Az evangéliumok születéstörténete, emlékszünk, rendkívüli eseményeket hozott egy fiatal pár életében. József és Mária mindennapjait az angyal szózata (gyermeket, nem is akármilyet, fogansz) és álom (fogadd el jegyesed, rendkívüli Gyermekével) zavarta fel. A gyermek megfogant. Aztán csend lett. A mindennapok csendje.
A pár (immár férj és feleség) tették, amit egyszerű paraszt-szülők tesznek, miközben a gyermek érkezésére készülnek. Semmik különös vagy váratlan. (Leszámítva a császár népszámlálást előíró rendelete miatt a rendkívül terhes, mások számára pusztán kellemetlen, százötven kilométernyi utat.) Kísértést érzünk, hogy megkérdezzük, vajon Isten nem tudott volna egyszerűbb módot találni a gyermek érkezésére? Ám a válasz: csend.
Karácsonykor túl könnyen átváltunk a születés egyszerűségéről az "isteni csillogásra". Ahogyan az angyalok felragyognak a koromsötét éjszakában. S kezdődik e csodálatos isteni és emberi "bál".
Mária és József nem látták azokat az angyalokat. Egyedül voltak újszülöttükkel, a legszerényebb körülmények között. Néhány hónapja Isten felkavaróan aktív volt mindennapjaikban. Ám Isten most hallgat. Szülés után, az izgalmak okozta "rendetlenségben".
Isten végül angyalt küld. Ám nem Máriához és Józsefhez. Helyette, a hegyoldalban a pásztorok rutinszerű éjszakáját szakítja meg. Azokhoz küldetik a jelenés, akik különösebben nem is várták Isten érkeztét. Huszonnégy órás szolgálatuk kizárta e pásztorembereket a zsidó istenimádás rendjéből. Amolyan vallási "kaszton kívüliek" ők, ott.
E valószínűtlen gyülekezethez érkezik Isten angyala. Lukács evangélista elmondja értelemszerű riadalmukat. S a döntést, hogy otthagyják a nyájat. Akár munkájuk elvesztését is kockáztatva. Mert sietve a Betlehemi utazás mellett döntenek. Ahol meg is találják a csecsemőt, s ahol elmondják a szülőknek a bizarr éjszakai történetet, ami velük esett.
E ziháló-fújtató pásztorok lesznek a hírnökök Máriának és Józsefnek. Érkezésük minden bizonnyal megerősítés volt, hogy Isten mégsem hagyta őket magukra. Szó nélkül. S maguk is megerősítés lehettek a pásztorok számára: nem, nem hallucináltatok, tényleg ti hallottátok először meg a hírek hírét. Isten valóban Megváltót küldött!
E találkozás volt az egyetlen csodálatos eleme magának a születésnek. Máskülönben, Mária és József egyedül voltak emberségünk - a születés - e csendes ünnepén. Talán a pásztorokon keresztül megsejtették, mint mi is ma, hogy Isten hallgatása nem feltétlen Isten hiánya.
Az evangélista megjegyzi, Mária megőrizte az éjszakai beszélgetés szavait. Vissza-vissza tért rájuk, szemlélődve. Évekkel később, talán épp belőlük merített erőt, amikor szembenézett Isten - látszólagos - hallgatásával, immár másodszor. A Kálvária-hegyen.
Ám mi lehetett az éj pásztorokra gyakorolt hatása? A bátorítás? Igen: Isten utána ered népének, nem felejti el. S talán, a tánc, az öröm tánca... A Bodleian könyvtár őrzi ezt az elképzelt jelenetet, az Imaórák könyvében. A pásztorok fura, kaotikus tánca. Van akinek két bal lába van festve, szó szerint. Botjaikat elszórva "táncolnak". "Tánckatasztrófa" ez a fura jelenet. Kulcsa egyedül a kavarodáson kívül álló pásztor égre mutató keze. Az Angyalok éneke megmagyaráz mindent.
Igen: még a pásztorok is tudnak táncolni, ha kitör és átüt rajtunk az öröm: Megváltónk született! S mi magunk sem tudjuk, milyen meglepő, rendkívüli hírrel léphet hozzánk életünk Angyala...
A táncjelenet, meglehet, fikció. Ám lehet, e nyers pásztorok tényleg megtanultak táncolni. Mert ez a tánc valós. Ettől az éjszakától kezdve, a Lélek újít meg minket, napról napra. Rutinjainkat bevilágítva az öröm váratlan fénykitöréseivel. Isten jósága és emberszeretete megjelent közöttünk!
(Rosalind Brown alapján)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése