erejére. Lobog az élet kusza körtáncukban; az őket vállaló szülők élete is. S gondolatom a fogyás, az otthoni fogyás volt. A miértje valójában egyszerű. Az, hogy Magyarországon nem születnek gyermekek, egyre kevesebb, úgy tűnik, ez ikonja valami vesztésnek. Az otthon érzetét elvesztő közösségek „vészreakciója" ez. Félelmet mond el. Meg nem fogalmazott, ki nem mondott elbizonytalanodást. Bizalomvesztést a jövővel szemben? A gyökerek hirtelen megérzett és kitakart védtelenségét? A társadalom kéreg-reakciói, 'lemezátrendeződései'. A hatvanas évektől kezdve valami történt. Finom gyökérszakadások. Amit a szülők csökkenő gyermekvállalási kedve, mint érzékeny szeizmográf jelzett. Nem tudom. Az is lehet, egy közösség kollektíve megérzi vezetői rétegeinek válságát. Igen, ez talán a másik fontos ok. A kollektív psziché érzi a történelmi elitek régebbre visszanyúló gyökértelenségét. Sodródását. S e sodródásra, az elitek kiégésére, erővesztésére válaszol a „nemzet" nemnemzéssel. Az orientáció válsága, immár rendszereken átnyúlóan. S itt, a kertben tűnik fel: a természettel való élő kapcsolat, beszélő viszony szintén számít. Ráhagyatkozni a természet őstermékenységére, buja életkedvére. Az elveszített erosz így összegződik lassan. A haza megingott jelentésével tudatunkban.
Így kapcsol össze számtalan zaj, és zörej gyermekkorom szülőföldjével. A gyermek tudata őrzi a haza élményét. Amikor bizalom köt földhöz, szülőhöz, mozdulatokhoz. S az értelemben játszó gyermek tudja figyelni kíváncsisággal a templomfalon a különös formájú, betűzetű emléktáblát. „William Frederick-Brudenell Bruce, 2nd Marquis of Ailesbury; the clergy on his estate have raised this in oving remembrance A.D. 1878." S figyelem, ami már tavaly is feltűnt a temetőkert sírkeresztjén, mely a családhoz tartozik. A Dávid-csillag, vörös rajzolatát, vékony vésetű vonalban, körív közepében illeszkedik. S a szürkületbe érkező templombelsőt, mint áttetősző, köveken, ólomüvegen szabadon átlépő indák; átszövi, s befedi a madárszó. Nem madárdal: madárszó.
A könyvek kihullnak a kezemből. A városi könyvek, amiket magammal hozok. Nem kéne, mert a munkámhoz kellenek. A természet ős-ereje, a tavaszban hordozott élet lenyűgöz. Magába szívja az embert. Értelmünk, mint olvadó jéghegy, majd képlékeny víz: visszaszivárog ebbe az ősritmusba.
Szép a délután, s a hűvösülő est a Savernake Forest-ban. Ahol vagyok, a tizennyolcadik század végén vicarage-nek, lelkész család és háztartása számára épült lak. A helyi marquise tervezete anno reménybeli anglikán lelkipásztor unokaöccsének. Az erdő a házunktól nem messze, a kert és keskeny belső legelő másik oldalán iskolát rejt. Ma is működik. Mintegy fél kilométerre templom épült a komplexumhoz, neogót stílusban. A területet körbejárni jó húsz perc séta.
A frissen vágott pázsit illata beérett estére. Az élet egyszerű, szertartásosan rendezett. Délután tea, itt a kertben. Lekvár és sütemény. Idős barátommal együtt ebédelünk, s vacsorázunk. Terített asztal. Az angol főétkezésnél, minden nap elengedhetetlen a puding. Az "old vicarage" jól megépült ház. Ebédlő-szobája, s külön olvasó szobája széles, nagy ablakokkal a kertre néznek. S az ápolt kert, a nyírt pázsit táplálja a szemet.
Délelőtt átmegyek a szomszédba, meghívom vacsorára Greget és Nickie-t. Reggel kerti munkában találom őket. Ők az egykori uradalom egy azóta független házában élnek, a benső kertből a juhoknak kialakított legelő túloldalán. Kertjük az iskolaudvarral egybeér. El tudnám képzelni az életet itt; a munkának és a hazatérésnek a ritmusában. Nem is kell elképzelnem, hisz itt élek. Erre tanít a kert.
Délelőtt különös zsongás. Az iskolai szünet után az első nap. Alsó tagozatos iskola, talán nyolcadikig, a mi hazai rendszerünkben. Érdekes, az iskolai egyenruha itt is természetes az erdő közepén. Önfeledten gyönyörködtem az erdőt betöltő gyerekzsivajban. Három tanárt láttam. Ebből méhkaptárnyi rajzásból egy egy "right"-ot sikerült kihallani. Futnak, nevetnek, kacagnak, kiabálva, visongva. Jó ötven méter. Két kislány átint két pörgés között. Vulkáni hamufátylon át szitál a nap. Egyre melegebb. Melenget az idő. Még reggel John Milton prózai munkáit olvason. Kézbe illő, bőrkötésű könyv 1809-es kiadás. Az angliai reformáció apologiája. Tüzes, mégis józansággal megírt munka; a történelem szívébe a Szentíráshoz való viszont helyezi. Jó érzés simítani a sárguló lapokat. Friss ívük fiatalsága maradandó. Érezni, ahogy a papír magába issza a napfényt. Régies angolsága mint díjlovaglás akadályai. Ideje van Milton mondatainkat. A tájban íródtak, a táj ritmusát, tengeráramlásait tiszteletben tartva. Érzem a jó pohár bort, a ízes vidéki ebédeket melyek e sorokat táplálták. Az Angliai reformációban Konstantint és a vele beköszöntött kort kárhoztatja. "Az egyház, mely annak előtte észrevétlen hervadt és erőtlenedett, most óriásléptekkel indult meg a hanyatlás útján: ebben az időben az Antikrisztus elődugta szarvait, és az a mondás járta, hogy a régi időknek fakelyhük és arany papjaik voltak; míg ma arany kelyhek és 'fapapok' vannak."
Ám Miltont is elnyeli az alkonyat és a madárdal. Moccanatlan, mégis erőtől duzzadó fák. Benn a megterített asztal. Mélyemlékezetünk.
London fölött napok óta csendes az égbolt. Nem jönnek repülőgépek. Nézem az alkonyati napkorongot a felhők mögött. Derített, égetett sziéna opáljában ereszkedik a Nap. Szép, de mintha távolabbnak tűnne a benne égő tűz. Ma Wiltshire megye felé tartok. Vágyom a vidék, a Savernake Forest nyugalmát; s barátom régi könyvtárát. Vissza a tizenkilencedik századvég angol vidékének csendjébe.
Amit magammal viszek Londonból, a Royal Academy of Arts Van Gogh kiállítása. "A művész és levelei" címmel rendezték. Számomra megfejthetetlen az angol műízlés. Kurátoraik hallatlan szakértelemmel és ráérzéssel nyúlnak ezekhez a "megatárlatokhoz." Az angol műélvezet, a képekhez való viszony, érzésem szerint ugyanaz az elmélyedés, mint ami kertjeik csendjéhez köti őket. Az ötlet egyszerű, de talán meglátni nehéz. A kiállítás koncepciója kézenfekvő. Van Gogh szinte minden munkáját, intenzív alkotó évtizedében, leveleiben dokumentálta. Testvérének, Theo-hoz részletesen megírja festéssel kapcsolatos érzéseit.
Halványbarnában futó, rendkívül apró betűk. Sűrű sorok. Pilinszky kényszeresen szépen formált sorai. Franciául. Van Gogh folyékonyan olvas németül, angolul, és franciául. Magányát feloldandó, fontosak számára állandó társai, a könyvek. A levelekben illusztrációk. Apró gyufás-skatulya nagyságú skiccek. Aki járt tájban valaha festeni, reggeltől estig, az érzi Van Gogh e "jegyzeteiben" a föld erejét. A természet őserejét, amivel minden nap elköszön. Kendőzetlenül bejelenti az ember felett hatalomátvételét. Reggelig. Híradók, mozgóképek terrorja nem volt még. Ettől hallatlan friss e látás. A korai levelek paraszt-életképek. Mezőgazdasági munkák. Tájban dolgozó emberek. A termelés és betakarítás mozdulatai. Csontvári Kosztka Tivadar korai tanulmányait idézik. Konok eltökéltséggel eggyé válni a látvánnyal; a verejtékező emberrel. Benne él képeiben. Nincs távolság. Nem művész, magában felszámolja a városból érkezés terét. S képein ez a közvetlenség végig megmarad. Van Gogh nem a "gyanú" festője. Első reakciója mindig a teljes bizalom a táj, a portré, a természet felé. Élete utolsó évében, a Saint-Rémy elmeintézet kertjében fest. Talán legfontosabb, legmonumentálisabb képei ezek az alázatnak. Bizalommal tud lenni a kert falain belüli természettel. Legcsodálatosabb színharmóniáit épp e külső fogságban éri el.
Különös kolorizmus ez. Szó szerint színeiben fejezi ki magát. Ezeken az utolsó képeken nem ropogósak a színek. Derített zöldek, kékek, és okkerek, halk-barnák. Önmagukban utaznak a színek. Mint mai átváltozásában e vulkáni hamu derítette, tegnapi égbolt. Húsvéti kolorizmus ez. Távolodva az eseménytől, legbelül értjük meg jelentését. Hogy szeretni tudjuk azt, ami történt. Elfogadni, hogy arra, ami megtörténik velünk, kell a távolság.
Varga Zoltán (1945-2011) magyar
olimpiai bajnok labdarúgó, csatár,
labdarúgóedző, a Ferencváros TC
örökös bajnoka
Iskola(igazgató) a határon: vezetői karizmák felülnézetben
(elmélkedés egy pedagógiai folyóiratban)
A közelmúltban elhunyt legendás futballzseni, Varga Zoltán egy interjúrészlete jár a fejemben. Meglepett riportbeli választékossága, és a párhuzam, amit vont. Az ország és futballja viszonya. Megítélhető-e futballkultúrájából az ország? Hirtelen váltás ez az interjúban. Ilyen komolyan futballról beszélni még nem hallottam senkit. Igen, megítélhető, van kapcsolat, mondja. „A futball egy kis mikro-társadalom. Ahogyan minden egyes futballklub, sőt, minden egyes öltöző is az." Amikor e velős mondatot formálja, látszik arcán, hogy belül „távol-hajol" az országtól. Rálát önmaga életére. Az egykori ferencvárosi öltőzőtől, a berlini Hertha BSC-n, az Aberdeenen, az Ajax Amsterdam, a Mönchengladbach öltözői világáig, a bejárt országok távlatában emlékezik. Maximalizmusa lenyűgöző volt, akár vezető (edzői) pozícióban, akár hosszú mellőzöttsége idején. Ahogyan Varga Zoltán beszélt a futballról, sok tekintetben rálátás a vezető szerepére. Az iskolai vezető szerepére is. Mert az iskolai vezetőé összetett szerep. Olyannyira az, hogy e futballból kölcsönzött riportkép, és az evangélium világa is szükségesek, hogy a vezetői feladat komplexitását meglássuk.
*
Ismét egy életkép e kiváló futballista gyerekkorából. „Tanulóéveiből." Fiatalon, edzésről hazamenet (még befutott futballista korában is villamossal ment haza edzésről és a meccsekről) hosszan sétált az út mellett. Magasak voltak az útpadkák. Azon gondolkodott, hogy hogyan lehet három kaviccsal úgy rugdosódni, hogy azok mindig a padkára rúgva a másik kettő között menjenek el. S gyakorolta, játszva, fáradhatatlanul. Centiméter pontossággal oda tudta rúgni a labdát, ahová akarta. Pontos passzai éppoly fontosak mint góljai. Öröme az volt, hogy oda ment a labda ahol legnagyobb szükség volt rá a játék lüktetésében.
*
Az iskolai vezető mindvégig megőrzi magában a játszó-gondolkodó gyermeket. Magában hordozza az iskolai mikrotársadalmak életét. Őrzi az egykori diákot, a kollégáival való kapcsolatot, a szűkebb-tágabb találkozásokat. Az iskolai „mikro-öltőzők hangulatát." Az „igazgató" helyzete vezetőként ettől sajátos. Kiszakad, és mégis benne marad környezetében. Végzettsége ugyanaz a szint, mint kollégáié. Ha valaki vezetői pozícióba kerül, akkor azt egyedül az a bizonyos „kavicspöckölős többlet", szakértelme (technikája) és emberségének csiszolódása teszi lehetővé. A benne élni és rálátni a csapatra kettőssége, amire képes. A passzolni tudása. A másik helyzetbe hozásának képessége.
*
Amiért Varga Zoltán példáját hozom, mint analógiát, fontos oka van. Az edzői periódusok világa és a vezetői megbízások „váltakozása" elgondolkodató egybeesést mutat. Bizonyos értelemben mindkettő megbízatás „rövid életű". Mindkettő komplex, hosszú távon feloldhatatlan feszültségek között feszül. Eredményt, versenyképességet kell produkálni − s mindig a meglévő anyagból, emberi, szellemi, tanulói merítésből. S ugyanígy, a mindenkori külső anyagi és oktatáspolitikai lehetőségek között. Az iskolai vezető eme összetett elvárások közepette sajátos feszültségben él. Mert nagyon jól tudja, hogy a szervezeti kultúra, amiért felelős, más, mint a piaci cégmenedzsment. Lehet, ebből az adminisztráció „ethosza" nem mutat eltérést, mégis egészen másról van szó. Többről.
*
S az a komplex látás, amire az iskolavezető rákényszerül, nos, ez a többlet a kapocs az Evangélium világához. Az első kihívás, hogy az iskola és a „közélet" világa összeér. A vezető nagyon hamar szembesül azzal, hogy a külső, „evangéliumtalan" világ besugárzik az iskolába. Az iskola, és mikroközösségei − szülőktől, diákig, munkaközösségi viszonyokig − az elmúlt évtizedekben elveszítette védettségét a „köz-tudattal" szemben. Arra a közéletben eluralkodott hangnemre gondolok, amely egyszerűen rátelepedett a mindennapokra. A pártok közötti hatalmi versengés hangja trójai falóként, „lépésekben behordva", átitatta a működő közösségeket az országban. A közeledni képtelen „igenek" és „nemek" világára gondolok. A vezető, ha nem látja meg e sajátos, iskola-idegen gondolkodásmódot, s nem tudja azt megláttatni a rá bízott közösségben − az iskolában jelenlévő erővesztés egy fontos forrását nem sikerül majd kiiktatni.
Mire gondolok? Az iskola és a reflektálatlan közélet különválasztására. Meglátnunk, mennyire meddő egy iskolában, ha szabadjára engedjük a „dualizmusokat". Amikor fekete-fehér ellentétekben gondolkodunk. Amikor azonnal, egyből gyanakvással fogadunk minden más álláspontot. Egész egyszerűen a közéleti harc nyelve ez, ami az elmúlt években befényképeződött a tudatunkba. Az, ahogyan az igazság, a másik álláspontja azonnal és bármikor kétségbe vonható, lehetőleg minél hangosabban. Az iskolai konfliktuskezelésben nagyon fontos, hogy rá tudjunk számolni (miközben magunkban háromig számolunk) e kard-ki karddá lett önmagunkra. Mert nem mindegy, hogy mint „tanárok" vitatkozunk egymással, vagy mint nevelők. „Tan"-„ár"-ból kell újra egymást meghallgató nevelőkké szelídülnünk. Diákból pedig növendékké. Mely „növendék", ahogyan a szó szépen kifejezi, rajta van nevelőjén, belőle fakad, mint a rügy. (Csak zárójelben. Amit az elmúlt évek liberális oktatáspolitikája csinált diák-önkormányzati- és diákjogok címén, nem volt más, mint a politikai szembenálló vitakultúra becsepegtetése. E mikroközösségeket nem egy helyütt felszabadítottuk a szemben-állásra. S a kölcsönös bizalmatlanság, „iskolai hatalmi ágak" kezdték igazgatni egymást. Logikájában sérült az a rendszer, ahol a kötelességek és diákjogok hierarchiája nincs meg. S szándékosan nem a „demokráciája" szót használtam. Angliában a munka-interjúk paneljében e logika diákrészvételt adott. Jöttek is ez első józanító pofonok. A tanárral Michale Jakcson számot énekeltettek, a keresztény fegyelmet elváró tanárt, mint „nem elég jó fejt" kiszavazták. Ez is a már említett feszültséggeneráló „dualizmusok" világa.)
*
Az iskolai vezető − vezetés többes számban (!) −, és maga az iskola előtt álló legfőbb feladat ezt a polgári mentalitást megteremteni. Azt az együttműködő polgári tudatot mely képes felülírni a „digitális", igen-nemekre, a merev, a másik másságát elvető dualizmusok tudatát. Az iskola alkotó és nevelő légkörének ki kell vívnia azt a függetlenséget. Így állhat helyre az az egészséges növelő légkör, ami más, mint a „rábeszélő gépek" világa. Így értem az evangéliumi, komplex látást.
*
Mert önmagában jó hír az, hogy ott, ahol polgári toleranciára nevelünk, ahol gyermekek vannak jelen, e „mikroközösségnek" autonómiája van. Valós, területi autonómiája: nyelvünk és pedagógiai munkánk elismeréseként felállított határ. Lehet, idealizmus ez. Ám érdemes megfigyelni a nagyon is reális határátlépéseket, ahogyan a fenntartó (csöppet sem politikamentes hang) beleszól, „belebeszél" iskolái életébe. Vagy említhetném a politikai pártszimpátiák mentén szakadt tantestületeket; szülői közösséget; és a maguk szintjén, a diákságot.
*
Ezt a függetlenséget, mint pedagógiai önbecsülésünket, tanulhatjuk az Evangéliumból. Igenis létezik e jó értelemben vett „polgári" olvasata a Jézus és vallási közege közötti konfliktusnak. Az evangéliumok ethosza épp ez a hívás, hogy emberi helyzeteinket komplexitásukban lássuk. Különösen a problémás helyzetben megtapasztalt gyermek helyzetét, ezer szálon passiótörténetekben szétfutó történetét. Igenis, a legnagyobb pedagógusi és vezetői önművelés letenni fekete-fehér szemüvegeinket. S valódi, evangéliumi − örömhírben egésszé látni tudó − szemmel nézni a mi kis mikrovilágunkat. Az iskolát belülről. Nos, úgy érzem, iskolavezetőnek és tantestületnek vállalni kell a konfliktust, elsősorban önmagunkkal, hogy ezt a közös benső teret „rehabilitáljuk." S a vezetőnek ezen az alapon kell megadnunk azt a szolidaritást és támogatást, amivel igyekszik az iskolát a valódi egymásra figyelés helyévé tenni. A pedagógustársadalomnak meg kell tanulnia támogatni egymást. S a gyermekért, és munkája elismeréséért vállalni a konfliktust a már említett külső mentalitással.
Akkor emelkedik majd a pedagógustársadalom és hivatás társadalmi presztízse, ha a fenntartó világ megtapasztalja ezt a gyermek érdekében történő összezárását, és egymásért (a vezetőért is) való kiállást. A „fenntartó politikum" is csak így nyer esélyt, hogy meglássa önmaga határátlépéseit és iskolaidegen „igen-nem", „fekete-fehér", a saját igazságot és érdeket a másiktól elváró világát. E megláttatás a pedagógus tágabb értelemben vett vezetői hivatása. Beoltódni Jézus törekvésébe, hogy kora elitjét és helyi hatalomgyakorlóit rávezesse: ott, ahol a lélek és egy közösség hosszú távú jövőjéről van szó, nem lehet a politika „homogenizáló", egységesítő tudatával élni. E két világ konfliktusát fejezik ki a sorok: „Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről jön, az a földről származik, és a földiekről szól. Aki a mennyből jön, (az felette áll mindenkinek:) és arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott, de bizonyságtételét senki sem fogadja be." (Jn 3,31-32.)
*
Sokak reménye, hogy végre először, a közoktatásért minisztériumi szinten az iskola világát belülről ismerő személy lesz felelős. Aki mindkét világot ismeri; s a konfliktus természetét, amiről beszéltem. Feladata nem lesz könnyű. Az oktatáspolitika és oktatási politika mindenkori ellenzéke majd folytatni fogja „igen és nemekben" az elutasítás világát. Az „öltözők világának" feladata − feladatunk − az lesz, hogy támogatást és bizalmat adjunk a pedagógus „csúcsvezetőnek". S a (mindenkori) oktatási kormányzat munkájának egyetlen fokmérője legyen. Döntéseivel szolgálja-e az iskola „autonómiáját", hogy a nevelés („növelés") valós helyszínei legyenek. Ahol világunk komplexitását meglátni képes nemzedékek növekednek. Akik majd emelkedetten és szenvedéllyel tudnak beszélni az iskoláról, életre készülésük diákévekről. Úgy, ahogyan Varga Zoltán beszélt a futballról, mint az önmagunktól legtöbbet megkövetelő csapatjátékról. Mert ez utóbbit majd elfelejtettem. Iskolavezetőnek és csapattárs tanárnak vállalnia kell a kényelmetlen feladatot: munkafegyelmet, minőséget, ön-fejlődést megkívánni diáktól és munkatárstól − a fent vázolt bizalom terében. Hisz, s ezt nagyon aláhúznám, az iskola rangját és a pedagógia társadalmi presztízsét majd az így önmaga-fölé növelt nemzedék adja meg. Visszaemlékezéseiben; mintVarga Zoltán a riportjaiban. Ahogyan azok a névtelen kavicsok az Üllői Úton, maradandó emlékre tettek szert. Maradandó (hozzáadott) értékünk szimbólumaként.
Ismét azoknak a részleteknek a szerepét emeli ki az evangélium, amelyek nem tartoznak a szorosabb értelemben vett nyelvhez. "Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival." (Jn 6,3) Felment. Az egykori emlék késői írásba foglalásakor, vagy amikor felolvassuk a szöveget, könnyedén fogalmazunk. "Felment." Megfeledkezünk a jelenet hús-vér realizmusáról. Aki felmegy a hegyre, megizzad, elfárad. Szaporábban veszi a levegőt, zakatol a szíve. "Leült." Ismét csak felületesen továbbsiklik történetmondásunk. A szentélystallumba, padsorokba leülni-felállni könnyedsége nem szabad, hogy elfedje a jelenet realizmusát. "Nagy fű volt azon a helyen."(Jn 6,10) Más fordításokban "zöld volt a fű" szerepel. Feltűnő realizmus ez. Egyrészt, mert a Szentföldön nem mindig zöld a fű, vagy nagy. Hírértéke van, élménye megtapadt a résztvevők memóriájában. S kétszeresen is, mert a tömeg, amely felment a hegyre, fáradtságát kipihenendő telepszik a fűre. Leülnek. A legtermészetesebb emberi mozdulat. A hétköznapok és a test rutinjában. Zöldell az evangélium. Van, valóságos, szaga, hangja, léptektől, leülésektől, felállásoktól megjelölt.
Nincs távolság, hogy külön evangélium és külön a ma. Nem ékelődik a személy és a Mester közé semmi, ami nem tartozna egyszerre az evangéliumhoz és testi-lelki mindennapunkhoz. Különös ellentmondás, de amikor a kettő szétválik, akkor lesz "primitívvé" a tudat. "Homogénné", amikor gondolkodásunk "homogenizál." Lebontja egyszerű, átlátható ellentétekre a világot. Fekete-fehérbe, ellenségbe-barátba, hívőbe - nemhívőbe, stb. Tovább kanalazhatnánk dualista leveseinkben. A felszínen ortodoxok vagyunk, hétköznapi ítéleteinkben (ez vallási felszínünk) pedig manicheusok. S ez nem csak vallási értelemben, a "hívő" tudatra igaz. A homogenizáló gondolkodás korjelenség. A Dawkins-féle hangos "ateizmusok", de általában a szekuláris tudat épp így elveszíti a világ több-dimenzióújságának az érzékét. Paradoxon, hogy a "világi tudat" esetében is igaz ez a vakulás; mert a személy és a kegyelem között távolság köszönt be. Az evangélium szerepe az, hogy ott legyen az "én" és a "kegyelem" között. Az evangélium összeköti mindkettőt. Csak halkan merem mondani, az "evangélium" nem csak a híveknek fenntartott műfaj. Ez az elő Könyv valami olyasmi, ami nem ideológia. Amit nem mi konstruálunk meg. Hanem ami állandóan körénk terül. Benne élünk, mozgunk, és vagyunk. Közvetít egyszólamú tudatunk és az élet többszólamúsága között. Isten többszólamúsága és közöttünk. "Szektásságunk" (tényleg jó szó!) és Isten különös ortodoxiája között. Mely ortodoxia mindig azt tárja fel, hogy az igazságnak természete a többszólamúság. Az evangéliumi történet, azaz, hétköznapokban szövődő történetünk nyitottsága. A baj az, hogy kívül élünk az evangéliumon; mert nem ismerjük fel önmagunkat, kereteinket evangéliumi helyzetként. Ahol egymás között, egymásra figyelve éhezünk meg. Nos ez a közös, egyben látott történet hiányzik. Az a közösen jóvátehető történet, amiből homogenizáló tudatunk, apró, súlytalannak hitt ítéletekben kiszórja a szereplőket. "Kókát", "gazember elempéseket", "hazug fideszest", stb. Ízléstől függően. Ízléstől függetlenül.
Az evangéliumban - s az evangéliumi tudatban - azonban nem így történik. Az evangélium le tud ülni mellénk. Mindannyiunk mellé. Mindannyiunk tudata mellé. Mindannyiunk története mellé. "Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak."(Jn 6,10-11) Az evangélium szinonimája ez az "ugyanúgy". Szíve ez az "ugyanúgy." Nemcsak a kenyérből ad, a halból is. Bőségesen. Ugyanúgy; s ugyanezzel a mozdulattal mindenkinek. Isten lehet, a hibáinkat, hiányainkat nem áldja meg, de életünk egészét igen. Mindig. Ugyanúgy.
Ezeken gondolkodom a reggeli mise után a Kármelen. Mélyen szimbolikus, ahogy ma reggel épp a mai evangélium mondta ki magát. Egy kisbusz fehér ruhás nővér érkezik; kék sáv a ruhájuk szegélyén. Kalkuttai Teréz anya nővérei. A legelesettebbek szolgálatából; s a Kármel a teljes csend és lemondás világa. Két ítéletek nélküli világ. Dualizmusok nélkül, "homogenitások nélkül". Mert mindkettő az evangélium testét érinti; összeilleszteni próbálja azt, ami folytonosság eltörött. Élet, egészség, szenvedés, öröm - személy és kegyelem között. Két fontos hivatás ez az egyházban; "homogenizálásba", a valóság komplexitásától hátráló nyelvünk, nyelvezetünk felé. Mindössze annyit kéne tennünk, hogy megfigyeljük, mikor kerül nyelvünk ellenkezésbe az evangélium "heterogeneitásával"; a másik valós másságára és szenvedésére való nyitottságával. Az evangélium nemet mondhat, nemet mondani kénytelen, bezártságainkra. S ez történik, ha nem tudunk pluralista világunkban, pluralista - evangéliumi - tudattal élni. "Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában." (Jn 6,15)
