[fél-homilia] Halpikkelyszerű töprengés

B-év, húsvét 3. hét, (ApCsel 9,1-20; Zs 116; Jn 6,52-59)

 

Makovics Dénes, Bikini zenekar (foto: balintbeckett)        

Pál megtérése. Pálfordulat. Mindennapi nyelvünk fordulata. "Pálfordulás." A szó mögötti történet érdekes. Maga a bibliai beszámoló, ám az is, hogyan került a történet a szó mögé. "Nyelvében él a nemzet" (Széchenyi Ferenc), s valóban így van. Szavaink a magunk mögött hagyó történelem lenyomata. Egy-egy bibliai eredetű szólás: egymásba tapadó évtizedek emléke, amikor a közösség még „szószékre" figyelt. Amikor a Szentírás a mindennapok tapintott, megnyitott hivatkozása volt. Okostelefonok, személyi számítógépek helyén, gyakoriságával.

Egy Julia Kristevával készült beszélgetésben olvasom. A kultúra, amely elveszíti az Abszolútra, a végső igazságokra és értékekre hivatkozást, törvényszerűen depresszióssá válik. S valóban, veszélyes kaland ez a posztmodern kor, ahol minden, s az ellentettjével együtt, ugyanúgy igaz. Vagy, ez a legutóbbi poszt-posztmodern rohanásunk. Amikor minden, s az ellenkezője ugyanúgy, nem igaz.  

Lehet ragozni ezerféleképpen, hogy így a vallás, úgy a vallás; hogy meglehet lenni nélküle. Nem igaz. A hit − értékben, személyben, Istenben − lelkünk, a benső tér, támasztórendszere. Nélküle összezuhan a psziché hosszú távú története. Belefolyunk a világba. Hamis ének, rossz azonosulások útjára lépünk.

Világunk talán legnagyobb ellentmondása: nem a vallás tesz agresszívvá. Az „abszolút igazság", természetesen, magában hordozta történelmünkben ezt a veszélyt. Azonban, s ezen csodálkozom, nem a „modernitás" agresszivitása lep meg. Hanem, ahogyan a „végső igazságok" utáni kor válik az erőszak generálójává és médiumává. A drogok, az ital, a szexuális perverzió, a politikai agresszió számtalan változata: mint oda nem illő, vad színű tinta fut szét életünk szövetén. S mert lelkünk nem tehet mást, azonosulásra vagyunk programozva, azonosul. Amivel lehet, ami van. S ami van, azt ma mindet lehet. S elhisszük, hogy ez a minden a minden.

Pál így teszi fel a kérdést: „ʻKi vagy, Uram?'Az így válaszolt: ʻÉn vagyok Jézus, akit te üldözöl.' (ApCsel 9,5) Esetünkben, lelkünket mint abszolút hivatkozást elfeledve, a kérdés-felelet így hangzik. „Ki vagy Uram?" „Aki te nem vagy, én vagyok, akit te üldözöl." S üldözzük Istent, s főként, elsőként: a szavainkban hordozott régi világot. Az előttünk járók szóban visszhangzó Arcképét.

S ez az abszolút feledés indít meg Pál hús-vér történetében. Mert ma, mi vagyunk azok a generációk, akik abszolút kiléptünk déd- és szépszülőink élményteréből. A Könyv, a biblia, a Hit világából. Amely hit soha nem volt élőbb esély, mint ma. Ma hagyjuk el a „Földet", épp most, amikor a történeti hit hiányosságai kijavíthatók. Mert rálátásunk van a múlt hibás azonosulásaira.

Érdemes végigolvasni s megfigyelni a Pál-történet, „Saulból Paulus" realizmusát. Amikor „valami halpikkelyszerű" pattan le a szemeiről. Mert e mögött a halpikkelyszerű valami mögött élünk. „És egyszerre, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott; azután felkelt, és megkeresztelkedett, majd miután evett, erőre kapott" (ApCsel9-18-19)

 

2012-04-27

Egyetemesség − „egyetemessék!”

.

  

Bikini, a Scala-ban, London (2012 ápr.22.)

Európai kultúránk egy a nagy világkultúrák között. Inkább civilizációt kéne említenünk. S mindegyiknek más és más a karizmája. Kína ősi kultúrája a természet törvényeire és benső életére figyel. Kollektív figyelem: a közösség ráhagyatkozni tudása az "Útra", a taóra. A mi hivatásunk, itt Európában, a személy méltóságát és a szeretet teremtő erejét felfedezni. S mindez hivatásunk annak tükrében, sőt épp ezért, hogy az európai történelem vallás-, és világháborúk katasztrófáin van túl.

Nem feladni: tovább keresni méltóságunkat, s visszaajándékozni azt a másiknak, aki elvesztette (avagy megfosztatott). Ezért nincs aktuálisabb küldetés, mint elmenni elveszett, vagy, nem odaajándékozott önmagunkat megtalálni. "Ezután így szólt hozzájuk: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek." (Mk 16,15)

S ez a küldetés nem tét nélküli. Háború készülődik a világban. Épp úgy jön el, mint ahogy nem keressük igazabb önmagunkat. Mindig akkor érkezik, amikor elfelejti önmagához és a másikhoz való küldetését az ember.

Most, Londonban, könyörtelenül esik az eső. S van ebben valami józanodása külső történetünknek. Az ablaküvegen a vízcsepp lefolyik. Ha megindul, leér. A háttérben ázó falú házak. Üvegablakokkal. S lehet, ebben a pillanatban ezek a legördülő esőcseppek, ami legjobban összeköt bennünket. Mert ott csorog-üzen a bibliai igazság ablakainkon. Ha a világot fenntartó igazságot-szeretetet nem engedjük be apránként az életünkbe: az majd mint özönvíz tör be. Ledöntve az ön- és istenfelejtésre épülő kereteket.

A szeretet amolyan elő-apokaliptikus idő. Józanít, újra esélyt ad, kollektív ébredésünknek is. Unplugged. „Félvéletlen", londoni koncertjük utáni napokban került elém a Bikini jubileumi koncertfelvétele a tévéből. Különleges koncert: belépni kicsit Isten "unplugged" gördülésébe, ázó ablakainkon. Az átgördülő dalokban az ország lelkét hallgatom. Egyszerűen nem is értem, az Index egyik újságírója mit fanyalgott. Mintha ott sem lett volna: nem hallotta meg az anamnézist − kollektív emlékezést − a dalokban. Valószínű, minden hiteles művészet ('popzene') kollektív történetünk gördülése. El Istentől, vagy Isten felé. Párhuzamos esőcseppek: ítéletünk kimondása. S miközben D. Nagy ott, azon a koncerten énekel − különösen az unplugged részeken − eltévedt, esőben ázó arcú gyemrek az ország.

2012-04-25

http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/04/15/13/Bikini_30__Jubileumi_koncert.aspx

[töprengő] Nehézbeszédek 2.

.

B-év, húsvét 2. hét, Cs. (ApCsel 5,27-33; Zs 33; Jn 3,31-36)

A hét olvasmányai bevezetnek a korai keresztény közösség mint "egyház" szocializációjába. Két minta az, amit megtapasztalunk. Az első az önmegosztó szeretet kultúrája. Ezt láttuk az ősegyház első közösségeinek életében: a vagyonközösségig ment egymás és a szegények támogatása. A másik karizma-minta, melyet a hét polémia-történetei mutatnak: az igazság melletti tanúskodás. A kettő együtt: a szeretet és a "gondolkodás" egyháza. Az értelem tanúságtétele épp oly fontos, mint az igazságot megfogalmazó tetteink.

A húsvéti időszak a liturgiában Jézus megértésének ideje. Belépni abba a tapasztalatba, melynek feltámadása előtt, nem voltunk, nem lehettünk "értői". Most a tanítványok élik ezt a tapasztalatot: a Jézus és az Atya közötti intenzív tapasztalatot. Most ez a tapasztalat − az igazság forrása és mércéje az Atya − folytatódik a tanítványokban; az igazság Lélekben élve.

Belépnek Jézus saját tapasztalatába az akkori zsidó történelmen belül. Abba a szakadásba, amit ő látott és fogalmazott meg kora partikularitásai közepette. A szövetség Istenével a kapcsolat valami miatt nem volt teljes. Az „Atya", mint Isten természete, nem kapott elegendő „viszontmegszólítást", figyelmet. Nehéz racionálisan megfogalmazni ezt a szakadást, vagy akadályt. De ez a másként látás vezetett Jézus és a Főtanács konfliktusához. S most, a tanítványok belülről élik át ezt a nézőpontot. „Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak nevében, és íme, betöltitek az egész Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét." (ApCsel 5,28)

A keresztény közösség szocializációja távlatában nem is annyira ez a történeti konfliktus a lényeges. Hanem a dinamika, melyben az „egyház" megtanulja, hogy szüntelen mérlegen él, átvilágíttatik, és felnyittatik a Lélekben. Ez a folyamatos viszonyulás és művelt tisztánlátás a döntő. Ezt a konfliktuson túlmutató egyetemességet meglátni Péter szavaiban: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek… Mi pedig tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek is, akit azoknak adott az Isten, akik engedelmeskednek neki."(ApCsel 29,32)

*

S ezzel a lecke fel van adva. A mostani Pétereknek. Mostani Péterségünknek. Jó volna feléleszteni ezt az ős-tapasztalatot ma, amikor hátráló kereszténység vagyunk a kultúrában. Amikor mind gyakrabban a „péteri vezetés" az egykori üldözött tanúságtévőből a tanúságtévők vagy épp kérdésfeltevők üldözőjévé válik. Ha a papok alternatív nősülését, illetve a nők aktívabb egyházi szolgálatát, egész szentelhetőségüket a papságra, felvetik. Egy napokban megjelent írországi felmérés eredményei mutatják, hogy a kérdések képviselőinek elhallgattatásával az egyház saját benső kérdezését némítja el. (A felmérés egyik főbb meglepetése volt, hogy az ír katolikusok 57 százaléka gondolja úgy, hogy papjaik számára választhatóvá kéne tenni a nősülést. A másik nagy meglepetés, hogy 77 (!) százalékuk szerint a nők pappá szentelését engedélyezni kéne. Ezen a ponton az ír katolikusok nagy többsége nem ért egyet a „Péter" tanításával. A 25 és 34 év közötti nők 80, a 45-54 év közöttiek 83 százaléka támogatja a nők szentelését.)

Az Atya igazságába egyszerre kéne beleállnia, az egyház minden szintje, mindenkinek. Így élnék át a helyi egyházak, hogy az igazságban ők maguk is a péteri központ részei. S így élné át a Vatikán, a péterek-főpapok hogy szükségük van a helyi egyházak tapasztalatainak közvetítésére. Ez csakis a közösen szemlélt igazságban történik. Akkor nem érné a központokat meglepetésként, hogy milyen kérdések formálódtak meg a saját történetét megélő egyházban. Mert jelenleg, a legnagyobb veszély, a valós történelmen kívül elalvó egyház. A népe történetén kívül élő centrumok.

Magán-meglátásom, hogy ez a kommunikáció az Eukarisztia, a mindennapi kenyértörés körül kéne, hogy szerveződjön. Beszélni a keresztény közösség előtt álló kihívásokról: szószéken, „eukarisztiában". A közös Testért érzett felelősségben.

2012-04-19

[félhomilia] Nehéz beszédek

.

B-év, húsvét 2. hét, Sze. (ApCsel 5,17-26; Zs 33; Jn 3,16-21)

Van, amikor az evangélium szövege maga válik „politikussá"; mert egy közéleti szituációt ír le. Az Apostolok Cselekedetei és János evangéliumának mai szakasza, mai szakasz. Az Igazban feltárult igazságról szóló tanúságtételre figyelmeztet. Péter és társait perbe fogja a „főpap és egész kísérete, a szadduceusok pártja; és irigység fogta el őket" (ApCsel 5,21) Rejtélyes, hogy az „Úr angyala éjszaka megnyitotta a börtön ajtaját" (ApCsel 5,19). Meglehet, hogy az Úr angyalának keze mögött emberi kéz rejtőzik. Az őrzők között, a maguk az őrök közössége már érintett volt az Üzenettől. Szimpatizáltak a názáreti Jézus nevében mondottakkal.

Sőt. Könnyen lehet, hogy mint az életben történni szokott, Jézus pere, a hisztérikus napok, a sötétség órái után: józanodás következett. S mint annyiszor, keserű (politikai) álmokból ébredés után: először a kisember ébred. Aki kafkai kényszerek között, magának a rendszernek a része. A kereszténység születése: az „adminisztrációs" szintek józanodása. Akik egészen benne élnek az adó-politikai-propaganda-adminisztratív-munka gépezetében. Az „Úr angyala": emberi arc is. Az igazság tisztasága, maghasadása. S ott, az ókori embert, ott, egy pillanatra, elfogta az üresség, s igen, talán undor érzése: hirtelen belelátott a rabszolgák, kivégzett ellenállók, és bűnözők szenvedésébe. A „hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét"(ApCsel 5,20) parancsára totális igény a tisztulásra a válasz.

A személyes szinten és kollektív méretekben felismert igazság: gyógyít. Katartikus. A kultúra benső öntisztulása. Ritka pillanatok ezek. A forradalmak, rendszerváltások felidézik egy-egy rövid időre ezt a benső transzformációt. Ám azt a szintet, amit az evangélium belső, morális forradalma hozott, és hozhat, nem érik el.

S valóban nehéz dolog az igazság vonzásában élni. A különböztetés nehéz, különösen letapadt korokban, mint a miénk. A történelmi egyházak helyzete, ma, de kultúránké általában, jóval nehezebb. Mert mára egy a társadalom minden szövetrétegében korábban meggyökerezett kereszténység éli át: a kényszerű visszavonulást. Ez, objektív történelmi kényszer. A szekularizáció szorításában számos intézményi, és nem intézményhez kötött pozíciót kénytelen feladni. Utóvédharcok, ellentámadások, tervezett visszavonulás, stratégiai újrakezdések más logikák mentén − mindezek keveréke ma az európai katolicizmus és protestantizmus. Ám ami ma még dominál, a félelem reakciói egy határhelyzetben még szinte csak eszmélkedés előtti egyházban. A katolicizmuson belül egy konzervatív fordulat látszik dominálni. Az ortodoxia (hit) rendszer-konzerváló és nem érték-konzerváló olvasatai. Nagy kár volna, ha az Atyához való viszony, mint feltárult igazság, az Atya keresésének új módjait venné üldözőbe.

2012-04-19

[homilia] Azonosulásban

.

Karl Barth, Egyházi Dogmatika sorozat
 

B-év, húsvét 2. hét, K. (ApCsel 4,32-37; Zs 92; Jn 3,7-15)

Mondják, a jeruzsálemi ősegyház idealizált állapot volt. A szegénység és vagyonközösség men tudott huzamosabban fennmaradni. "Mert az emberi természet lehúz". Azonban, amiről az Apostolok cselekedeteiben olvasunk, mégsem kudarc. Az a pillanat, amit a tudósítás kiragad, nem egyedi. A keresztény jóhír betörésének pillanata ez a történelemben.

Egyedülálló szocializációs minta. Benne rácsodálkozhatunk arra az ős-mintára, a "családi szocializáció" intenzitására Isten és ember között: mely máig tovább él a keresztény közösségben. Lehet, hogy nem olyan hevesen, sőt, töredékesen és megfogyva, de a minta, a "kegyelmi dinamika" ugyanaz. A szeretet kultúrájának alapsejtje, lehetősége minden liturgikus közösség. Kar Barth mondja ki e középpont eredetét a Kirchliche Dogmatik-jának III. kötetében: Isten teremtő-meghívó szava etikai közösséget teremt. A közösség a kulcs: bármily nemes és igaz legyen az emberi gondolat, önmagában az emberi szó nem teremt maradandó nem közösséget.

S ezt a teremtést olvassuk: ahogyan a Nikodémusnak adott program életbe szökken. "Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született." (Jn 3,7-8) A jeruzsálemi "közösségképződésbe" közelebbről is érdemes bepillantanunk. Vonzza az embereket: mert a történelem tehetetlensége, személyes és kulturális kényszerek vetetnek le róluk. Valóban történik a történelem. Ám ez a "történő történelem" (Buber) a Lélekben válik történővé.

Valóban érdemes önmagunkról elgondolkodni madártávlatból-Lélek távlatból. Elemi erejű képességünk az azonosulás. Vallás és lélektani dinamika ez bennünk: a vízesés tehetetlenségével válunk eggyé a másikkal, eszmékkel, folyamatokkal. Kikerülhetetlen választása ez bensőnknek. S itt a Lélek szerepe: rálátást adni, mivel, kivel történik ez a találkozás. Egy pillanat alatt tudatossá válhatna történetünk és a történelem.

2012-04-17

S.O.S. Rock'n Roll (dalszövegvázlat)

.

Szöveg nélkül (Afganisztán)

Ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti

Ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti

A kalasnyikov hangja a rádióban

egy távoli régió

ahol nyuszi ült a fűben

és sétált a réten

most benszülött katona guggol

színes valóság,

gyönyörű szabadság csak

kihagy a szív, mint a kabuli adó

csodálkozom, mint egy hamburgeres plakát

hogy visszalőnek a rosszfiúk, nahát

az Isten fenn a nehéz egekben

színes tintákról álmodik

csak csodálkozom mint egy kifosztott ország

− Ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti −

hogy mitől szürke minden itt

R:

Csókolom, mizClinton/világ, beszél még angolul?

Mit jelent az, hogy Save Our Souls?

A Titanic bárban dübörög a rock'n rolll

Mit jelent az, hogy save our soul, save our soul

A Titanic-bárban dübörög a rock'n roll

Mit jelent az, hogy save our soul, save our soul?

Süllyed az ész, de a Titanic bárban

dübörög (még) a rock'n roll

Süllyed az ész, de a Titanic bárban

dübörög (még) rock'n roll

[homilia] Határtalanul

.

B-év, Húsvét nyolcada, Cs. (ApCsel 3,11-26; Zs 8; Lk 24,35-48)

Most akkor Jézus „kozmopolita", kilépett térből, időből, hagyományból? Feltámadása valami megfoghatatlan, vagy konkrét egyetemesség? Csak látszólag súlytalan kérdések ezek. Hisz ma egy globálisan örvénylő világban élünk. Gyökerekkel, vagy gyökértelenül, vagy épp a gyökértelenedésben.

Mozdulatlan, még szerves közösségek is önnön határaikra sodródnak. Szó szerint kénytelenek végignézi és hallgatni: ahogyan a globális világot besugározzák az életükbe. S tényleg, egész praktikus szinten, kapkodjuk a fejünket: most „Brüsszelben történünk", vagy idehaza? Mi a psziché, mi a közösség, melyek identitásunk valódi határai?

E határmegvonások, határátírások közepette fel fog értékelődni húsvét üzenete. Mert épp legfontosabb, s legvégső határainkról szó. Hisz, a világ határait épp a lelkünk és a Feltámadott közötti térben dolgozzuk fel. Előbb utóbb rájövünk, hogy az identitás kérdései az Isten és ember közötti bizalmi térben rendeződnek.

Világunk átrendeződik. Tulajdonképpen láthatatlan mutatvány. Láthatatlan, hisz az életmodell amelyet választottunk észrevétlen, de biztosan, a helyhez, szülőföldhöz, hazához kötődő családi kötelékeket őrli fel. Nehéz, utoljára talán Marx által ellenőrizni kívánt karmára hagyatkoztunk rá. S közel sem biztos, hogy a döntés jó. Hisz látszik, ez a globális, energiafüggőségre épülő rendszer, évek óta már csak háborúkból tartható fenn.

Ezért kéne egy lépéssel hátrébb lépnünk. Először is, harmadára, felére csökkenteni a virtuálisan felénk pumpált információt. Egyedül maradni végre: önmagunkkal, a bennünk hordozott idővel, élményekkel, arcokkal. Nagyjából, mint a Golgotán történt, amikor egyedül marad Istenével − istenei kizárásával − az ember.

S felvetni a kérdések kérdését: asszimilációnkat ebbe a kegyelmi térbe. Miért? Mert, meggyőződésem, e húsvéti találkozásban lehetséges, mára, egyedül, valódi, független kérdezés. Amikor végtelenül kritikussá válunk önmagunkkal szemben. Ezt a drámát − asszimilációnkat a soha meg nem becsült, rá nem kérdezett identitásra − tárja fel a mai evangélium. „Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben?"(Lk 4,37-38) A tét: felfedezni a Haza alatt húzódó, az azt alapozó Betűt. Felfedezni az életünk alatt húzódó, életünket alapozó Betűt. Visszatérni digitális írástudatlanságunkból: „Jeruzsálembe".

2012-04-12

[homilia] Változás

.

Fra Angalico és műhelye, Noli me tangere! (1441)

B-év, Húsvét hete, K. (ApCsel 2,36-41; Zs 32; Jn 20,11-18)

Mária Magdolna a sírnál. Megérkezik. S a fájdalmas tapasztalat: a szeretett személy holt-teste eltűnt. A gyászban képtelen felismerni, hogy aki mögötte áll, s akihez beszél maga Jézus. A haláleset agóniájánál talán még fájdalmasabb a test groteszk és kegyeletsértő eltűnése. Mintha a szeretett személy elvesztése nem lenne elég agónia: a holttest hiánya hirtelen még fájóbb. „ʻAsszony, miért sírsz?' Ő ezt felelte nekik: ʻMert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.'" (Jn 20,13)

A helyzet az átváltozásról szól. Valami végleg megváltozott: bennünk is és a világban is. A hit a Messiási kor erőterébe léptet be. S ez a benső megnyílás: kapuja lesz a Messiási kor érkezésének. Nem igaz, hogy nem alakulhatna át világunk. Komoly, eszméltető, még ha időben oly lassú ébredésben is.

Prózai részlet a kimondott megszólítás: „Mária!" A hang látomást ébreszt, a gyászoló szem megnyílik és a hiány és veszteség fájdalma átalakul egy új észlelésbe. A Messiási kor − minden ellentünet ellenére − itt van közöttünk. A mindennapi hiány csak aláhúzza csodálatos jelenlétét. S a keresztény attól keresztény identitás, hogy meri felvállalni a különös tiltást, a Noli me tangere!-t. Az őt érinteni akaró Máriát figyelmezteti Jézus: „Jézus ezt mondta neki: ʻNe érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.'" (Jn 20,18) Az eltűnt test után, a felismert Mester után az újabb paradoxon. „Ne érints!" De miért ne?

Ez az új, Messiási kor dinamikája. A kapcsolat az Élő Igével új és eleven. A magdalai Mária megérti: a régi kapcsolat és viszonyulás a Mesterhez immár a múlt világa. Innentől Jézus más; valami új van jelen e régi kapcsolatban. A Feltámadott innentől, bármilyen furcsán hangozzék is, „egyetemes személy". Nem csak hozzám tartozik; nemcsak a magdalai nőhöz. Jézus innentől elérhető mindenki számára mint Megváltó, mint Úr, és mint barát.

Azt hiszem, ez az „univerzalizálódás" a messiási kor titka. Ezt elfogadni nyílik fel teljes gyógyító és kiteljesítő erejében a messiási kor. S eszméltető erővel átérjük: mennyire lepi korunkat valami régi por. A reménytelenség történelmi karmája: a tegnap világa. S külső történelmünk ettől nem mutatja a messiási átváltozást. Mert a tegnap világában élünk. S a tegnap világa történik velünk újra és újra. Figyeld csak meg a Messiást kizáró híreket. S a valódi Messiási kor, egyetemes küldetésünk: hirdetni az élet feltámadását Krisztus győzelmében. Talán a legszebb látomás erről az átváltozásról: Fra Angelico Nol me tangere! című festménye.

2012-04-10

[homilia] Együtt látott történelem

A húsvéti ünnepről szóló hírek beszivárogtak, s bizonyos értelemben tetőztek, a világ „közbeszédébe". S néhány − fontos pillanatra − elvált egymástól az Élet és az emberi középszer kényszeres apoteózisa, az ember csinálta történelem. A Feltámadás keresztény üzenetét marginalizálta a kor, mely egyre abszurdabb olvasatait találja ki önmagának. S ezeket a kényszeres önigazolásokat, mint szupravezető, öntik ránk a „hírek". A nagyheti passió és a Feltámadás ünnepe bele-bele világított ezekbe az abszurditásokba. Mint pl., hogy Günter Grass-t hivatalosan nem kívánatos személynek nyilvánította Izrael állam. Mert az irodalmi Nobel-díjas író kifogásolta a zsidó állam Irán elleni háborús fenyegetését. Mondja: nem megoldás, még nagyobb krízist idézne elő a háború, mint ami most van. S a történetmondás folytatódik: Günter Grass-t hivatalos német körök is elítélik. Felvetni a béke gondolatát lett mára abszurd lehetőség.

A fenti példa talán nem a legjobb; az agyonterhelt asszociációk miatt félre vezető. A kontraszt csupán ki kívánta fejezni a hétköznapi megérzést. Egyre inkább megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy a kereszténység tanítása itt várakozik közöttünk, hogy világunk abszurditásai közé lépjen. Ami nem feltétlen esik egybe bizonyos keresztény igényekkel a társadalom és a kultúra felé. Húsvét örömüzenete épp ez: a tanítás várakozik, hogy a történelemben helyet kapjon. Hogy először magukat épp a tanítás hordozóit világítsa át.

A sírt őrzők története mélyen szimbolikus történelmi portréja az a húsvét-előtti rend önmagunknak; vallás és tanítás viszonyának. A múlttal − a történelem tehetetlenségével kötött paktumunkat elbeszélése ez: „Amikor az asszonyok eltávoztak, íme, néhányan az őrségből bementek a városba, és jelentették a főpapoknak mindazt, ami történt. Azok pedig összegyűltek a vénekkel, és miután határozatot hoztak, sok ezüstpénzt adtak a katonáknak, és így szóltak: ʻEzt mondjátok: Tanítványai éjjel odajöttek, és ellopták őt amíg mi aludtunk. És ha a helytartó meghallja ezt, majd mi meggyőzzük, és kimentünk benneteket a bajból.'" (Mt 28,11-14)

Húsvét: szem-párt alkotni az új látással. Mint a párkapcsolatban. „A pár a valóság beszorzása kettővel: pluralizált látás." Tulajdonképpen ez húsvét története. Önmagunk világ-látása helyett: Ketten látni, együtt, a világot a Feltámadottal. Így lesz önmaga a világ (s benne mi önmagunk), ebben az együtt-látásban. Húsvét titka így, amilyen prózai, olyan fontos: az együtt látott történelem. Mely együtt látás vágyát talán egyetlen más ének sem mondja el teljesebben, mint a szép, zsidó-magyar dal, a Szól a kakas már. „Ha az Isten néked rendelt, tied leszek már./ De mikor lesz az már?....Joboné hámikdos ir Cijajn tömélé! (Ha felépül a Szentély, Sion városa benépesül, akkor lesz az már.)"

2012-04-09

http://www.youtube.com/watch?v=z5PZHFa9YUo

[homilia] Boldog Húsvétot

Előjön belőlünk a hűség képessége. Húsvétot, mai fejjel, mélységes történelmi józanodásnak élem meg. Ráeszmélünk arra, ami a lényeges, s elválni tanulunk a történelem karmájától. Nem mindenható az önmagára hivatkozó „felvilágosodott értelem".

Ma a misét a londoni kápolnában a nagyszülőm által ajándékozott fehér, hímzett terítőn mondtam. Gyönyörű fehér hímzés, fehér alapon. Virágok, örvények. Öncélú szépség: mégis égboltnyi − Történelemnyi Rend. Emlékezet. A húsvéti Vigília-misén: épp a zsidó nép egyiptomi szabadulását olvastuk. S elvakított fehérsége. Ugyanaz az organikus történetmondás, személyes évtizedek emlékei, s egy kulturális minőség évszázadokat átölelő emlékezete.

Így tanít a nagyszülő keze munkája. A húsvéti Feltámadás: ébredés a mából. Ebből az iphone4, newipados, „szép új személytelen világból", s ki tudja milyen technikai mutatványokból. Azon az éjszakán − A Vörös-tengeren való átkelésben − valóban helyre került minden. Helyi értékére. Az én ébredésem: a keresztény hitnek csakis a közösségeken át van jövője, s a mindenkori jelent formáló ereje. Iszonytató nehéz munka lesz: a még működő közösségeket értékként tekinteni. S emelni, átalakítani tudatát − kultúrával, európai nihilizmusokkal szemben. Húsvét: minden, ami működik s bármilyen hatásfokon hordozza a személyt: felértékelni, helyre állítani önbecsülését. Megfáradásaink, s zsákutcáik ellenére is.

Húsvétot nem bizonyítani kell. Húsvét bizonyítja önmagát. A benne hordozott Élet kiáll önmaga mellett: amint megtestesülésének teret adnak: ott növekedést ad.

Csupán az a nehézség, hogy Húsvét ellen-kulturális egyházi beidegződéseinknek is. Nem merünk belépni ebbe a gyönyörű szocializációba. A napokban igyekszem mind többet megfigyelni, mi tárul fel ebből a programból az evangéliumi szövegekben.

2012-04-08

[homilia] Táborhegyi asztal

.

B-év, Nagycsütörtök (Kiv 12,1-8.11-14; Zs 115; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15)

A napokban meg kell, hogy kísértsen bennünket az élmény: az embertárs „Epifánia", az Élet kijelentése. Nem vagyunk tudtában, csak a „passió pillanataiban", hogy az embertárs velünk megosztott élete a „Feltámadás" bizonyítéka. Hisz, egy rajtam kívül álló, pótolhatatlan élettel találkozhatom: aki figyelmemen keresztül saját létemet is felértékeli. Néven nevezni.

A nagyhét olvasmányaiban szemmel követtük Jézus istenemberi magányát. Gyakorlatilag senki nem tudta, ki ő. S átéreztük, szinte folyamatos passiótörténetét: nincs akivel megossza bensőjét. Azt, hogy mi ő, számtalan módon kifejezte. Gyógyító, tanító, bölcs. De hogy ki ő, azt megosztani, a felismerő szem és szív közösségében soha nem tudta teljesen.

A mai est − az utolsó vacsora és a lábmosás − eseményében, kivétel. Talán az egyetlen kivétel. Bekövetkezik emberségünk csodája: egyszerre, egy különös érintésre, kifejezővé válik mindenki ott, az asztal körül. Mert ott van bennünk az a bizonyos, napokban elmélkedett, mindent egészben látni képes gyermekkori szem. Mely a felnőtt szívbe épp a legfontosabb pillanatokban testesül újra. Áttetszővé válnak egymás számára: Jézus és tanítványai. Ez a folyamat az utolsó vacsora. Mintegy tábor-hegyi színeváltozás ez, egy asztal körül: „Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve." (Jn 13,3-5)

S így mondjuk el mindnyájan, hogy „Istentől jöttünk", azaz a szeretetből. Nem szavakkal, de tetteinkkel. Napok rutinján át: virágöntözéstől, étel-főzésig, prózai átöltözködéseinkig. Az arc mélyülő ráncain át, melyet mozdulataink hagynak. Útjelzőül.

S tiltakozunk, mint „éveink" ellen: „Péter így szólt hozzá: ʻAz én lábamat nem mosod meg soha.' Jézus így válaszolt neki: ʻHa nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.' Simon Péter erre ezt mondta neki: ʻUram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!'" (Jn 13,8-9)

S ez a kimondhatatlannal, elfogadhatatlannal való küzdelem a lényeges. Frissen visszhangzik bennem egy beszélgetésből. A nagyobb bátorságot nem az kívánja, hogy ateistaként elfogadjuk az élet végességét, hogy a hallállal nincs tovább. Nem; az igazi bátorság hinni abban, hogy az élet után is van élet, s azt, ugyanúgy élni kell. Ott, az akkori körülmények között. S ez a ma esttel megkezdődött Passió-történet dinamikája. Egy pillanatra (az egymásnak ajándékozott epifániában), először, meghallani az Atya szavát: ön-kifejezését, nemcsak, hogy mi ő, de Ki ő. Megosztani Vele, az eddig számára is, (velünk) megoszthatatlant.

S még egy nagy hangsúlyváltás van a mai estében. A hit mint közösségben megélt hit teszi egyedül láthatóvá: megoszthatóvá Isten titkát. „Értitek, hogy mit tettem veletek?" (Jn 13,12)

2012-04-05

[homilia] Szemtől-szembe

.

B-év, nagyhét, Sze. (Iz 50,4-9a; Zs 68,8-34; Mt 26,14-25)

Az emberi szív eredendően látásra született. Tisztán-látásra; szó szerint: tisztán látni, és tisztaságot látni. Az állatvilágban szokatlanul hosszú „gyerekkor" funkciója nem véletlen. 12-13 éves korig, különösen az azt megelőző időszakban: e tisztán-látásba szocializálódunk. Értékes a könyv, a betű, a tanulás − a Történelem − előtti idő. Az árulások előtti idő. A felnőtt szív mindvégig a gyermekkor „csendélményéből" él, és merít. A gyűjtésnek ez az ideje, a gyermeki érés, szem marad bennünk.

S tulajdonképpen, ritkán nyitjuk meg magunkban ezt a szemet. Vagy: ha ez bezárul, akkor baj van. Mert szemet hunyunk a felnőttségünk, a Történelem, útjai felett. Júdás főpapok előtti árulása: csoportos szemhunyás. „Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, ʻMit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?' Azok harminc ezüstöt állapítottak meg neki. Ettől fogva kereste az alkalmat, hogy elárulja őt." (Mt 26,14-16)

Az ember egész lénye, s magának a Történelem egész lénye, elveszik egy ilyen szemhunyásban. Nagyon finom lélektana a fenti jelenet és tett a bűnnek. A paktumban, mint szemhunyásban, eltűnik az ember. Innentől e szívek retinájáról Jézus kivész. A szövetség, az ügylet, a közös érintettség és érdekek vannak. A nárcisztikus önérdek: jövőt, hatalmat bebiztosítani. S Júdás részéről: kiszolgáltatottság. „Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?" Annak a bizonyos tiszán-látó szemnek a fogsága véglegesül. Nincs kiút, mert nincs, ami ezt a Szemet újra megnyitná és fénnyel látná el a beállt történelmi sötétben. „Ettől fogva kereste az alkalmat, hogy elárulja őt" (Mt 26,16)

A Szem lehunyása, a fenti jelenet, jelenkori passió. Kifejezi azokat a határátlépéseket, ahol nyitott szemmel kéne járnunk; vagy épp állnunk. A természet életére figyelés, a személyes találkozások „emberideje". Mielőtt a gépek és technológiák idejébe beolvadnánk. A belefeledkezés a napi gondokba, a külső történelem manipulációiba, és indulataiba. Ezért érkezik, a szemlehunyások előtti pillanatokban, történetünkön belülről az ébresztő üzenet. „Menjetek a városba ahhoz a bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Az én időm közel van, nálad tartom meg a húsvéti vacsorát tanítványaimmal." (Mt 26,18) Mert a Szem titka bennünk épp a másik élő Szemmel való találkozás.

2012-04-04

[homilia] Ébredésesély

.

B-év, nagyhét, K. (Iz 49,1-6; Zs 70; Jn 13,21-33.36-38)

Jézusé valóságos emberi dráma. Ugyanúgy küzdelmet folytat a tisztánlátásért egy konfliktushelyzetben, mint mi magunk. Éppúgy szembesül az a kikerülhetetlen tapasztalattal: mind kontrollálhatatlanabb a kibontakozó történet. A jóság érintéseire, az értelem tisztaságára már nem reagál. Ismerős helyzet ez, személyes és közösségi életből. „Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: ʻBizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.''' (Jn 13,21)

Tusakodás ez. S miután az istenemberi, bűn nélkül való értelem jobban átlátja a helyzeteket, kétszeres passiótörténet ez. Ám ami közös a mi történetünkkel, az, hogy az istenemberi psziché éppúgy egyedül marad a történelem zárt tengerében. Nincs emberi társ, kiút, ami feloldhatná a megértett, szövődő drámát. A tanítványok reakciója, talán még csak fokozza ezt az egyedül-maradást. „Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél?" (Jn 13,24) A szeretett tanítvány, aki mellé telepszik, csak fokozza a kontrasztot. Csak közvetíti a többiek „értetlenségét". „Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett. Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél?"

A dráma csúcspontja, mégis, egy találkozás. A mindent átlátó jóság és elárulója, talán a legközelebb kerülnek egymáshoz. Jézus és J. Mindkét személy életében ott ez a növekvő örvény. A különbség a lényeges. Jézus aki megértette, hogy ebben a történetben a jóság, időlegesen, alulmarad. Nem tud változtatni az eseményeken. Nem mert erőtlen, hanem mert az emberi történelem és alapsejtje, az emberi szív, tehetetlensége válik teljesen láthatóvá. J. vacsorabeli mozdulata ennek a láthatóvá válásnak egy intenzív pillanata. „ʻUram, ki az?' Jézus így felelt: ʻAz, akinek én mártom be a falatot, és odaadom." Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek'" (Jn 13,25-26)

S ismét, a Jézus – J. kontraszt a döntő. Míg egyik oldalon a jóság kenózisa (önkiüresítése) megérti helyzetét, s így ura a történetnek, a másik oldalon az elveszettség hálóiba gabalyodó embert látjuk. Magát történelmünket, mely önmaga tévedéseit többszörözi.

Jézus legrejtélyesebb mondása megszólítja J-t. „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!" (Jn 13,27) Nem, nem passzív, cinikus sorsába taszítása ez J-nek. Sokkal inkább az a pillanat, amikor az életünket átlátó jóság kiemeli önmagából tekintetünket. Önmagunk gabalyodó története fölé. E sor, sokkal inkább ébresztő. Nem a kibontakozó egyetemes jelentőségű történetet tartóztatná fel. A Passió bekövetkezne Júdás tisztánlátása nélkül is. Ez egy személynek szóló, visszatartó mozdulat; mindannyiunk „történelmi ébredésének" utolsó esélye.

2012-04-03

[homilia] Még közelebb

.
.

Johannes Vermeer, Márta Betániában (1654-1655)

B-év, nagyhét, H. (Iz 42,1-7; Zs 26; Jn 12,1-11)

Az a bizonyos jó és rossz, mely jelen van a történelemben, most összeér. A közvetlen közelségük a meglepő. A holtak közül feltámasztott Lázár, az ismét vacsorát felszolgáló Márta, és az ismét extravagáns figyelemmel előálló Mária: a jóság. „Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával."(Jn 12,3)

Most Márta sem panaszkodik e tettre, mint korábban. (Jn 10,12) A családot nyilvánvalóan betölti fiútestvérük csodálatos visszatérésének, a csodának, az emléke. S tulajdonképpen a „csoda" legpontosabb definíciója a jelenet. Az ajándék, az élet intenzív tapasztalata: a barátság születése. Amikor megszűnik a távolság a személyek között. Az idegenség megszűnik idegenségnek lenni. S ami ennek a „békének" a csodája, hogy a barátság olyan légkör, amibe szabadon léphet be a baráthoz tartozó harmadik, az ismeretlen is. Ahogyan baráti társaságban: új barátokkal megismerkedünk.

Ennek a pozitív erőtérnek az ellentettje, ahogyan J. megszólal. „Tanítványai közül az egyik,…aki el akarta őt árulni, így szólt: ʻMiért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?"' (Jn 12,4-5)

A Mestert kísérő jóság és az emberi „gonosz" különös, egymást tagadó párbeszéde ez. Júdás tragédiája: hogy semmit nem érez a barátságnak abból a teréből, ami, talán még utolszor, megmenthetné őt. S ezt a „feledés-örvényt" érdemes megfigyelnünk. Hogyan választhat le bennünket ez a bezárulás, állapot, valódi történetünkről.

2012-04-02

[homilia] A bennünk lévő jóság ünnepe

.

.

B-év, Virágvasárnap (Iz 50,4-7; Zs 21; Fil 2,6-11; Mk 14,1 - 15,47)

Friss reggel. A St. Luke's Church előtt lány vigyáz szamárcsikóra. Mosolyogva köszönök. Készülnek a virágvasárnapi körmenetre. Készül a Passió.

A Nagyhét kezdete: Jézus bevonul Jeruzsálembe. Együtt van a városban, mely történelmünk összefoglalása, minden. A történelemben felhalmozódott minden jó és hűség; s minden perre mozdítható rosszindulat, középszer. Szóval együtt van minden. Mintegy − egyetlen − valós modellje történetünknek.

Márk evangélista Passiója az események egy-egy láncszemét ragadja ki. Mögöttük a nagytörténet egésze mozdul. Először is az árulás tette. Figyelemre méltó, hogy a tragédiát ami bekövetkezik ez a „feljelentés" tette teszi lehetővé. Bár nem ez a fő motiváló erő, de az emberi hazugság nélkül soha nem jönnének ilyen intenzív, gyilkos mozgásba a történelem „emeltyűi". „Az árulója ezt az ismertető jelet adta meg nekik: „Akit megcsókolok, az lesz ő: fogjátok el, és vigyétek be biztos kísérettel." (Mk 14,44) Amiben az emberi romlottság megjelenik − érdekért egy ember történetét kiadni, tudva, hogy az tragikus fordulatot vesz − mély-tengerként reng a történelem. Az örvény körei jóval túlmutatnak önmagunkon. S valóban: omlani kezd minden, mint egy homokbánya. „Ekkor Júdás Iskáriótes, egy a tizenkettõ közül, elment a fõpapokhoz, hogy elárulja őt neki. Amikor azok ezt meghallották, megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Õ pedig kereste a módját, hogyan árulhatná el Jézust egy megfelelõ pillanatban."(Mk 14,11)

Ám ami szembetűnő, hogy a jóság tettei is itt vannak velünk. Bár nem képesek feltartóztatni a drámát, mégis, emberi méltóságunk korrekciója ez. Ez a „jó" kíséri Jézust: a kitartó tanítványban, asszonyok gyászában. „Odament egy asszony, akinél valódi és drága nárduskenet volt egy alabástrom tartóban: ezt az alabástrom tartót feltörte, és ráöntötte a kenetet Jézus fejére." (Mk 14,3 )S a jóság e láthatatlan centrumai nagyon is lényegesek. Ezt az emberi potenciált fogja rehabilitálni a Feltámadás. Felértékelni emberi méltóságunkat újra − amit épp külső, „sakáltörténetünk" homályosít el. Mert ez az érdekeit és nem az igazságot kommunikáló politikai hatalmak természete. „Feszítsd meg!" „Feszítsd meg!" S eközben épp a hétköznapok gyógyulástörténetei, jóért tett erőfeszítései inflálódnak le: mesterségesen. Ezért tartsuk szem előtt a nagyhét hétköznapjaiban: a Passió a bennünk élő, Istennel szolidáris jóság ünnepe. Az Igazat kísérni csak ez a jó, amitől az embert emberinek nevezzük, képes.

2012-04-01.