Értelmem (értelmünk) csak pillanatokra él. Más szóval, keveset élek (élünk). Nem elégszer ülünk le az élet asztalához. Beszélgetésre, átgondolni. Itt lenni, benne lenni az életben. El nem kezdett képek vagyunk, ráadásul keret nélkül. Miért is írom ezt?
Pilinszkyt olvasva (Conversations with Sheryl Sutton) értem meg. Ahhoz, hogy a cyber-teret, a virtuális valóságot, digitalizált világunkat megértsük – muszáj kilépni annak közvetlen tapasztalatából. A cyber-spacet (e mesterséges térbe belépett embert) nem érthetjük meg a cyber-spacen belülről. Annak meghatározása, paradox módon, épp a „digitális előtti” világban található. A cyber-space és ember viszonyáról beszélek. Ha azon (közvetlen korunkon) belül akarjuk meghatározni, naiv illúziókat kergetünk.
Miközben a mind hatékonyabb processzorokba bele növő embert ünnepeljük (ahogy belénk nőnek a processzorok) - valójában jelen elvesztését kéne gyászolunk.
„Innét egyre nehezebb fogalmaznom. Jobb híján azt mondanám: jelenlétünket vesztettük el. Méghozzá egyszerre otthon, az utcán, a lépcsőházban, a színpadon, a nézőtéren, az ágyban és a konyhában. Mindenáron jelen akartunk lenni, s épp jelenlétünket vesztettük el, épp a bizonyosságot, mint a görcsös szorítás, amit szorongat, a féltékenység, ami után leskelődik, ahogy a kimeresztett szem végül is nem látja azt, amire rámered. A valódiból semmi, majd a semminél is gonoszabb mintha lett, a hiánynál is gyötrőbb mintha, aminek még elvetésével és elpusztításával se juthatunk vissza a bizonyosságba és a jelenlétbe.”
Ez az a médium, amiben algoritmusok szabályozta életünk, ma történik. A közeg, amiben a kötődések széthullanak. A kötődések iránti vágy maga szűnik meg. Mintha mi lennénk, de nem mi vagyunk. Nem valódi (igazabb) önmagunk. Mert a digitalizált életben nincs igazabb énünk. S épp ezért törvényszerű, hogy ebben a cyber-térben természetességgel születnek majd (most) meg az újabb háborúk. S az önfelejtés (és emberi önfeladás) életformái.
De érdemes folytatni Pilinszky elővételezett korunkénál százszor pontosabb definícióját a korról, amiben élünk (nem élünk). „Hasonló ez ahhoz, mintha mondatainkból eltűnt volna az állítmány... Olyan mondatokká vált az életünk, amiben továbbra is helyet kapnak, sőt megszaporodtak a jelzők, a határozószók, a névelők, a főnevek, az egyes és többes szám – csak az állítmány nem történik meg. Ott áll, de nincs jelen. Mintha mondatainknak – és persze életünknek – csak vízszintes kiterjedése, lapálya, horizontálisa volna anélkül, hogy az állítmányok vertikálisa, az itt és most merőlegese leszögezné, beásná, megtörténtté tenné őket. Zavarosan beszélek? A világból így vált mintha. Utánzat. Egyre ügyesebb és egyre nyomasztóbb mintha. Hol vagyunk már a hiánytól! A semmi legalább kétségbe ejtett.” (Beszélgetések Sheryl Suttonnal, 13. Fejezet)
Pilinszky valóban a figyelem nagymestere. Olyan intenzitással figyelte meg korát, hogy tekintete messze áthatolt a mán. Az igazi művészet ereje ez: miközben jelene mélyéig hatol, a jövőt érti meg. Talán épp ezért lógott ő ki korából, „nehéz” költőként, mindenkinél sebzettebben és költészetében mindenkinél nehezebb terheket cipelve.
Gigászi figyelmével, az internet előtti világból, sebészi pontosságú diagnózist adott. Pontosan látta cyber-tereink legnagyobb tragédiáját. A visszaút hiányát. S a kiút hiányának oka: a kiüresített és halálosan meggyengített képzelet.
„Legegyszerűbb talán egy bibliai képet használnom. Amikor az angyal kiűzött a Paradicsomból, nemcsak „értelmünk homályosult el, és akaratunk gyöngült meg”, de képzeletünk is elhalványult. A világ szemünk és képzeletünk számára se kész egész azóta. Realitásához képzeletünk unos-untalan munkájára, nemcsak értelmünk munkájára és akaratunk verítékére, de talán még inkább képzeletünk örökös kiegészítésére, hozzájárulására van szükségünk, hogy „a tényektől úgy-ahogy eljuthassunk a realitásig”. És ez nemcsak a költők és művészek magánügye, sziszifuszi vállalkozása, hanem minden ember, az emberi képzelet egyetemes drámája. Az utánzás épp ezt a tátongó hiányt nem veszi észre. Ezért ürülhetett ki a mimikri-színpad, és ezért, hogy a legmegtévesztettebb néző is, ha nem is a színházban vagy közvetlenül a színház után, de már otthon, a lépcsőházban vagy legkésőbb a fürdőszobában, mintha nem is a kád előtt, hanem már csak a kád előtt állna.
Világunkba nem is annyira a semmi, de a mintha tört be, vált elviselhetetlenné.”
Nos, ebből a mintha-világból kéne kitörnünk. Minden vonzás (a mintha-világ ólom gravitációja) ellenében.
1.11.2022 (Illusztráció: Vajda Lajos, Imaginárius tájkép, 1943?)
Unraveling the labyrinth /Translated by Mr Google/
My understanding (our understanding) lives only for moments. In other words, I live little (we live). We don't sit down at the table of life enough. To talk, to think. Being here, being part of life. We are still pictures, without a frame. Why am I writing this?
I understood by reading Pilinszky (Conversations with Sheryl Sutton). In order to understand cyber space, virtual reality, our digitized world - you have to step outside of its direct experience. We cannot understand cyber-space (a person who has entered this artificial space) from within cyber-space. Its definition, paradoxically, can be found precisely in the "pre-digital" world. I'm talking about the relationship between cyber-space and people. If we want to define it within that (our immediate age), we are chasing naive illusions.
While we celebrate the man growing into his more and more efficient processors (as processors grow into us) - we should actually mourn the loss of this present.
„...I would say: we have lost our presence. All at once, in fact, at home, in the street, on the staircase, on stage, in the auditorium, in bed and in the kitchen. We wanted at all cost to be present, yet it was just our presence that we lost, just the certainty as the cramped grip loses what it grasps, jealousy what it spies on, as googling eyes don’t finally see what they are staring at. The real became nothing, and then the even-more-evil-than-nothing as-if, the as-if more tormenting than lack, even by rejecting and destroying which we cannot get back to certainty and presence.”
This is the medium in which our lives controlled by algorithms are happening today. The medium in which attachments fall apart. The desire for attachments ceases by itself. It's like we're us, but we're not. Not our real (truer) selves. Because in digitalized life, we don't have a truer self. And that is precisely why it is natural that new wars will (now) naturally arise in this cyber space. And forms of self-forgetfulness (and human self-surrender).
But it is worth continuing with Pilinszky's definition of the age in which we live (not living) which is a hundred times more accurate than ours. „Our life has become sentences in which attributes, adverbs, articles, nouns, singulars and plurals continue to have a place, even to multiply - only the predicate does not happen. It stands there but it is not present. As if our sentences - and of course our life too - had only a level expansion, a lowland, a horizontality without the vertical of predicates, the perpendicular of the here and now nailing them down, digging them in, making them have happened. Am I talking confusedly? This is how the world has become as-if. An imitation. A more and more empty and more and more miserable as-if.”
Pilinszky is truly a master of attention. He observed his age with such intensity that his gaze penetrated far beyond it. This is the power of true art: while it penetrates to the depths of the present, it understands the future. Perhaps that is why he stood out from his time, as a "difficult” poet, more wounded than anyone else and carrying heavier burdens than anyone else in his poetry.
With his gigantic attention, from the world before the Internet, he gave a diagnosis with surgical precision. He saw exactly the biggest tragedy of our cyber spaces. The lack of return. And the reason for the lack of a way out: the empty and fatally weakened imagination.
„Perhaps, it’s simplest if I use a biblical image. When the angel chased us out of Paradise, not only were ‘our minds darkened and our will made weak’, but our imagination also faded. Since then the world, even for our eyes and imagination, has not been a completed whole. For its reality the incessant work of our imagination is needed, not only the work of our minds and the sweat of our will but perhaps even more the eternal filling out and contribution of our imagination, so as to ‘get somehow from the facts to reality.’” (Conversations with Sheryl Sutton)
Well, it is this as-if world we should break out of. Against all the pull of its lead gravity.
1.11.2022
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése