Egy fontos beszélgetés. Amit tovább gondolok belőle, úgy nevezem, csöppet sem találóan: "köztes tér". Köztünk és szeretteink között képződik. Tulajdonképpen távolság. Beszélgetőtársam vádolja magát, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tudja, tudta, elérni gyerekeit. Egyfajta vádló távolság, maradt. Hallgatom.
A kereszténység tele van egyfajta refrénszerű önváddal. Ám ezt csak megfigyelem, személyes lelkiségeink hogyan kapják meg ezt a finom öneltérítést. A tény, hogy önvádunk marad és jelez, valós. Nem ezzel van problémám. Hanem amikor az (kegyes) önvád rögzül, repetitívvé válik, és foglyul ejt.
Úgy gondolom, a keresztény lelkiség, legjobb pillanataiban, valóban Krisztus elé állít. S a Megváltó, mint neve mutatja, mindig felértékeli töprengő énünket. Magához emel. Pilinszky János látszólag komor versei, nincs jobb szó rá, tündökölnek e szabadulástól. Költészete megfogalmazza az emelkedés örömét. S vele, e beszélgetés után, felismerem: a Megváltó tényleg magához emel, értékel, fel-értékel, önmagába alakít, mint a Kereszten. "Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." (Jn 12,32)
A szívünk és az elérni kívánt személyek között törvényszerűen beköszöntő távolság nem szabad, hogy önvád legyen. Elvesztett szeretteinkhez fűződő viszonyunkban sem. E "köztes tér", bár érezzük benne a "megváltoztathatatlan" súlyát, sajátos potenciállal bír. Mintha csak azért lenne, hogy a szeretteinktől való távolság alkalma legyen a figyelő szeretetnek. A "köztes tér", mint távolság, küldetéssel ruház fel: emlékezni, odafigyelni a szeretett személyre. Elfogadva, mint emberségünk tényét, e tér(történet) összeköt. Benne szüntelenül megjelennek azok, akikhez tartozunk. E "köztes tér", még ha nem hívjuk is így, imádság.
A beszélgetés visszhangjai bennem. Előtte a Chemin Neuf közösség bűnbánati liturgiája. Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festménye bennem maradó kép. "Köztes tér". Az apa két keze a térdelő fiú vállán. Még apát gyászolom: a festmény csendjében bele van írva minden. A tartozás, a ki nem mondott szeretet - amivel beszélgetőtársam is küzd. S tulajdonképpen, még ha ki is sikerült mondanunk az összekötő szavakat: az is csupán a bennünket kísérő "köztes-teret", az életünkben rejtőző csendeket emeli ki. S bár tartozásunk fölött - mint amikor a Rembrandt kép szembesít - könnyezünk, hálát kell adnunk e térért. Mert az, mint egy élő organizmus, emlékképekből és jelenünk szövetéből szőtten: út. Úttá válik, mely hozzánk engedi, láthatóvá téve szeretteinket. Szemünk elé hozza őket.
S érdemes lenne elidőzni a "tér" természetén. Akiket szeretünk ezen az élő tengeren át kommunikálunk. Szavaink, érintéseink, örömeink és reményeink meghosszabbítása ez a különleges médium. S voltaképp természete ugyanaz mint ádventé: a megérkezés arctól - arcig húzódó tere. Amikor a szeretteit fürkésző emberi szem alászáll a szóba. Mint Rembrandt képén a fiút haza-érintő atya lehunyt szeme.
2012-12-07
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése