Emelkedések

Emelkedések

Írja egy anglikán barátom, háromgyerekes anya, hogy problémái vannak a „Mária kultusszal". „Szeretnék beszélni vele, kérdezni, milyen volt az anyaság az ő tapasztalatában." Amit kifogásol, épp „szeplőtelen" természetének túlhangsúlyozása a katolicizmusban.

S valóban, még Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe kísér, december 8-ról. A kihívás nyilvánvalóan belehelyezni mindazt, amit Máriához mint „tisztaságot" kapcsol a katolikus hagyomány, a történelembe. Mint velünk élő történetet. Mert valóban, önkritikusan szólva, a kegyelemről való jelenlegi beszédmódunk olyasmi, mintha a valós történelmen kívül állítanánk szobrot Máriának (emberségünk ideáljának).

A szent megfogalmazásával: vigyázni kell. Ahol elhelyezzük a szentet, történelmen kívül avagy valós emberi történetünkön belül, fogja meghatározni: a kereszténység világunkon belül avagy kívül helyezi el önmagát.

Az emberségünkről való elmélkedés ünnepei, mint a Szeplőtelen fogantatás, rendkívül fontos alkalmak. Épp a történelem mérlegén való megméredzkedésünkre. December 8-nak fontos üzenete van a keresztények számára. Épp kultúrához való viszonyuk megfogalmazásában. Intés ez, a kegyelemből, azaz Isten országa legközepéből. Az ünnep fontos kérdést tesz fel − az ádventi készületnek új dinamikát adva. Kereszténységünk önképe, a diagnózis, ahogyan helyünket a szekularizált világban látjuk, valóban helyes-e? Valóban olyan merev a határ a szekularizálódó történelem és a keresztény jelenlét között? Lehet-e nyugodt teológiai lelkiismerettel abba a kényelmes pozícióba helyezkedni, hogy a világ ab ovo szemben áll a „szenttel"?

A kérdés nem a két minőség viszonya tisztázásának fontosságát vonja kétségbe, még kevésbé e minőségek egymásnak feszülését. Mindössze tisztességgel rákérdez „jelenlétünkre", ahogyan a világ térképét szétterítjük, s berajzoljuk helyünket a „kegyelem" – „szekularizáció" koordinátáin belül. December 8. ünnepe az égtájra kérdez rá. Térképünk és reményünk tájolására. Azaz: amikor a világot eltartjuk magunktól, s kimérjük magunk köré terülő falként a szekularizáció tényét, nemde ez már egy, eleve (a-priori) magunkra kényszerített tapasztalás. A világ keresztények által érzékelt „ellenséges" szembenállása nemde abból az eleve távolságból fakad, ahogyan már eleve a világon és emberi természeten kívül helyezzük el „énképünket", mint Mária ünnepét, az alatta húzódó teológiai tartalmakkal?

A történelemtől távoli ideálok szükségtelen szembeállításokhoz vezetnek. S szembenálláshoz. Könnyen elhisszük, hogy a „Szentet" a történelmen belül éljük, a történelemért, a világra való missziós nyitottságban − s valójában mégsem. Biztos választ nem tudok, csak érzem, a kérdés fontos s e kérdezés; talán fontosabb, mint meglévő válaszaink.

Ugyanakkor, Mária szeplőtelen fogantatása (mentessége az emberi természetet megsebző bűntől), mint ünnep, bátorítás emberi történelmünknek. Anyaságunknak a történelemért, ha úgy tetszik. A hangsúly az ünnep történetünkön belüli olvasására kívánkozik. Ebben az értelmezésben, nem baj, hogy a „szeplőtelen természet" kirívó kontraszt lejtmenetekre kapcsoló történetünkkel. Bátorítás ez a kegyelem világából a partikuláris, egyedi közösségnek és személy voltunknak. Lehet, hogy világunk tragikus fogyatkozásokat mutat. Sőt, biztos. Hisz benne járva megfogalmazódik bennünk: valami hiányzik belőle, minduntalan. Más lehetne az, ami van. Parkok, közterületek, családok, személyes, rokoni, és munka-kapcsolatok, demokrácia, valódi közélet, valódi polgárosodás történhetett volna, és mi ezek hiányai helyén járunk. A bátorítás azonban épp itt köszönt be. Bárminemű „emelkedése" a történelemnek − csakis töredékes önmagunkon keresztül léphet be a világba. Azaz, szükség van ideálok és valós történetünk közé feszített önmagunkra. A kegyelemben az a szép, hogy az, minden körülmények között, „elbukott" emberi természetünkre alapoz. Rád és rám, s e kettő találkozásából, „öntranszcendenciájából" születő közösségre: Ránk.

2012-12-10