Re: Démo(no)krácia

"Veszélyes forduló", plakát, Hampstead,

Pentameters Színház

Édes Néném,

megjegyzését köszönöm. A mi sajátos viszonyaink közepette én azt látom, hogy közéletünk igen régóta képtelen ún. "karizma-elosztó" modellben gondolkodni. Nem tudom mióta, de a démonizálás mátrixát szerintem mindkét oldal építette. Egészen bizonyos, hogy a negatív kampányok ezt mutatják. Ez a rivalizáló versus karizma-elosztó pártmodellek régi vesszőparipám. A verbális agresszió, politikai boszorkányüldözés, a Lázár-féle negatív kommunikáció, úgy látom egyszerre épít tudatosan a másik démonizálásának stratégiájára, és egyszerre nincs rálátása, hogy amit tesz. Nincs tudatában, hogyan és mitől hat vissza destruktívan a demokrácia működésére és működtetésére ez a hangnem; ami egyre inkább kurzussá kezdi kinőni magát. A démonizálást a politikai stratégiaként értem. Amennyiben ez tudatos, ott beszélhetünk "fasizálódásról", bár nem szeretem a szót. Ebben ez esetben lehet a totalitarizmusról, mint magatartás megjelenéséről beszélni.

Az írásban az "egyház hallgatása" kapcsán arra a polgári felelősségre gondolok, hogy igenis, fel kell hívni a figyelmet a két magatartás közötti különbségre. A démonizálás, a negatív közéleti kommunikáció közegében így is járhatunk. Amikor nemcsak egyénre célzott, de kollektív "karaktergyilkosságokra" jár az agyunk. Egy kétharmados többség birtokában, kellő gőggel, nagyon közel kerülhet a Fidesz-KDNP hogy tovább fixálja a démonizálást mint legitim politikai stratégiát. Ez az ellenségképben gondolkodás, a bűnbak megkeresése, az "elszámoltatás", s ez a Fidesz morális felelőssége, befényképeződik a közösség tudatába. Minden kormánypárt felelőssége ez, honi viszonyaink között. Mert, ha neadjisten elérkezik egy valóban kiélezett történelmi-gazdasági szituáció, akkor ez a mélyszocializáció, ami a rendszerváltás óta kísér bennünket, megalapozza a "Jobbik-programú" kormánypárta az igényt. A Fidesz demokratikus párt, de nem demokratikus hatástörténettel. Mint ahogy a rendszerváltás utáni politika is demokratikus, de nagyon negatív "demokrácialélektani" lecsapódással. Úgy érzem, nálunk a demokrácia nagyon negatív ökonómiát követ, ettől "démo(no)krácia". Tudatosan él a dekonstrukció technológiáival, de nem ismeri fel, vagy nem hajlandó felismerni, hogy ezzel nagyban hozzájárul a társadalmi bizalom hiányához. Átkódol lehetséges reakciókat, konszenzusos készségeket. Démonizálni, "elszámoltatni" mindig kifizetődőbb. Azonnali megtérülése van. Ezért írtam a múltkor, hogy Bajnai volt az első miniszterelnök, aki tudatosan nem élt ezekkel az eszközökkel; s Antall József, aki egész tisztességesen küzdött a kinevelhető "ellenségképekkel". Környezete már nem.

Ha egy rendszer tudatosan épít politikai kommunikációjában az emberben eleve ott lévő félelmekre, a démonizálási hajlamra, onnantól vannak komoly kérdéseim. S itt vannak a Fidesszel nagyon komoly kérdőjeleim. Nem hiszek a dialóguson kívüli küldetésekben. Úgy tűnik, a kormánypárt egy a társadalmi pszichében már nagyon is ott lévő traumát lovagol meg, s hasznosít a végsőkig. A "mi" és "ők", a "mi igazunk" és az "ő szabotőr voltuk" dualizmusát. Ami mentalitást a kommunista diktatúra fényképezett a közgondolkodásba: mint "osztályharcot" és "osztályellenséget". Ezért érzem egyre inkább az instrumentális demokrácia ízét a Nemzeti Együttműködés Rendszere kapcsán. Döbbenetes látni a Lázár-féle szentenciában amit az Alkotmánybíróság jogkörének csökkentéséről mondott, hogyan böffen vissza a kommunista nevelés. S paradoxon, a rendszerváltó Orbán Viktor mint miniszterelnök, hogyan követi ugyanezeket a mintákat. Nem, vagy nagyon hamar visszaszocializálódott a késő-kádári reflexekbe. Ez az ember a múltban él, a múlt hatása alatt; szűk környezetével együtt. Ettől nem tud kormányzata polgári lenni a szó pozitív értelmében. A polgár, általában a polgárosodás nem ellenség-képben gondolkodik, hanem növekedésben. Dialógusban. Konszenzusban. S főként szellemi forrásbővítésben. Ezt az ellentmondást nem tudom feloldani a Fidesz kapcsán. S csak nagyon óvatosan merném megfogalmazni, de a kétharmadig nagyon mély társadalmi frusztrációk, s nagyon kétes választói elvárások lendítették a mostani kormánytöbbséget. Közel sem a Fidesz pozitív teljesítményének, vagy programjának szólt. A kétharmados többség ezért kéne, hogy alázatra és odafigyelésre intsen. S óvatosságra. Mert a demokrácia és a "démo(nok)rácia" (ellenségképben való gondolkodás) keveréke ez a kétharmad. Orbán Viktor felelőssége, s államférfiúi nagysága abban állna, hogy fel tudja ismerni a kettő közti különbséget. S saját politikai közegével ezt megértesse. De ez nemcsak az ő, a mindenkori ellenzék felelőssége is. Hogy végre a szó teljes értelmében polgári parlamentje legyen az országnak. S szűkebb hivatásomra is reflektálva, nagyon jó lenne, ha egyszer "polgári egyházunk" lenne, polgári hangnemmel a közéletben. Ami az október 23-án kapott állami kitüntetésektől függetlenül szól a hatalomgyakorlás morális vonatkozásairól.

Vértelen Kereszt

Imádkozó katona (forrás: www.fortepan.hu)

Vértelen Kereszt

C-év, 30. hét, Sze. (Ef 6,1-9; Zs 144; Lk 13,22-30)

Liszt Dante Szimfóniáját hallgatom. Infernó tétel. Nyugtalan, feszültség teli, szenvedélyes keresés. Liszt zenéjét gyakran éri a vád, hogy „repetitív". Dallamai lassan születnek, hosszú ismétlődéseken át bontakoznak ki. Mint egy tenger lassú áradása dagálykor. Mondják, Liszt fantáziája „nehézkes". Nem nagyon lehet összehasonlítani, de tény, hogy Mozart virtuóz fantáziája szinte pimaszul gondolatgazdag. Liszt dallam-kibontása más logikát követ. Újra és újra neki fut, ízleli a megsejtett harmóniát. Szinte ön-izgatás ez, próbálgatja, milyen iránya dől el a dallam. Mint a gyermek ezernyi próbálkozása, miközben memóriájába ízesíti, száj- és nyelv-izmaiba rögzíti a hangot. Melyet környezete majd visszajelez, s ő így „utánozza" le a nyelvet.

Liszté a születő nyelv öröme. Történő történelem az övé. Darabjai a költői nyelv csodája. Mert ízeire szedi a fejünkben élő bevett harmóniát. Még messze nem a huszadik század atonalitásában gondolkodik. De elvezet arra a határvonalra, ahol a zenei nyelv Egésze elemeire hullhat. Ízekre bont, e szakadék peremére vezet, majd vissza a harmónia világába. Így tesz bennünket kérdésbe, szív és értelem határvonalán.

S ha megfigyeled, ez a Kereszt nyelve. Mondhatni, a Kereszt, mint szimbólum funkciója. A Megváltás nyelvi ökonómiája ez. Nemcsak „véres drámájával" sokkoló szimbólum. Nem, a kereszt nyelve, ha megfigyeljük, ennél sokkal mélyebbre vezet. Ezt a vértelen Keresztet kell megfigyelnünk nagyon. Ahogyan kihív bennünket hétköznapi nyelvünk fogságából. Benne van Pünkösd „tűznyelve".

A Kereszten szó szerint emberi nyelvünk bomlik le. Elemeire hull a valaha, talán legmélyebb integritással, megszólalt nyelv. Az Isten Fia beszéde. Nyelv-előtti-nyelvtelenségünk szó szerint át-áttör beköszöntő mind mélyebb csendjein. Ha figyelmesen meghallgatjuk a Keresztet − ráeszmélünk a „mindennapi ész" nyelvébe zárt fogságunkra. Egyetemes fogságunk ez, hisz az emberi nyelv, mondják nyelvészek, tulajdonképpen kárpótlásként kapott „új haza". Az anyával való egységből szakadtunk ki egykor; s e kiszakadás fájdalmát ellensúlyozandó, érkeztünk a nyelvbe. Mellyel azóta is néven tudjuk nevezni fájdalmainkat és örömeinket. S most, a Kereszt előtt − a Róla hozzánk intézett kérdéseken át − e nyelvünk végső megingását élhetjük át.

Tegnap a kármelitáknál kezdem mindezt átgondolni. Hogy kultúránk, s benne maga az egyházi lelkiség megújulása: mindig a nyelvi megújuláson nyugodott. Döntő a nyelvi innováció. Az aláereszkedés megkopó nyelvünk zéró-pontjára. S újra gondolni jelentést, történetet; szív, nyelv és értelem egybe fonódó örvényét. Mert mit látunk a Kereszten? Pontosabban: mit hallunk? Élő nyelvi megújulás lélegzik át, komor nyugati keresztjeinken is. Nem a véres dráma a lényeg; ez amúgy is könnyen foglyul ejti képzeletünket. Hanem a Kereszten átlélegző, pulzáló élet. Ahogy Isten keresi a valóságunkra szavait bennünk. Ezen a nyelvi innováción és kreativitáson fog múlni minden. S említem a nővéreknek, hogy ezért hiszek a monasztikus és kontemplatív közösségek hivatásában. Nagy esélyt kaptak: kérdésbe tenni a régi nyelvet, és megújulni a megfigyelt Nyelvben. S ez a „monasztikus" viszony, minta, archetípus. Amit a világban is élnünk kell. „Amikor a Golgotán/ egyedül marad/ Istennel az ember."

2010-10-27

Út

a lélek berozsdállt

hajnal-kapui mind

sarkukig kitárva;

egyszerű földi roppanások

a behavazott Golgotán

Pannonhalma, 1986-92

Pilóta és monostorudvar

Hamvazószerdán

teleragyogott éjszakán

behegednek a határlineák

a mindenség homlokán

a Golgota fölött

és a Golgotán

egyedül marad Istennel

az ember

Pannonhalma, 1995. március 1.

Ami csak megfeszülve zeng

Ami csak megfeszülve zeng

Még reggel. A kármelitáknál. Megnézem az evangélium szövegét, még sötét a templom. Meglep a szó a beteg asszony testtartásáról. „Double bent". Azonnal beugrik a magyar szinte tükör-megfelelő, a „kétrét görnyedt". A nyelvek nagyon különbözőek tudnak lenni. Ám amikor szenvedést figyelnek meg, akkor egész váratlanul, s egyáltalán nem meglepő módon egyformán fejezik ki megrendülésüket. A kép egyébként is megrendít. „Íme, volt ott egy asszony, akiben betegség lelke lakott tizennyolc éve, és annyira meggörnyedt [kétrét görnyedt], hogy egyáltalán nem volt képes felegyenesedni." (Lk 13,11) Eszembe jutnak, régről, a görbült hátú öregasszonyok. Csendesen, nesztelenül jártak; csöndes utakon. Kertek előtt, keskeny járdákon; bottal. Furcsa, de eltűntek. Feltűnik, hogy idős embert is alig látni. Míg a hetvenes buszra várok, mise után, visszatér a kép. A megállóban high-tech Mercedes kisbusz. A vezetője leereszti a kisliftet a végén. Ekkor látom meg, végtelen lassan, lábemelés nélkül; hajlott hátú néger férfi bottal. Viszik valahonnan, valahová. S ez a valahonnan valahová a nyugtalanító. Nem látni az időseket, hisz honnan és hová is mennének útjaikon? Rég elmúlt az a világ, amikor a családtaghoz „átmentek". Nincs honnan hová. A keresztet nem látjuk meg, csak a Kereszt előtt. Megláttatja velünk a „Meghajlított hátú", mi a szenvedés és mi az öröm. Hogy küldetünk ezt észrevenni. Magunktól éppolyan szem-telenek lennénk, mint a világ.

Ami szintén megüti a fülem az evangéliumban, a zsinagóga-elöljáró ridegsége. „Megharagudott, hogy szombaton gyógyított Jézus, és így szólt a sokasághoz: ʻHat nap van, amelyen munkálkodni kell; azokon jöjjetek gyógyíttatni magatokat, ne pedig szombaton!' (Lk 13,14) Szenvtelenség? Hatalomféltés? Nem, véletlen sem ítélem el. Csak aláhúzza, hogy muszáj feltekintenünk arra a Történetre, amikor „meghajlik történetünk". És ebben a meghajlásban meglátjuk azt, amit egyébként nem látnánk meg. Hogy tartozunk bizonyos helyzeteknek; mégpedig feltétlen szolidaritásban. Megrendítő a hycomat lift emelkedése. Világító mellényes segítő, maga is idős, öleli-fogja a hajlott hátú férfit. S most, még álmosan, dereng Ákos szép sora a Katona imája c. új lemezéről. „Akad, aki érti mit jelent,/ hogy a húr csak megfeszítve zeng."

2010. október 25.

Amikor kérdezünk

Amikor kérdezünk

Lehetséges-e hűségesnek lenni a saját vallási hagyományhoz anélkül, hogy fundamentalisták lennénk? S lehetséges-e a fundamentalizmus ellentéte, a párbeszéd a tradícióval, hogy épp lényege tárul fel a róla való gondolkodásban? Gerard J. Hughes Fidelity Without Fundamentalism című könyvét olvasom. Mert a Hagyományhoz való viszonyunk kettős lehet. Nem, elszámolom, három. Vannak korok, amikor magától értetődő a tradíció. Ilyenkor észrevétlen, mint gépalkatrészek között az olaj, egész egyszerűen: működik. Aztán, mint épp ezekben a ʻposztmodern években', egyszercsak nagyot változik a világ. Elkopik a gép? Meginognak a korábbi magabiztosságok, bejáratott utak. S főként, megszűnnek korábban rendíthetetlennek hitt biztonságaink. Úgy tűnik, ha egy helyzetéről nem gondolkodó vallási hagyományt ér így a változás, drasztikus a lemorzsolódás. Az emberek nem indokolnak, egyszercsak benne voltak és a másik pillanatban már nincsenek benne a hagyományban. Hogy ne észrevétlen történjen mindez, vagy hogy ne így történjen, kéne egyfajta ʻExodus-tudatban' élnünk. S ez nemcsak vallási tudatra igaz, nemzettudat, családi élet, rokon kapcsolatok esetében ugyanígy. Folyamatosan kéne gondolkodni az identitásról. Milyen veszély érheti, hogyan növekedhet. Az ünnepek feladata ez.

Különben fundamentalizmusokban élünk. Ez a második magatartás. Ha hirtelen tudatára ébredünk a bizonyosságok megrendülésének, többnyire ezt választjuk. Ha ez politikai vagy közéleti hatalommal párosul, görcsösen próbálunk meríteni a még működő közelmúltból. A vallásra is igaz ez. Visszatérünk liturgikus külsőségekhez, imaformákhoz. S legfőbbként: nem engedünk kérdezni a hagyományról. Az úgy van, és kész. Élj úgy, és csakis úgy, ahogy a Biblia mondja. Cselekedj úgy, ahogy Isten akarja. S nagyon tartózkodunk a kérdésektől. A világ ellenséges. A környezetet úgy fogja fel e gondolkodás, mint állandó veszélyt a benső integritásra.

A harmadik út, a beszéd a hagyományról. Amikor szembenézünk a nehéz kérdésekkel. S átgondoljuk, hogy a Hagyomány mit jelent a jelenben. Nem is gondoljuk, milyen fontos felvállalni ezt a ʻveszélyes viszonyt'. Mert lehet, sőt biztos, hogy torokszorító lehet, megkeresni a válaszokat. Kutatni, amíg nincsenek megformált válaszok. Mégis, egyedül ez a módja, hogy lefordíttassunk a Hagyományba. Hogy élő legyen e Hagyomány bennünk. Ez a ʻjelenbe kérdeztetésünk' az Evangélium titka. Mint minden vallási Szent Szövegé. Akkor hordozza leginkább Istent, amikor él.

E különbségekről töprengve nézem a két imádkozó példáját Lukácsnál. „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos." Az írástudó imája: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is." A vámosé: „A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!" (Lk 18,10-11.13.) Halvány párhuzam a fentiekkel. Vajon melyik él benne jobban a Hagyományban? Melyikük ʻfordíttatik bele' hitelesen? Mert a tét, megtalálni az imádság mai formáit és tartalmát. Minden ezen fog múlni. Hogyan lát a felnövekvő nemzedék bennünket ʻimádkozni'. Azaz: reflektálni identitásunkról. S az ima tágabb jelentésű: nemzeti ünnep, családi ünnep, a szolidaritás megnyilvánulásai. Amikor kérdezünk, fáradhatatlanul kérdezünk. Ahogy a lyukas zászló kérez.

2010. október 23.

Esőhallgatás Avilai Terézzel

Régi zsámbéki felvétel (egykori premontrei templom)

Esőhallgatás Avilai Terézzel

C-év, 28. hét, Szo. (Ef 1,15-23; Zs 8; Lk 12,8-12)

Eszembe jutnak a tíz évvel ezelőtti írások. Amikor fiatal papként nem volt más, mint a szív és az evangélium találkozása. Mára, talán annyiban változott a helyzet, hogy élet és evangélium találkozik. S az élet, növekvő súlyaival, valahogy elfedi a szívet. Azaz: túlságosan a jelenben történnek szavaink. Túlontúl is a jelenben történik az életünk. És ez baj. Ki kéne szabadítani a szívet. Szent Ágostonra gondolok. Vallomásai minden korban olvashatók. „Eretnekségek" elleni küzdelmei nem.

Ma a kármelitáknál miséztem. Alapítójuk, Szent Teréz ünnepe. Továbbra is végtelen nyomasztónak érzem Saint Charles square-i Kármelt. Ugyanazt a depresszív, szomorú mállást érzem, mint tizenhét éves koromban, egy szolnoki templombelsőbe tévedve. Pontosítanom kell. Akkor egy délután tévedtünk be A.-val. Rajzmappával hónunk alatt. El is kezdtük rajzolni a szószék angyalait. Nem, most pontosan fel tudom idézni. Ugyanannak a templombensőnek a hangulatát. Már gondolkodtam a papságon. A „kiszakadáson" a világból, abból, amit a család, a házasság jelen. Az egyházból ekkor élményem szinte még csak a templombelső volt. Megriasztott a templom-tér világból való kiszakítottsága. Emlékszem, a Belvárosi Plébániatemplom, korábban ferences templom volt. Olcsó, mondhatni silány szekkókkal. Persze, nem lehet minden templomot első vonalbeli festőkkel kifestetni. Ám az egyház kommunizmus alatti éveiben, valahogy nagyon elmagányosodtak ezek a képek. A barokk egyébként is alkalmat ad a csalásra. Az anyag, a kidolgozás minőségét elhazudja. Talán úgy fogalmaznám meg akkori „félelemélményem", hogy nyomasztott a pap elszigeteltsége a világból. Pedig be-belátogattam a plébánossal beszélgetni. Jó ember volt. Ám az iroda, a plébániahivatal valami bezártság érzést adott. Nemcsak ott. A kommunizmus alatt állt meg ezekben az irodákban az idő. S utána is folyt a hátrálás. A világ csendesen, de feltartóztathatatlanul szekularizálódott. S a bentiek, papok, hívek, valahogy nem vettek tudomást erről. Pontosabban: kénytelenek voltak tudomásul venni. Közben a nyelv, mint a templomi freskók, maradtak. Megkopottan. Szavaink dohosságában. A kármelbe belépve, mostani fejjel, valami hasonlót érzek.

Adni. Alapítójuk ünnepe. Nem merem kimondani, mégis megteszem. Lejárt, idejét kifutott életforma. S valahol mégsem. Új arcokat látok a rácson keresztül. Jelöltek. S ami meglep, tényleg ünnepel a közösség. Dallamaik sokkal vidámabbak, mint máskor. Mondom is a bevezetőben, ezt érzem Teréz karizmájának. Az örömöt és az elmélyedést. Különös a viszonyom ezzel a Kármellel. Szeretem őket. Azt hiszem, megszerettem őket. Másságuk, távolságuk miatt. Hogy egyszerre az egyház sebesült nyelve, és személyes útkeresésük. Teréz nagyon, nagyon okos nő volt. Talán „legértelmesebb" az egyházdoktorok között. Ezen az egész konvent, ott a rács mögött, egyszerre nevet fel. Titkon, így gondolják ők is. Igen. Mert bármennyire is haldokló a katolicizmus jelenlegi nyelve, mégis, elevenebb ez az élet a totális önfelejtéssel szemben. Amit a világ, nem is tudom, minek nevezzem, emberekbe kényszerít.

Összeszedem reggel minden erőm, hogy megtaláljam a konvent nyelvét. Közben a katolicizmus nehéz tengerét iszom. Zsinat előtti templombelső. Zsinat előtti, nehéz miseruhákban misézem. Vörös a bor. Teréz öröksége felülírhatatlan. Tudni azt, hogy egyedül szívünk és a Kereszt között történik meg a világ. Csakis ebben a lelki téren belül van élete. Válik megláthatóvá önmaga előtt. Éppúgy mint életünk. Szíved és az Eukarisztia között történik meg minden. Archaikus nyelven szólok? Mégis ezt kell mondanom. S elmondom a nővéreknek, hogy a szemlélődő hivatásnak jövője van. Mert nincs más út, hogy meglássuk önmagunkat. S hogy Teréz intelligenciája tényleg különleges. Mert értelmével képes volt a szívbe alászállani. S a közösség békéjéről szólni. A világ békéjét vágyni. „Pszichés térré" tenni a lakóhelyet, ahol nővérei megláthatják egymást. Tettetések nélkül.

S így veszem elő ma este a holnapi evangéliumot. Kint eső zörög. Nem csörgedezik a cserepeken, mert itt nincsenek cserepek. Lapos tetők vannak. Ezért mint a tófelszín, olyan hangot ad az eső. „Ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt." (Lk 12,8) Nem, nem a konfrontáció szellemében olvasom. Mert meggyőződésem, Jézus nem a harcra hív a világgal szemben. Sokkal inkább azt emeli ki, hogy Isten békéjéből kell merítenünk. Bármennyire is a harc, a mindenki másnál jobban tudás nyelvét beszélje is a világ. Radikálisan kimondani a Békét. S leleplezni − elsőként önmagunkban − az agressziót. Az ellenségképekre regimentírozott beszédünket. Aki ki tud ebből lépni, monostorok nyelvét fogja beszélni. Régi, és születő formáik nyelvét. Pontosítok: egy megújuló katolicizmusét.

2010. október 15.

Ébredések Disneylandben

1938. Forrás: fortepan.hu

ÉBREDÉSEK DISNEYLANDBEN

A keresztény civil szervezetek III. országos fórumának témája: a társadalmi párbeszéd fontossága. Harrach Péter szavain töprengek. Megnyitójában kijelenti, hogy 2010-ben Magyarországon megteremtődött a nemzeti egység megvalósulásának lehetősége. A konferencia ösztönzi az egyházak egymás közötti, s más társadalmi csoportokkal folytatott dialógusát. A helyszín szimbolikus. Az Országgyűlés felsőházi terme. Valahogy soha nem értettem, miért vonzódnak e konferenciák a hatalom szentélyeibe. Jó, ez legyen magánízlés. Számomra hitelesebben hangzik a társadalmi párbeszédről a párbeszéd ott, ahol az meg kíván valósulni. S ha a politika beszél a társadalmi párbeszédről, akkor is érdemes megszólaltatni a meghívást: egy „emberibb" helyszínen. A hatalom sáncain kívül. Részletkérdés.

Az egyházak képviselői köszöntik a konferencia résztvevőit. Fontos dolgokat mondanak. A cigányság problémáit illetően kifejezetten szimpatikus, amit a „keresztény fantázia" szükségéről mond Székely János segédpüspök. Köves Slomó ortodox rabbi meredek képe is elgondolkodtató a „Biblia Dysneylandjéről." Tetszik a társítás. Merészen pozitív kép. Megteremteni a világi fórumait, hogy a Tíz Szó, kultúránk alapkönyve kultúránk beszédtémája legyen. Fején üti a szöget: a Szentírás erkölcsi tanítását ki kell hozni a templomfalakon belülről. Azaz: nem indulatokat utcára vinni, hanem erkölcsi gondolatokat.

A tudósítást továbbolvasva azonban megtörik az idill. Harrach Péter szavainál. E párbeszédben ők nem paktálnak le senkivel azok közül, akik részesei voltak az ország tönkretételének, ugyanakkor azokat, akik baloldali értékeket vallottak, szívesen látják a nemzeti együttműködés rendszerében. „Ők az elmúlt nyolc év megtévesztettjei voltak és nem előidézői." Hát igen. A politika által felkínált dialógus nem ugyanaz, mint a dialógus politikája. Utóbbitól fényévekkel távol vagyunk.

Harrach − a teológus − szavai valamit feltárnak, kendőzetlenül. S erre a valamire kéne nagyon odafigyelni a Nemzeti Együttműködés Rendszere rendszerezőinek. Mert egy rendszer hatékonyságát, bármilyen paradoxon, elsősorban nem a benne megfogalmazott jó, hanem ellenségképei minősítik. Ezért érdemes eltöprengeni azon, ami az egyházakkal történt. S a kereszténydemokráciákkal, ami belőlük kinőtt. Jó volna megsejteni a kelet-európai egyházak sebeit. Azt a szenvedést, amin átmentek. Ami sem Nyugatról, sem hazulról nem látszik. Meglátni, milyen mély roncsolást végzett a diktatúra a papságon belül. Teológiai képzésen belül. A hétköznapokban. Mert a kommunizmus elsősorban a bizalom kultúráját törte meg. Gyaníthatóan a társadalom egészében. Nagyon kritikusan kéne figyelnünk közbeszédünket. S elsősorban is az egyházak közbeszédét. S bevallani egy illúziót. Hogy az egyház győzött a kommunizmuson. Hogy túl vannak rajta. Ám ez nem így van. Fájdalmas látni, mikor főpapi, lelkipásztori reakciók, vagy épp, mint Harrach Péter esetében a laikus spiritualitás mutatja: szükség van az ellenségképre. Arra a „bűnbakra", melynek kényszeres létrehozása az elmúlt rendszer legveszélyesebb tulajdonsága volt. Ha nincs osztályellenség, akkor verbálisan megteremtjük. Csak csöndesen kérdezem, van-e a társadalomról látomása Harrach úrnak, ami nem apologetikus? Ami a keresztény politikus identitását végre nem a liberalizmus, a szekularizáció, vagy az „ország tönkretevői" ellenében definiálná? Mert a kereszténydemokrácia hangja valahol mindig szondája nagykereszténységünknek is.

A rendszerváltás óta két miniszterelnöke volt az országnak, aki kilépett az ellenségképben való gondolkodásból. Pontosítok: egy, aki ki tudott lépni belőle, és egy, aki bele sem született, ezért tudott mentes maradni tőle. Az első, Antall József. Az ő nyelve mindvégig integráló maradt. S a másik Bajnai Gordon. Az „átmeneti miniszterelnök." Soha nem felejtem el a London School of Economics-on tartott előadása végét. A magas labdás kérdésre, hogy „otthon ugye masírozik a szélsőjobb", és hogy „ugye az ellenzék veszélyezteti a demokráciát". Nem ment bele az ellenzék áztatásába. Most utólag figyelek fel az összefüggésre. Harrach Péter korabeli lehetett a kérdező. Elcsodálkoztam. Ennek a miniszterelnöknek nincs ellenségképe. És hogy ez is lehet mondanivaló. Társadalmilag fontos üzenet. S most, évek után, tovább gondolkodom. Milyen szerencsés ország lehetne, ahol sorban mind, államfő, miniszterelnök, miniszterei, államtitkárok, pártelnökök, frakcióvezetők, kampányguruk, elnöképítők − egyszercsak felébrednének. Ellenségképek nélkül. Mert valahol itt kezdődik el a dialógus politikája.

2010.10.13.

Természettudományok és felelősség

A vörösiszap szintje egy elárasztott szobában

Természettudományok és felelősség

Nem is találkozhatna közvetlenebbül természettudomány és az etika, mint e hetekben. A kimentett chilei bányászok első nyilatkozatait hallgatom. Az ajkai tározónál történt iszapkatasztrófa, idehaza. Szintén mindegyikünket érintett. Figyelmes hálóvá vált az ország a szolidaritásban és segítségnyújtásban. Egy diák levele előttem, iskolánkból. Egy gombócnyi maradt a kuvaszából. Felidézi a napok feszült izgalmát. "A Mosoni Dunát megvédték, de a Torna patak és a Marcal folyó halott.. Sümegtől csak igazoltatással jöhetek haza. a Devecser tábla áthúzva... házak, udvarok romokban. és csend. nagyon nagy csend."

Törvényszerű, egy emberéleteket követelő katasztrófa után felvetődik a természettudományok alkalmazásának kérdése. A legalacsonyabb fórumtól a legmagasabbakig beszélünk róla. A tényről: a tudománnyal való élés felelősség. Szinte minden percünk technológiákba ágyazódik. S úgy tűnik, elidegenülten e folyamatoktól, nem figyeltünk rájuk eléggé. Pedig, nem kéne katasztrófáknak bekövetkezni ahhoz, hogy ügyeljünk rá, miben "élünk, mozgunk, és vagyunk."

A történtek az iskolai természettudományos képzést is új fénybe helyezik. Az általános és a középiskola azok a helyek, ahol "technológiáinkat" be kéne ágyazni a felelősség világába. Nem hiszek abban, hogy a természettudományos órák számát "eszközszerűen" kéne emelni. (Max Horkheimer kifejezésére utalok az "instrumentális ész" kifejezés kapcsán, Felvilágosodás-kritikájából.) Különösen abban nem, hogy a természettudományos képzést épp a humán tárgyak rovására hozzuk helyzetbe. Pedig e tantárgyak emelt szintű érettségi pontvivő tárgyként helyzetbe kerültek. Az új szabályozásban ezek komoly többletpontok az elért felvételi pontszámhoz. A művészeti tárgyak "mint érettségi tárgy" szerepe az új rendszerben drasztikusan leértékelődik. Mert nem hatékony pontvivők. Emelt szintű megfelelőjük nincsen. S ennek valahol fontos társadalmi üzenete van.

Mint ahogy vannak más logikák is. Évekkel ezelőtt, természettudományos specializációkban gondolkodtunk iskolánkban. Sakkozás volt ez az óraszámokkal. Oda jutottunk, más mozgástér nem lévén, hogy meglépjük a merész lépést. Az idegen nyelvi órákat harmadik évfolyamtól nem heti öt, hanem három órában tanítottuk. Akkor, amikor a fakultációk plusz két órái is belépnek. Ez is diszkrimináció? Nem hiszem. Inkább valami olyasféle integrációs minta, amit a fenti adminisztratív történetben hiányolok. Két év alatt, egy motivált diáknak el kell jutnia középfokú nyelvvizsgaszintre, de legalább a tizenegyedik osztály tavaszáig. Itt egyébként nyelvvizsga felkészítést ajánlott az iskola, szakkör keretében. Egyszerűen éltünk a mostanság felkapott "Nagy Társadalom" eszméjével. Helyi megoldásokat találni, helyi szükségletekre, helyi lehetőségekre. Két új blokkot terveztünk. Az egyik, a 11. évfolyamon, a "természettudományok története" nevet kapta. A biológia illetve a fizika emelt óraszámú képzés keretében. A "tantárgy" arról kívánt szólni, hogyan ágyazódnak be a természettudományok az európai szellemtörténetbe. Etikai összefüggésben. Azoknak a diákoknak, akik egyébként emelt szintű érettségit megcélozva, műszaki pályára készülnek.

Emlékszem a biológia specializáción tervezett önálló blokkra is, a már említett módon megemelt óraszám keretén belül. A heti öt! órából egy szólt volna "Ökológiai felelősségünkről a Földközösség életében". Felmerült az is, egyházi iskola lévén, hogy a 12. évfolyamon, az egyik hittanóráját nyugodtan "ökoteológiává" lehetne alakítani. Így tizenkettedik évfolyamon, amikor a legérettebb a fiatal, minden végzősünk "világnézetet" kap az Élet iránti felelősségről. Ökológiai gondolkodásmódot. S ez a tágabb horizont integrálta volna a négy éves curriculumból a "humanitásokat" és "természettudományokat." Ebben a szellemben hangsúlyoztam igazgatóként az érettségiken: e vizsgálatok jóval több és nemesebb kaland, mint pontgyűjtés. Bennük azt fejezzük ki, hogy világunk tartozik valakihez. A "Teremtés". Mégpedig hozzánk. Akikre bízva van. Emberi figyelmünk övezi.

Az ökológiai érzékenység "evangéliuma" és a természettudományok közvetlenebbül is összeérhetnek. Mégpedig a gyakorlatban. Egy vidéki egyházi középiskola, 2008-ban, élve az akkori tantervi szabályozás lehetőségével, sikerrel akkreditált egy érettségi tantárgyat. "Az ikonfestés elmélete és gyakorlatát." Elsőként, és egyedülálló módon az országban. Az MSZP-SZDSZ kormányzat oktatáspolitikája idején, de ez csak a dolgok szexepilje. Vagy épp normalitása. Az akkreditációs kérelem indoklásában külön kiemeltük, hogy nem az iskolai hittan duplikálásáról van szó. Az ajánlást Várszegi Asztrik, pannonhalmi főapát írta. Kulturális földrajzra, a kulturális közvetítés fontosságára érzékenyen. A kimenet? Diákjaink a művészeti specializáció keretében találkoztak az "élővilág ikonjával." Persze, az is izgalmas szellemi kaland volt, hogy az ún. nyelvi előkészítős évfolyamok, akik egy évvel többet töltenek a középiskolában, a művészeti óra keretében szintén megismerkedtek az ikonfestéssel.

A tantárgy célkitűzése alapján nemcsak közép-kelet Európa kulturális földrajzát ismerték meg jobban; az ortodox népek kultúráját. Politika, történelmi törésvonalak mentén. Nemcsak alapvető művészettörténeti ismeretet kaptak. Az ikon-alapozás és a festés technikájának mély ökológiai üzenete van. Az ikon szerves anyagokkal dolgozik, a kozmosz elemeivel. Alapanyagaiban növény-, állat-, ásvány-, és emberi világ egyaránt képviselteti magát. Az ikontábla levkasz alapozásában ott van a lenvászon, a hagyomány szerint Jézus Krisztus arcának lenyomatával. Kifejezve: minden ikon Krisztus ikonja. Arclenyomatát őrzi. Az emberi imago-ra figyelmeztet. Ahogyan Emmanuel Levinas írja az emberi arcról, ez legmeztelenebb testrészünk. Védtelensége agressziót vált ki. De épp így megfogalmazza a legalapvetőbb parancsolatot is: ne ölj! Válj szolidáris, toleráns személlyé.

Hívő vagy nem hívő állásponttól függetlenül, mély kulturális metafora ez. Iskolai tantárgyaink összefüggésében is. A természettudományos tárgyak fejlesztése a "humántárgyak" párhuzamos emelését is kell, hogy jelentse. Integrációjukat. Az új NAT (Nemzeti Alaptanterv) tartalmi szabályozása valóban fontos. Közös kulturális kánon nélkül nincs közös látomás a közös jövőről; közös érzékenység a Hazáról. Közhely, valóban csak tartalmas tudás létezik. Ám vajon az új NAT készítői felismerik-e, hogy nemcsak tudásról, de a tudás-érzékenységről is kell beszélnünk? S e tudás-tartalom része a tanuló szükségeinek meghallgatása. A tágabb közösségek szükségének meghallása. S talán épp ez az "érzékenység" kívánná meg a szélesebb társadalmi kommunikációt. Nemde ezen érdekkörök harmonizálása a legtágabb értelemben vett "ökológiai érzékenység"? Mert nem elég, mint ahogyan a minisztérium indokol, kétszázvalahány kiváló pedagógus szakembert összezárni, hogy az Alaptantervet megalkossák. Záros határidőn belül. S ha jól értettem, mert jól akartam érteni, "a liberális" reformpedagógusok, legalábbis érintőlegesen, de ezt a "tudásérzékenységet" szorgalmazták. Még ha talán túlzón is, a tanuló, mint individuum szükségeire koncentráltak. Az új NAT-nak a kört bővíteni kell, s nem "ellenkurzust" indítani. A közösség szükségeit teljesebben meghallgatni, előttünk álló lehetőség.

Az új szabályozás nem párosulhat rugalmatlansággal. A tudásterületek egymáshoz való viszonyát kívánatos megteremteni. Az iskolai tudás és világunk érintkezését. Ez a benső háló-kapcsolat alapozza meg, hogy kilépjünk az ökológiai passzivitásból. Ahol mindenki csak vár. S mind nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után. Ez az integráció tétje. Az aktív, előre gondolkozó, a "Táj" szükségeivel nem pusztán együtt élő, de azok előtt járó polgár. Nagy teszt ez oktatáspolitikusaink számára. Mert ők vannak mérlegen. Kérdés, s immár évek óta, van e megfelelő műveltség, "tantárgy-ökológiai érzékenység" a mai döntéshozókban? Kilátni a mindenkori hatalom sáncain kívülre. Megérteni, hogy a tantárgyi tudástartalom nem lehet azonos az öt, tíz, vagy húsz év előtti tudással. Kell a kánon-bővülés. Mint ahogyan, s legfőképpen, a kilépés a "felülről együttműködések" késő-kádári logikájából, végre.

2010-10-13, London

Maradva továbblépni

Gyermekarcok (forrás fortepan.hu)

Maradva továbblépni

C-év, 28. hét, V. (2Kir 5,14-17; Zs 97; 2Tim 2,8-13; Lk 17,11-19)

A farm street-i jezsuita templom csöndje. "Szeplőtelen Fogantatás." A Szűznek dedikált gyönyörű templombelső. Meglep a csend, ami e falakon belül teremtetik. Kint elvileg morajlik a város. A templom alatt pedig a Jubilee-line metró halad. Franz Rosenzweig tervezett keresztelkedése előtt betért a berlini ortodox zsinagógába. Másnap írja a készület szerinti keresztapjának híres levelét: "Zsidó maradok." Valami hasonló zakatol bennem is. Megérint, ismét, a katolicizmus szépsége és mélysége. Mely sohasem csupán a helyi egyház. A katolicizmusnak mindig mélyebb története van. Különös módon soha nem esik egybe a szív és az intézményei sebeivel.

Délelőtt és ebéd után J.-vel beszélgettünk. Elmondja, hogy a kelet-európai egyház sebeit soha nem tudta felfogni az a Nyugat, mely nem élt a kommunizmus alatt. Rendkívül mély roncsolást végzett a papságon belül, a bizalom kultúráját törve meg. S úgy tűnik, az egyházak "legyőzték" a kommunizmust. Túl vannak rajta. De nem így van. Megmaradt az ellenségképben gondolkodás. Főpapi, papi reakciók, s az alájuk rendelt, soha nem önállósodott laikus spiritualitás mutatják: szükség van az ellenségképre. A liberalizmus, a szekularizáció, a nem keresztény értékeket követő politikai párt. S ami a legtragikusabb, e mentalitás a kritikus gondolkodást e közösség életéről, erővesztéseiről, és lehetőségeiről: ugyanígy fenyegetésnek veszi. Nem vesszük észre, hogy ez a mentalitás a múlthoz tartozik. A hídra kéne koncentrálni.

Beszélgetésünkben szó esik a pápa angliai látogatásáról. Valóban, mindenki meglepetésére, pozitív változás állt be. A sajtó XVI. Benedeket az idejétmúlt, korszerűtlen pápának láttatta, aki az egyház kényes ügyeit tagadta. És egyszercsak, a szalagcímek is mutatták: ezek a hangok eltűntek. Bizalom ébredt. S hogy ez a bizalmi tér milyen valós, mutatja, hogy J. a lord mayor szervezésében a City elit számára rendezett konferencián vett részt. A téma a kapitalizmus válsága. Tiszteletet és érdeklődést érzett a pénzügyi világ részéről. Elbizonytalanodott a kapitalizmusban, önmagában ez világ. Hisz narratívája megingott. Nagy kérdés, az egyház hogyan tud válaszolni e helyzetre. Tud-e egyenlő partnerként, nem a győzni akarás pozíciójából szólni. Összegyűjteni, bizalmat ébreszteni és meghallgatni.

Beszélünk Benedek pápa nyelvéről is. A szekularizmus kritikájáról szólva, a hit magabiztos kijelentései ellenére, ez a pápa mély gyászban van. Igaz, ez a gyász nem tudatos, kijelentései mélyén történik. Talán szavai másik oldalán. De a szembenézés a kereszténység megváltozott helyzetével ott van. Mondanivalója másik oldalán. Bennünk.

Nagy kérdés, hogy közvetlen "teológus", illetve egyázhatalmi környezete hogyan reagál e szavakra. Hogyan értelmezi. A diadalmas magabiztossághoz, a már meglévő ellenségképeinkhez merítenek-e megerősítést. Vagy szert tesznek valóságuk és világuk mélyebb megragadására. Mert meggyőződésem, kisebbségi, azaz "hatalmi nosztalgiákon" kívüli önmagunkból tudunk szólni kultúránkhoz hitelesen. Sebeinkből megértve a szekularitás sebeit. Nem lenne szabad a megmaradt erőket egy járhatatlan, és időben meggyászolandó struktúra nosztalgikus újraépítésére fordítani. Szeretni, közösen zuhanó világunkat szenvedélyesen szeretni kell.

Így nézem a farm streeti templombensőt. Gyönyörű mozaikok a Szűz titkairól. Gyászol ez a templom, letűnt katolicizmusa nyelvét; s mégis él. Együttlélegzik az idővel. Mert a csendjébe-gyászába betérők lelkére figyel.

S e gyász idején mindegyikőnk legfőbb dolga: tisztázni, mit is mond rólunk és bennünk az Isten. Milyennek lát bennünket Ő. A templom benső szépsége annyit mond egy szóban: szépnek és jónak. S tényleg meglep, e régi vallásosság nyelvén megfogant enteriőr mennyire képes kora előtt járni. Mert jelen van a Lélek, mely benső és külső Exodusba von. Együtt haladnunk a számunkra kimért idővel. S elhinni végre azt, aminek ez a Lélek lát bennünket. Újratanítja szépségünket. S talán nem csoda, ha ezt megköszönni viszatérünk, "idegenségünkből." "Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?" (Lk 17,18)

Halandó tettek, halandó szavak

(Galway Kinnell)

A rügy

mindent jelent,

azokat a dolgokat is, amelyek nem fognak virágozni,

mert minden virágzik, belülről, ön-áldásból;

bár: néha szükséges egy-egy dolognak

újratanítani szépségét,

a virág homlokára tett kézzel

és elmondani neki szóban és érintésben,

hogy szép

amíg újra virágozni fog majd belülről, ön-áldásból;

ahogy Szent Ferenc

helyezte kezeit az anyadisznó gyűrött

homlokára, és elmondta neki szóban és érintésben

a föld áldásait a kocadisznóra, és a disznó

emlékezni kezdett, le kurta lábáig,

földes orrától, takarmányon és moslékon át

átszellemült kurta farkáig bezárólag,

a hátának kiálló borostáin át

le nagy, megtört szívén át

egész a kékes tejlő álomszerűségig,

a tizennégy emlőn át a tizennégy szürcsölő szájba,

mely alatta lélegzett:

s az áldás ahogy megpihent,

íme, a koca hosszú, tökéletes szépsége

Big Society avagy birminghami anzix

Hajókirándulás (forrás www.fortepan.hu)

BIG SOCIETY AVAGY BIRMINGHAMI ANZIX

Nem hagy nyugodni egy kép. Az egyetem kertjét övező épület egyik szárnya, itt Londonban, ahol tanulmányaimat folytatom. Építkezés hangjai belülről. Belátni a szintek ablakain. Meglepődöm. Elmozdították a belső falakat. Jóval tágasabbak a terek. Egészen tavalyig a Maria Assumpta Centre működött itt. Az épületszárny maga a szerzetesnővérek szálláshelye volt. Az intézmény története gazdag és megrendítő. 1859-ben költöztek ide a nővérek két év Earl's Court-beli tartózkodás után. 1865-ben diákkollégium, 1870-ben általános iskola, majd kápolna épül. 1915-től háztartásbeli ismereteket tanítanak fiatal nőknek. 1921-ben az első angliai Montessori iskola és tréning központ nyílik meg itt. 1946-tól 1978-ig a Maria Assumpta Centre tanárképző iskolája nyílik meg. Ma a jezsuiták tulajdonába kerül a terület és egyetemi képzés folyik itt a „University of London" keretében.

Nézem a szerzetesközösség által elhagyott épületet. Téglafalak. Mégis, valami „gráciája", női anima kisugárzása van a falaknak. A kert és a park máig őrzi a gondos szerzeteskezek munkáját. Emlékszem, tíz évvel ezelőtt egy idős nővérre itt. Reggeltől estig gyomlált, ültetett, talicskán levágott lombokat tolt. Az egyetem under- és post-graduate-jai, akik most érkeznek, mit sem sejtenek ebből a történetből. Pedig tutoraik szobái, a könyvtárablakok ívei őrzi az egyházi múltat.

Van, hogy egy idő letelik. Egy minőség hal ki a távozó nővérekkel. Egy lelkiség, egy szolgálat véget érhet, ha pályáját megfutotta. Ahogy a csizmás bácsikák, fejkendős nénik tűntek el. Vagy mint a lovas szekerek.

Nagy kérdés bennem, hogy e „kivonulásokkal" vajon nem valami nagyon fontos vész-e el? Odahaza, az állam és egyházak közötti nagy (anyagi) megegyezések kapcsán nem szólunk a hasonló lemorzsolódásokról. S nemcsak plébániák, idős szerzetesközösségek, de kiskönyvtárak, posták, kiskereskedések, művelődési otthonok is zsugorodnak. Vagy épp megszűnnek. Nem egyszerűen közülünk vész el valami, hanem belőlünk. Az emberi bensőből. Hisz ezek az „intézmények" és „szolgálatok" abból a lelki vagy pszichés térből nőttek ki, amit a társadalom magáénak mondhatott. Mert nemcsak az egyes ember mondhatta el, hogy bensője van − emberi bensőnk −, hanem a tágabb közösség is.

Követem a sajtóban a brit konzervatív párt birminghami kongresszusát. A „Big Society", a „Nagyközösség" gondolata előkerül. Ez a brit konzervatívoknak volt az ideológiai programja már a kampányuk idején, de aztán valahogy mégiscsak zárójelbe került. Az iszonyú államadóssággal küzdő brit gazdaságban is nagyon komoly jóléti megszorítások ideje érkezett el. A felvett hitelek hitelének a hitelét fizetik. S ez több, mint amit éves szinten oktatásra költenek. Minél hamarabb ki kell szállni az adósságcsapdából. Versenyfutás ez a briteknél is az idővel.

A saját érdekeit helyben érvényesítő „Big Society" ideálja elvileg az összetartozásról szólna. Felelősségek, kötelességek és jogok egyensúlyáról. A megszorítások élénk társadalmi vitát váltanak ki. Ellentmondást a szolidaritásra épülő „Big Society" gondolatával. Különös ellentmondást érzek. Feszültséget. Most beszélünk a társadalmi kohézió fontosságáról. Most, amikor évtizedek kontrollálatlan kapitalizmusa szétzilálta a működő közösségeket. Némává, vagy épp üvöltővé. Az a bizonyos „lelki tér" hiányzik, ami egyfajta humanista kontrollt adna a „szerkezeti korrekcióknak". Mert úgy tűnik, mintha David Cameron miniszterelnök szavain át egy nyers, darwini, az „erősebb a győztes" hangja térne vissza. Hogy mi történik? A gazdasági egyensúly helyreállítása érdekében a gondoskodó állam erőltetett menetben kivonul. „Az állampolgár ne élősködjön a közösség nyakán." Látványosan ropognak a jóléti állam eresztékei. De vajon van-e joga a neoliberalizmust kiszolgáló, vagy a hazai piacokat látványosan magára hagyó államnak innentől mindent az önellátás hatékonyságára bízni? A társadalmi lelki tér, kulturális, vagy közösségi tér tönkretételében érintett államnak nincs. Persze, mint az egyetemkerten átsétáló új generációk − ez a fiatal elit sem érzékeli a „benső tér", az „emberi benső" egykori meglétét, és elvesztését. Önkéntelenül adja magát a párhuzam a hazai helyzettel. Muszáj szerkezeti korrekciókat tenni. A 'Big Society' valahol párhuzamosan fut a „Nemzeti Együttműködés Rendszere" szándékával. Mindkettő megkívánja a társadalom bekapcsolódását és együttműködését. Mindkettő megkívánná a hatalmi elitek valós odafigyelését közegük valódi állapotára. Ami Európaszerte hiánycikk.

Ezért ha van feladata a közéleti lelkiségnek, akkor az ez: konokul zörgetni a hatalmi elit ablakain. „Zörgessetek, és ajtót nyitnak majd" (Lk 11,5-13). Vagy ahogy az Apostol az igazság érdekében méltatlankodik: „Ti ostoba galaták! Ki babonázott meg benneteket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak?" (Gal 3, 1-5). Nem lehet, nem szabad szerkezeti átalakításokba kezdeni, ha nem beszélünk párhuzamosan, ugyanilyen erővel a tönkrement társadalmi szolidaritás teréről. És az „elszámoltatások" körébe, mintegy tükör előtt állva, be kéne venni az ebben való felelősségeket. A jelent. Különben, igaz lesz az, amit Goethe mond valahol. „Mit idők szellemének mondotok, uraitok igája az rajtatok."

2010. október 7.

Nyelv hegyén igazgatni a szót

Babits Mihály portréja

Nyelv hegyén igazgatni a szót

C-év, 27. hét, K. (Gal 1,13-24; Zs 138; Lk 10,38-42)

Virrad London fölött. Ahonnan kinézek, a házakon még egyetlen villany sem ég. A repülőgépektől már morajlik az ég. Esőtől nehezül. Ilyenkor mindig kell valami plusz motiváció tartalmasan kezdeni a napot. Megfigyelem a visszaérkező egyetemistákat. Más világ. Frissek, gondtalanul fürgék.

A házban tulajdonképpen sok a változás. A Chemin Neuf közösség vette át a programszervezést és a pasztorációs munkát. Kedvesek. Szoknom kell nyelvüket, lelkiségüket. A vasárnapi misén megfigyelem D. diakónusuk hogyan beszél. Biztosan lesznek még bennem kérdőjelek. Érdekesség lesz bepillantani a karizmatikus megújulás egy közössége "beszédébe." Ha kritikus vagyok (és javíthatatlanul az), megfigyeltem az arcokat. A prédikáció alatt az arcokat érdemes nézni. Látni, amikor a hallgatóság kikapcsol. D. előtt nincs papír. Ez nem baj. Azonban meglep, mennyire zárt a nyelvi világa. Evangéliumba zárt. Ha élethelyzeteink gazdagságához nézzük, szűkös lehet a "karizmatikus beszéd." Lehet, korral is jár, hogy szűknek érzek világokat. Talán, amíg az ember fiatal, és hitében alapélménye a befogadottság élménye, addig azonosul a hitről való beszéddel. Mely vallási élménye alapszavaira épül. Csak később történik bennünk valami. Mikor tengermélységűvé válik történetünk. És mint álmaink, életünk szálai nem tekinthetők át többé. S nem rendezhetők fekete-fehér fiókokba tényei.

Nagyot változni látszik az egyetemista generációk mentalitása. Kint töltött három évem meglepő tapasztalata, hogy egyszerűen "eltűnt az európai kánon." Nincs többé az az egységes műveltségminimum, ami összeköthetne képzeleteket. A Chemin Neuf-nek így valóban nehéz a helyzete. Már amennyiben tisztában van a helyzettel. Mert nehéz megteremteni azt a "képernyőt", amire közösen, közös történeteket vetíthetnék. Mint ahogyan most Schubert a moll Arpeggione szonátáját hallgatom. Adagio tétele ugyanúgy mély érzelmekről beszél. Szenvedélyes összeszedettségről. Ugyanúgy hat ránk, közös képeket, hangulatokat hozhatunk elő belőle: tudunk közösen beszélni a zenéről. Mára a háttértörténeteinkkel, kulturális viszonyítási pontokkal nem így van. Mindannyian "I-pod generáció" lettünk.

Ám ez az a közeg, ahol a keresztény igehirdetésnek erőfeszítéseket kéne tennie. S nem beérnie megszokott paneljeivel. Mert ha elvesztek a "közös történetek" (Bartók, Shakespeare, festészet, Kafka, Balzac, Austen) akkor mélyen figyelni kell a másik történetére. Arcára. Nem hiszem, hogy a korábban meglévő, mára kioltott történetek "vákuumában" erőfeszítések nélkül menne a hitről való beszéd. Nem lehet, hogy fáradság, és kifáradások nélküli lenne a mai történetmondás. Sokkal több energiát kell, hogy igényeljen, "papban" és "hallgatóban." Sokkal mélyebb perszonalizmust. Mert igenis, akkor lehet a közös történetek hiányáról is beszélni, és hogy lám, mégis megpróbáljuk. S ez már közös helyzet. Ezen lehet gondolkodni. S ebben meglátni önmagunkat, egymást. S ami épp ilyen fontos: világhoz való viszonyunkat.

Mert nincs szörnyűségesebb, mikor egy közösség nem gondolkodik el helyzetéről. S ha ez vallási közösség, nem helyzetében gondolja el Krisztust, vagy Buddhát. Persze, a régi történeteket és utalásokat sem kell feladni. Csak újra el kell mesélni őket. Ezért nem zavar, ha egy egyetemista nem hallott Beethovenről, vagy Bartókról. A Távol-Keletről érkezve, miért is kellene. De a figyelem és átadás közös erőfeszítése: evangéliumi teret teremt. "Lelki teret". "Morális teret." Igen, ez a "morális tér" a legjobb szó. Mert etika mindig a másik iránti figyelemből születik. Nem a rutinszerű figyelésből, hanem amikor teljes valónkban meg kell állnunk a másik előtt. S magunkra vesszük egész történetét.

(Tulajdonképpen itt meg is állhatnék. Nem hivatkozva Mária és Márta történetét. Panellél kopott, ha úgy nézzük. Pedig fontos találkozás. Jézussal beszél, figyeli, és hallgatja Mária. Biztos, hogy fontos történetmondás történik. Isten történetmondása megrendíti ezt az embert. Mert saját történetén rendül meg.)

2010-10-05

Egyszerű és bonyolult

Buchenwald, 1945 (Elie Wiesel a második sorban
hetedik balról)

Egyszerű és bonyolult

C-év, 27. hét, V. (Hab 1,2-3; 2,2-4; Zs 94; 2Tim 1,6-8.13-14; Lk 17,5-10)

Az élet egyszerű. A történelem bonyolult. Mert életünkön keresztül azzá tesszük. Anthony Seldon írását olvasom a „pozitív politikáról". Egy mondás a cikkből egészen felvidít. Átmosdat. „Ha jól akarod érezni magad, tégy jót." Martin Seligman amerikai pszichológus professzort idézi, a depresszió szakértőjét. Olvasom tovább. Egyszer, mikor megkérdezték, felhánytorgatva, hogy miért van az, hogy a lélektan az aberrációval, lelki betegségekkel, pszichózissal és neurózisokkal foglalkozik így válaszolt. A pozitív pszichológia megteremtőjeként visszakérdezett. „Miért? Hol vannak a párhuzamos tanulmányok, amik a kiteljesedett élet összetevőit kutatják? A sikeres kapcsolatokat és a virágzó intézményeket?" E pozitivitás megérint. Londonba visszaérkeztemben. Innentől ez ismét más erőtér. Hazaérkezés is. S tényleg pozitív közeg; még ha gyökerem ebbe a kultúrába nincsen. Majd lesz.

Barátom írja, „Isten hozta ʻitthon'… Bizony valamifajta itthon, ha az itthon alatt azt érti, mint én: védettséget. Jogosan érezhetné ezt Angliában inkább adottnak..." Igen, jó megérkezni egyfajta szellemi szabadságba. Berendezem a szobám. Csendes, ami a legfontosabb. Kipakolom a könyveket. Kedvesen fogadnak. Ismerik történetem. A szüntelen vágyat hazamenni, és dolgozni ott, ahol, és amit eddig csináltam. Kétes jelentésű szó, számomra is: „lelkipásztorként."

Tegnap este elolvastam visszaemlékezését Auschwitz-Birkenau, és Kaufering koncentrációs táborban töltött idejéről. A szombathelyi Thököly utcai gettótól a szabadulásáig. Mélyen megindít a tizenhét oldal. S nem csak azért, mert tiszteletteli sürgetés, az ötlet, hogy írja meg, még ama „lelkipásztori" állapotomban született. Abban a gimnáziumban, annak igazgatójaként ismerkedtünk meg, ahol maga is végzett. Sokszor át fogom olvasni ezeket az oldalakat. Mert ez a felejtett történelem. S töprengek, ámulok, hogy ez a mi Nagytörténetünk egy szempillantás alatt láthatóvá vált. Annak idején mondtam barátomnak, hogy fontos, nagyon fontos visszaidézni minden részletet, amit csak lehet. Mert ezekbe a lágeren belüli pillanatokba fényképeződött bele a kor. Gondozni kell majd ezt a szöveget, mert, meggyőződésem, az egyik legjelentősebb visszaemlékezés ez. Magyar szempontból mindenképpen. Olyan analitikus részletek kerülnek elő, amit máshol nem olvastam. Tizenhat és fél éves volt szabadulásakor.

Meglep, s nem hagy nyugodni, mennyire élő a beszámoló. Azt a külvilág számára láthatatlan történetet valós szálak kötik össze jelenünkkel. Jelenemmel. A bejárt utcák levegője, találkozásaim mind-mind, mint egy érzékeny idegközponttal: élő viszonyban vannak Barátom leírásával. Az Isten háta mögötti történetek, mindig arcaink mögötti történetek. Rólunk szólnak.

Írja, hogy az identitás számára mindig is a másik emberhez, a többiekhez való viszony. Furcsa ezt leírni, de számomra bepillantani akkori, és mostani életébe identitásom szerves része. Időnként azt gondolom, hogy a „Menny" már csak azért is kell, hogy egyszer teljesen bejárjuk egymás történeteit. Meghallgassuk, megismerjük, és megszeressük egymást. Végtelen igazságtalan lenne az élettől, ha erre nem nyílna módunk.

Nem tudom megfogalmazni, de mélységesen azonosulok a KZ-beli történettel. A történelem mélyáramlásai a kultúra máza alatt nem sokat változnak. „Az identitás a másikkal való azonosulás." Azonosulok a Thököly út – Kaufering történettel. Azok a mechanizmusok, amelyek munkámból felállítottak, „pozitívan érzem", párhuzamos történet. Máig fülemben csengenek egy másik, egyházi elöljáró barátom szavai a nyárról. Segített megérteni a történetet, hogy egy negyvenéves függetlenül gondolkodót egyszercsak miért vet ki provinciális egyházi közege. „Félre ne érts" − mondja − „nincs benned valami zsidó?" „Mert ebben az országban, ha valaki sikeres és tehetséges, akkor vagy zsidó, vagy liberális."

Fontos Barátom KZ lágerbeli emlékezése. Láttatja: hogyan alszik, hogyan vak egy közeg kimagasló tehetségeire. S hogy hogyan válik intellektuálisan korlátozóvá és intoleránssá a katolicizmus. Bőrömön tapasztalom. Válaszok, magyarázatok nélkül. S csak megkönnyezni tudom rendem és otthoni szűk egyházam provincialitását. Mennyire nem merik felvállalni a pozitivitást. Szembenézni valós, elérhető lehetőségeinkkel. Tudom, az élet egyszerű. És szép. Csak a történelem bonyolult. A kérdés marad: mi történik a távozók helyén?

2010-10-03