[homilia] A Triffid napja

Vajda Lajos, Zöld bohócmaszk

A Triffid napja (1951)

C-év, 6. nap karácsony nyolcadában, dec.30. (1Jn 2,12-17; Zs 95; Lk 2,36-40)

A Triffid napja sci-fi új, BBC feldolgozását nézem. A húsevő növények kiszabadulnak farmjaikról; miután az egész emberiség megvakult egy napkitörésben. John Wyndham 1951-ben írta regényét a hidegháború idején. Jellemző a kor félelmeire, hogy a triffidek, melyeket növényi olajukért termesztettek, egy szovjet titkos bázisról terjednek el; egy lezuhant katonai gépről. Ami azonban döbbenetes, hogy 1951-ben a science-fiction már érzékeny volt a természetnek okozott károk következményeire. A film morális vonala ez. Az „anya-természet" kénytelen korrigálni: a Triffid-növények felfalják a gépjeivel eggyé vált embert.

A film két részes, igazi adrenalin mozi, tele borzongással. Londonban, miután csaknem mindenki megvakul, nem marad más, mint a civilizáció romjai. A modern BBC adaptációban érdekes az egyház ábrázolása. A kétrészes sorozat első részében szó sem esik az egyházról. Ez több mint elgondolkodtató a keresztény tanítás „másodrendűségéről". A keresztény hagyományt már nem találjuk ott kultúránk szívében. E posztmodern világ- és vallás-látás második része nem kevésbé kritikus. Egyház-ábrázolása kelti fel figyelmem. A Londonból apjához menekülő főhős (maga is triffid-kutató, együtt kívánják megfejteni a triffidek kommunikációját, hogy megállítsák őket), Bill Masen egy vidéki kolostorban talál menedéket. A Triffidek mintha megkímélnék a konvent falait, a település középkori templomát. A főnöknő elmondja, ők nem használnak gépeket, harmóniában élnek a természettel. „Isten meghallgatta imáinkat, a Triffidek megkímélik a kiválasztottakat." A rendező valóban nosztalgiával tekint az ódon kőtemplomra; a természettel való letűnt harmónia szimbóluma a templom. Korunk negatív egyház-képe azonban hamarosan véget vet az idillnek. A főnöknőről kiderül, hogy a leggyengébbeket szektás-rajongással feláldozza. Valahol az őrület, és vallási klisék torz kódja szervezi életüket: áldozattal próbálják kiengesztelni és távol tartani a triffideket. Idős papjukat „megfeszítik", úgy hagyják az erdőben a triffideknek.

Egy válság-történet keretében, így jut felszínre, milyen képet őriz rólunk korunk. Pontosabban, ez a szekularizálódó társadalom alaptapasztalata a keresztény közösségről. „Temetések", „áldozat", „kiengesztelés", „bűn". Különös, hogy szadomazochisztikus képekben jelenik meg az egyház. Valódi, elszegényedett tapasztalat, és a média kliséi olvadnak egybe, szétválaszthatatlanul. A néma kereszténység képe ez. A scifiben nem a vallási eszme hoz megoldást; sőt, nincs megváltás. Az emberiség maradéka Isle of Wight-ra szorul vissza. A tengeren nem tudnak átkelni a Triffidek a szigetre.

Nem lehet illúziónk. Nehéz elszigeteltségből kell a keresztény egyházaknak „előjönniük". Mélyen elgondolkodtató, hogy kultúránk miért nem számol a kereszténységgel, mint forrással. Miért kevés, különösen az intézményes egyházzal, az azonosulás képei. Hiszen a vallási tapasztalatot, a benne megszerezhető önismeretet − természetes módon kéne ott találnunk, első vonalban, egy civilizáció Exodus-forrásai között. A film végkövetkeztetése tanulságos. A triffidek közötti kommunikációt nem tudja megfejteni az ember. Nem, olvasatomban, mert képtelenek vagyunk az európai kánonon belüli kommunikációra. Az európai hagyományok, tudomány, felvilágosodás, gazdaságtan, „szekularizáció", és keresztény spiritualitás nem tudjuk megfejteni egymás nyelvét. Nem, mert talán mindegyik oldal ugyanabba a hibába esett. Véglegesnek, lezártnak, megrendíthetetlennek érzi saját válaszát. Pedig fel kell tudni tenni a kérdést: ki számunkra, és kultúránk számára Krisztus? E kérdés lázadása vezethet arra a hiányzó „történetmondásra", amiben kizökkent világunkban újra megfogalmazhatjuk kollektív történetünket. „Az ember soha nem hagyhatja abba identitása újra-mondását. Az életünket akkor értjük meg, ha elbeszéljük azt. A valóság, mint a jó történetek jelentése, soha sem lezárható. Egyetlen történeti megfogalmazás sem végső. Ezért kérdezem: ki számomra Jézus, belül?" (ch. Laurene Freeman O.S.B., Jesus the Teacher Within) Kicsoda Jézus, a Tórát újszövetséggé megélő tanító, kultúránkon belül?

2009-12-30

[homilia] Egy Kosztolányi-sorra

Kosztolányi Dezső portréja, 1935.

Egy Kosztolányi-sorra

C-év, dec.29. (1Jn 2,3-11; Zs 95; Lk 2,22-35)

Kosztolányi Dezső Fürdő c. novelláját hallgatom. Ízes, francia impresszionizmust és a realizmust egyszerre idéző, komolyságában is játékosan folyékony nyelv. Maga a történet tragikus dráma, egy kisfiú halála. Nyári fürdőszerencsétlenség a Balatonnál. Nyilvánvaló, a történet fikció, az író próbálkozása a halál és elvesztés ábrázolására. Azonban gyönyörű nyelven. Belefényképeződött Kosztolányi szavaiba a kor, hangulataival, ízeivel. „Szegény hivatalnokok nyaraltak itten." „Tücskök ciripeltek a napfényben." „Meggyszín fürdőnadrág." „Szemben vele a somogyi part nyúlt el. A tó tündöklött, mintha millió és millió pillangó verdesné tükrét gyémánt szárnnyal." Az írásban az ragad meg, ahogyan a láthatatlant ábrázolja. Az elmúlás, a gyökeres változás anyagtalan, mégis hús-vér drámáját. Istenem, Kosztolányi nyelvében ott lüktet az egész magyar avantgárd; nyelve alatt ott feszül Kassák Lajos, Mácza János. S a Nyugat egykori két nemzedékében, Babits Halálfiai c. regényét is beleértve: az elveszített ország. Meghazudtolt, Tescós kosárra váltott gyökereink. Ha valaha is fel akarjuk fogni mai történetünket, muszáj e nyelvi gazdagságból újra merítenünk. Mert nyelv nélkül nem szembesíthető emberi szív és valóság. S szintúgy meggyőződésem, az anyanyelv ápolt gazdagsága nélkül nem nyílik meg sem a Tóra, sem az Evangélium.

De nem hagy nyugodni a sor. „A tó tündöklött, mintha millió és millió pillangó verdesné tükrét gyémánt szárnnyal." Kosztolányi mestere az élet és az elmúlás határán történő változásnak. Stílusának szépségét talán az adja, hogy megörökített pillanatai nem a semmibe hullnak. Az élet, mert megörökítendő, nem múlhat el. S érdemes megfigyelni azt is, így látom, Kosztolányi művészete, mint Mallarmé Kockadobásának tisztasága, tudatosan a hatalom, a történelem örvénylésének peremén történik. Nem öncélú játékosság, nem apolitikus közöny polgári világa. Ellenkezőleg. Az emberi görcsös küzdés karmavilágából egy különös határterületre vezet bennünket. Abba az átmeneti zónába, mely, már részben, kegyelem. Függetlenedni, rálátni a mindenét eladó ember vak, görcsös küzdéseitől. Kilépni abból a hatalomból − nincs jobb szó rá −, mely fogságában tart. Mulandóságában.

Így voltaképpen Kosztolányié radikális nyelv. Kérdésbe meri tenni a saeculumot, a kort, szekuláris ittünket. Éppúgy, mint most, az egyházi olvasmányrend által karácsony idilljéhez kapcsolt vértanútörténetek. István első vértanú, a betlehemi gyermekgyilkosság, s ma Canterbury Beckett Tamás megtöretései. S így van ez rendjén. Bennük meg kell pillantani, hogy muszáj konfrontálódni és kérdésbe tenni az „emberi hatalmat", teljesítményt, és erőt. Mert amíg Heródesekként ezekbe feledkezünk, közömbösek maradunk, és így tagadói a határainkon bekövetkező önmagunknak. Annak a kiteljesedésnek, amikor Isten nincstelenségét is képessé válunk szolgálni. S Kosztolányival érdemes töprengenünk. Nemde, a heródesi vagy nagy konstantini hatalmon belül élve, érzéketlenek maradunk az örök élet iránt? A számunkra kimért idő múlása iránt? Az emberi szem, döbbenet, milyen mélyen elmerül a hatalmi játszmák „bányatavában". Nos, a kiszakadás és emelkedés zónáiban, másfajta rend és másfajta idő igazgat. Meglepőn frissek a szabadulás, az áldozat szentírási képei. Mint az ikonon, azok fordított perspektívájában, szemlélhetjük: milyen belépni a hatalomnélküliség, és mégis egy új termékenység világába. „Amikor a nyolc nap elmúlt, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant. Amikor Mózes törvénye szerint elmúltak a tisztulás napjai, elvitték Jézust, hogy bemutassák az úrnak, amint meg van írva az Úr törvényében, hogy 'minden elsőszülött fiúmagzat az Úrnak szenteltessék;' és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében foglaltak szerint: 'egy pár gerlicét vagy két galambfiókát'." (Lk 2,21-24)

2009-12-29

[homilia] Evangélium és hatalom

Id. Peter Brueghel, A betlehemi gyermekgyilkosság (1566)

Evangélium és hatalom

C-év, dec.28. Aprószentek (1Jn 1,5 - 2,2; Zs 123; Mt 2,13-18)

Az evangélium viszonya a hatalomhoz mindig nyugtalanító. Nem az egyházak „erőkhöz" való viszonyáról beszélek. A szent szövegektől általában fél a hatalom. Felvilágosodások, marxizmusok, a piac mindenhatóságának legitimációi utáni világunkban − a „Szentírás" a társadalmi tudat perifériáin találja magát. Aktív peremekre szorulás ez. S ha egy kultúra „alapító" szövegével történik ilyesmi, az mindig figyelemre méltó. A háttérben az eredetek tagadása (judeo-keresztény gyökerek) mindig hatalmi drámát; pozícióvédéseket leplez le. Jung annak idején figyelmeztetett: a vallási és kulturális szimbólumok eltűnése a hétköznapokból − írás, beszéd, média − veszélyes némaság. Forrásvesztés. Egyoldalúság, és olyan elfojtás, ami az „őrület" előfutama. S így töprengek „Betű" és hatalom viszonyáról. Egyetlen fórumon sem „idéztetik" az evangélium. Közéleti töprengéseinkben nem lehet jelen egy-egy szentírási sor. Mintha nem lett volna Zrínyi Miklós Török áfium ellen való orvossága; vagy Balassi Bálint. Az evangélium kényszerű hallgatása arányos életünk mind aránytalanabbá válásával. Kiszolgáltatásunkkal „török áfiumunknak"; „heródesi áfiumunknak."

*

„Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket, annak az időpontnak megfelelően, amelyet pontosan megtudott a bölcsektől." (Mt 2,16)

*

S nemcsak az evangélium-ószövetség nem idéztetik. Heródes újradigitalizált országában a hírportálokon a komolyzene sem a kánon része többé. Londonban a South Kensington metróállomás elé, az útátépítés után nem került vissza Bartók Béla szobra. Elfojtás, aktív elfojtása ez az etikum világának. A ritmustalanságainkat felülvizsgáló mértéknek. Kristeva így elmélkedik a zenéről, mint az emberség hordozójáról. „A zene, miután a tempó és mérték meghatározó benne, segít átélnünk a pontosság érzését. A kifinomultság, a fenség, s az összes többi csoda mely igazolja az emberi létezést − mi mások, ha nem az érzés, hogy „megtartjuk az időt", a helyes tempót élménye? Persze, sokunk nem jut tovább, de már ez is bőven elég. „Megtartani az időt." Valójában egész meglepő, hogy néhányaknak sikerült. Géniuszoknak, mint Bach vagy Vivaldi. Virtuózoknak szintén, mint Paganini vagy Menuhin. Másokkal együtt." (Julia Kristeva, Possessions)

*

Az evangélium mértékét nem véletlenül tagadja a heródesi világ. Elnémítja, s mit sem törődik vele, hogy ezzel rejtett, lelki énjét hallgattatja el. Hisz megszólaltatott emberi bensőnk a hatalom egyetlen valós kontrollja. S nem véletlen, hogy karácsony idilljéből a váltás újra figyelmeztet; a politika anatómiája Heródes óta mit sem változott. A felelősségeire vakká vált hatalom mindenhatóságát védi. Leleplezetlenségét, fel nem tárt benső korrupcióját. Nem lehet kétségünk, azt a hangot, ami kimondja a szereteten való radikális függőségüket, a közjó felé való radikálist tartozásukat − el fogják némítani. A szolgáló szeretet és felelősség benső ökonómiája kétségbe vonja a hatalom önzését. Dekadenciáját. „A profi politikusok sorsa ma már olyannyira televíziós ügyességükön függ, hogy gyakorlatilag a tömegmédia egy alcsoportját alkotják maguk is. Így osztoznak az újságírók mindenhatóságában… Nem látod, mi történik? Elmondom neked: újságírók beszélnek újságíróknak újságírókról. Ez az egyetlen álmuk: hogyan foglalhatnák el a képernyőt, ha csak egyetlen percre is, de legalább pár újságsor erejéig. A világok lehető legjobbikában, ahol üzenetek beszélnek más üzenetekről, és képek sugároznak egymásról képeket." (Possessions) Nincs más esélyünk kilépni hatalmasaink zárt világából: mint esélyt adni Isten betlehemi beszédének közöttünk.

2009-12-28

I

[homilia] Nyugtalanító egyszerűség

Szőke Attila, A Szent Család

Nyugtalanító egyszerűség

C-év, Szent Család ünnepe dec.27. (1Sám 1,20-22.24-28; Zs 83; 1Jn 3,1-2.21-24; Lk 2,41-52)

István első vértanú halálra kövezése után ismét hirtelen váltás, vissza a karácsonyi ünnepkör békéjébe. Valójában, az evangélium több szólamban szólaltatja meg történetünk − a történelem − folyását. István mártíromságában ki akarta mondani, hogy mintegy „varázsütésre", a Megtestesülés heves reakciókat váltott ki. Irreális félelmeket, elvetést és agressziót. Heródes betlehemi gyermekgyilkossága mutatja ezt, a megszületett új királyt, „riválisát" akarja megöletni. Nemcsak a kozmosz megpillantott végtelensége tölt el szorongással, mint a csillagos égboltra pillantó ókori görögséget. A végtelenség gyötrelme, a tormentum infiniti Aquinói Szent Tamás szavaival alapélményünk az igazsággal szemben is. Nyugtalanít.

A Szent Család keresztény ünnepe − egyszerűségében nyugtalanító. Félünk bonyolódó életünkből közel lépni ikonjához. Mert életünk archetípusa; helyes programja íratott bele. S a leegyszerűsödés, a visszatalálás életünk valódi ritmusához, mindig nehéz. S a legnehezebb ráhangolódnunk arra a ritmusra-mértékre, mely életünket összehangolhatóvá teszi. A koinonia, a „közösség", a kölcsönös megnyílás, és megosztás világába belépnünk mindig a legnagyobb próba. Ezért a legmélyebb vonzás, és a legmélyebb taszítás Isten háromságos élete. Tiltakozunk, félünk, − mégis érezzük vonzását énünk Alapozását megtapasztalni.

A Szent Család ünnepe archetípusunk. „Ősképe" élethez való viszonyunknak. Középpontjában a bölcső karácsonyi képét találjuk. A születés jelenetét sokféleképpen ábrázolják. Mégis, lényegében ugyanaz a jelenet: egy gyermek, egy anya és egy apa, istálló, állatok és néhány pásztor. Az egyszerűség és szegénység képei. Mégis gazdag jelentéssel. Valójában ikonnal állunk szemben. A jelenet a teremtett világ minden elemét tartalmazza. A szalma és a jászol szénája megjelenítik a föld termését. Az ökör, a szamár és a bárányok az állatvilágot. Középen pedig Jézus személyét látjuk. Anélkül, hogy romantizálnánk a szegénységet, mégis észre kell vennünk a harmóniát a jelenet elemei között. Mindegyiknek helye, és saját tere van. S mindegyik a közöttük leggyengébbet, és legsebezhetőbb személyt táplálja: az újszülött gyermeket.

Életünk nyugtalanító igazságát hordozza ez az „ikon". Egy olyan világban, melyben mind jobban tisztába jövünk törékenységével; a stabilitását fenyegető veszélyekkel. Ma egyensúlyt és fenntartható viszonyt kell találnunk az ember és a természet világa között, és a népekkel, akik osztoznak ezen a bolygón. Ha nem sikerül, akkor elmulasztjuk a béke lehetőségeit, s csökkentjük annak amúgy is sovány esélyét. Környezetünk gondtalan kizsákmányolása pedig tovább folytatódik majd. A Szent Család ikonja nyugtalanítóan áttetsző üzenetében: a helyreállt kapcsolatoknak otthonainkban kell elkezdődniük. A generációk közötti tisztelet, az egymással való türelem, a másik szükségei és kívánságai iránti érzékenység − ikonunkba belépve kezdődhet el. Valóban, a bölcső figyelmeztet, mégpedig radikálisan, hogy függünk egymástól, a termett világtól, és Istentől. Csak amikor függésünket elismerjük, akkor van reményünk, hogy újraszervezzük és újra éljük életünk szüntelen elvesző rendjét.

2009-12-27

[homilia] Átíró béke

Nagy Luca, Betlehem

Átíró béke

C-év, Karácsony 1. hét, dec.26. Szent István első vértanú (ApCsel 6,8-10; 7,54-59; Zs 30; Mt 10,17-22)

Apró életkép londoni ünneplésünkből. Karácsony éjszakáján a házban maradt diákok és vendégeik átjönnek énekelni. Először angol karácsonyi himnuszok a házigazdákkal, majd „hazulról" hozott karácsonyi énekek. Két ugandai nő énekel. Afrika színei és ritmusa dalukban. Egy idős nővér francia dala. Egy kenyai-etióp ápolónő éneke. Én a „Betlehem, betlehem, a te határidba" c. dalt éneklem. Joe, az ruandai házaspár gyereke kedvenc himnuszát énekli. Apjuk Ruandában dolgozik, most egy hétre meg tudta látogatni őket; anyjuk munkanélküli. A körnek nincs vége. Bulat Kazahsztánból a Koránból olvas fel. Az etióp ápoló érti, ha csak töredékesen is, a közép ázsiai arabot. Jéremie, egy brüsszeli zsidó családból a „Smá Izrael" imát hozza. Mauríciai barátja, az örökmosolygó Vij az ima angol fordítását olvassa fel. Így ülünk a betlehemi jászol körül; még szingapúriak, olaszok, skótok, angolok, írek, és magyarok. Bizalomban, karácsonytól megjelölten. Mélységes béke, és mélységes kihívás a karácsony. Az újszülött bölcsője mellett érezni, új esélyt kapunk (személy, népek, és történelem) az önismeretre.

Szent István vértanú ünnepében megtöretik ez a béke. A történelem realitásával szembesít, a kétszer kettő józanságával. Üldöztetés, hagyományok, vallási eszmék konfliktusában megölnek egy embert. „Amikor ezeket hallották, háborogtak szívükben, és fogukat csikorgatták ellene… hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak; aztán kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lábai elé tették le." (ApCsel 7,54.58-59) Vajon törés ez, vagy folytonosság karácsony titkával? Karácsony ünnepének „polgári" hangulatai mellett, tisztán kell látnunk, az ünnepben az emberi történelem titka tárul fel. A Megtestesülés ünnepe segít betekinteni e felszínek alá. István története a történelem valós, ható áramlásaival szembesít. Elfogásának és vádolásának beszámolója − emberi történelmünk drámáinak modellje. Benne megláthatjuk, mennyire ősi, kontrollálatlan félelmek vezérlik a történelmet, s benne a népeket; a belül meghasonlott országokat. Egy napokban olvasott Jung kommentár erősít meg benne, mennyire archetipikus félelmek mentén reagálunk a másságra. Különösen is Isten szeretetének radikális másságára; hisz ő mindent és mindenkit befogad. Hozzánk hasonlót és tőlünk különbözőt. S tényleg jó lenne rálátni önmagunkra, Junggal, hogy dzsihádjaink, eszmei meg- és elítéltetéseink mögött túlnyomórészt ősi lelki mechanizmusok irányítanak. Nem azért félünk, mert a másik valóban gonosz, fenyegető, ellenség, „hamis", vagy veszély. Hanem benső pánikreakciónk ez, archaikus lelki dualizmusok újra-aktivizálódása. (A gyermekkori pszichés világkép a jó anya, apa – rossz, szeretetét megvonó gonosz „anya, apa" élménye.) S figyeld meg, a malmok, amikben élünk, mennyire erre a logikára őrölnek. Erőik (magukat a demokrácia angyalainak hazudják) mély-félelmeinket mozgósítják, hogy démonizáljunk és bűnbakot találjunk − és „rákattanjunk" a „jóságos apai-anyai vezetőkre", az „ő oldalukra".

De nem a máskülönben gnosztikus Jung a lényeges. Hanem karácsony, mint történelmi önismeretünk tiszta kódja. Mint az ikonok hegyikréta-levkasz alapozásában a lenvászon őrizte Krisztus arc; így alapunk a Születés története. Életünk és a nagytörténelem sok-sok rétegén át vissza kell térnünk e, a hit világán kívül máskülönben jeltelen éjszakához. Mert ez az éj, különös Békéjével képes kimosni szíveink gyökerei közül a félelmeket, szörnyeteg gyanúkat, megbocsátatlanságot. S átcseréli valami semmi máshoz nem hasonlítható tisztánlátásra. Új történelmi kezdetre, új önismeretre. Ahol az archaikus félelmek, a foganó háborúk elcsendesíthetők. S helyén megjelenhet az alkotás, az egymás felé, s egymáson keresztül az Isten felé építkezés. Nos, ezt a pillanatot mulasztjuk el, sokszor. Megválaszolni, archaikus félelmeinket felülírva, a béke pillanatát. Karácsony titka az, hogy legalább utóbb, segít felismernünk az elmulasztott békét. Betlehemi arcunk; és egy másfajta folytatás a tét. „Ekkor a nagytanácsban ülők mind ránéztek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé." (ApCsel 6,155)

2009-12-26

[homilia] Termőre fordult viszonyok

Paul Gauguin, Te Tamari No Atua, Isten gyermeke (1896)

Termőre fordult viszonyok

C-év, Karácsony (Iz 52,7-10; Zs 97; Zsid 1,1-6; Jn 1,1-18)

Karácsony. Legegyetemesebb történetünk. Minden, s kicsit szűkítve a kört, ami európai érzékenység: e történeten nyugszik. A könyv szeretete, művészetek, szabadságjogok, a személy tisztelete, és a tudományok. A kultúra egésze a Megváltó születésén fordul. Nem, nem a tükör „feltalálása" volt, lett légyen az vízfelszínben megpillantott képmás, ami megerősítette bennünk az embertárssal való azonosság tudatát. Nem, mert a béke és szolidaritás történelmi tükrei mindig törékenyek. S utólag nem összeilleszthetőek a tört darabok; törzsi háborúk, népek, családok, emberek közti viszálykodások. Az, hogy az emberi család egyetemes, és egy, ennek érzékéhez, hogy ez megszülessen bennünk, az Ige érkezése szükségeltetett. Kultúrától, vallásoktól függetlenül, minden civilizáció retinájában ott az alapesemény: amikor beszélni kezdtek az istenek. S végül, amikor megszólalhatott közöttünk az Isten. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige az Istennél volt, és Isten volt ez az Ige." (Jn 1,1-2)

Az embert az ősbűn óta (bármit jelentsen is ez) először rendítette meg az alapjaiig a beszélő, és a nyelvünk leg-kezdeteibe öltöző Isten. A nyelvünkkel eggyé vált Istent ismerjük fel: „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött." (Jn 1,3) Ez a megrendülés az emberi belső születése. A szeretetből. Bármilyen észrevétlen, felejtett, vagy épp elfojtott, karácsony láthatatlan története emberi civilizációnk DNA-je. Az, hogy az ember képes afrikai, európai, ázsiai, ausztrál, dél amerikai embertársa arcába − és gyermekeire − elfogadásban és örömben pillantani: ez egyetemes karácsonyunk következménye. Ismétlem, vallási hagyománytól, kulturális kánonok másságától, konfliktusainktól függetlenül. A Gyermek, s minden gyermek felett érzett öröm mögött, benne, mindig ott van az istenemberi arc érkezése. (Mely érkezés a Tórától elválaszthatatlan.) Ilyen értelemben karácsony kollektív öntudatunk.

Karácsony a vallások közötti új viszony is. A mindenkor ható ideológiák felé is új kapcsolat. S éppen azért, mert karácsony ideológia-mentes. Tisztán az a nyelv, amelyben kifejezi magát az érkező Isten, mint közénk érkező ember. A kereszténység, e tiszta pillanatában, nem rivalizálni akar. Nem ideológiák, hatalmi törekvései mögül érvel: hanem ezen az éjszakán hagyja beszélni Istenét. „Az Ige testté lett, itt élt közöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal." (Jn 1,14) Csak minél tovább beszélhetne. Mert látnunk kell, hogy mint a fák ágain a fagyöngy, ha megszakítjuk „a karácsonyi Isten szavát", ideológiáink benövik és elfödik a Béke hangját. Közöttünk történhet meg az, hogy nem engedjük, hogy ideológiáinkat, görcseinket, világtól-kultúrától való félelmünket felülírja − e radikális béke. „A világban volt, a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt." (Jn 1,10-11)

Az egyháznak meg kell tanulnia nem félni ideológiák arcába pillantani. Pontosabban, nem félni az azokat hordozó ember arcát nézni Meg kell tanulnunk nem vádolni. Nem elfordulni, és nem bezárulni. Legfőbbképpen nem újabb dualizmusokat gyártani. Hanem, ma feltárult egyetemességünket és egymásra vonatkozásainkat keresni és ünnepelni; épp töredezettségeink közepette. Karácsony így mondja ki, ami elfojtás, kérdőjel, be nem vallott, vagy hiányzó gondolat ideológiákban, vallásokban − bennünk. Hogy létezik az Isten által eltervezett béke; a saját ideológiák meghaladása. Létezik az a pillanat, annak a korszaknak a beköszönte, amikor az energiák, szándékok, és emberségek összeadódnak. Teremtésre; és nem kihasználatlan időre, szétszórásra. „Akik pedig befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, nem test akaratából, sem férfi akaratából, hanem Istentől születtek." (Jn 1,12-13) Karácsony ébresztésünk a jóra. Nem tudom, sikerült e kifejeznem, de e napon vallásokat, ideológiákat, és minden emberi érdekeket meghaladó magasságból szól hozzánk az Isten. Így teremti meg a megművelendő viszonyok kölcsönös közegét.

2009-12-24

Mátrixtörténetek

Marc Chagall, Ábrahám megvendégeli a három Ifjút

Mátrixtörténetek

C-év, ádvent 4. hét, V. (Mik 5,1-4; Zs 79; Zsid 10,5-10; Lk 1,39-45)

Ádvent gyönyörű küzdelmünk, világunk egészben látásáért. Mikeás, a 79. zsoltár, és Lukács képei a történelmi újjászületés küzdelmét mondják el. S valóban, a történelem homályos örvénylésként öleli körül az emberi szemet. Hol sűrűbb, egészen áttekinthetetlen a kép, hol tisztul, s a béke teljes látomásába érkezünk. Bizonytalanság érzése, szétszóratástól való félelem; s a világ maradandó otthonként megtapasztalása. „Uram, Seregek Istene, meddig füstölög haragod néped imádsága ellenére? Kenyér helyett könnyel etetted őket, bőségesen adtál inni könnyeket." (Zs 79,5-6) ‒ „A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig." (Mik 5,3) A születés küzdelme azonban nemcsak a kollektívum szintjén jelenik meg. Az egyén is része e drámának. E személyes érintettségünkat szólaltatja meg a gyermekét váró Mária látogatása a szintén várandós, idős Erzsébetnél. A történelem évszakváltozásai alján, itt, mostunkban, valós életek, élmények és kapcsolatok hordozzák a jövőt.

A nagytörténelem és benne privát történeteink, a Szentírás nyelvében, mintegy archaikus mátrix, „anyaméh", jelenik meg. Szó szerint ambivalens erő. Magába vonzó, visszatartó a múlt nehézkedése. A történelem, tényleg második születésünk, második „anyaméhünk". Természetesen, szimbolikus ez az „anyaiság". Körülvesz, benne ágyazódik a személyes történet és a kollektív történelem. Kuszaságaival, feloldatlan konfliktusaival, népek, s vezetők tévedéseivel; jóvátehetetlen, egymásnak okozott károk, ritka aranykorok ülepednek benne. S legújabban, ezt tudatosítjuk, a Föld-közösség élete: a természet, tengerek benső élete, állatok, növények „mátrixa". Ez az ökológiai egyensúly történetünk végső beágyazója. Nos, a biologikummal teljessé váló történelmi mátrixból igyekszünk a Logosz, a tisztánlátás világába. Ez előtt a háttér,"mátrixunk" előtt értjük meg jelentőségét: a történelem Istene előtt állunk.

Világunk ma újra tanulja a közös, az egyetemes gondolkodást, ‒ amitől még vágyai szintjén is olyannyira elszokott. A koppenhágai klímatalálkozó tétje ugyanis ez. Szembenézni, megérteni annak a kusza, kavargó, archaikus mátrixnak a természetét ‒ melyet termtettünk, s mely történetünk. Öntudatlan, kollektív sodródásunknak kell megtanulni ellentmondani. Belátni, hogy az a "mátrixban" való fogságunkhoz narcisztikus ösztöneink szabadjára engedése vezetett. Így, az etikai kontroll nélkül parttalan emberi fogyasztás és terjeszkedés sodorta veszélybe a természetet. S torokszorító belegondolni is: a tengeri kis szigeteken élő népek életét. A tengerszintek emelkedése morális tartozásunk fokmérője. A klímatalálkozó „kudarca" mutatja: a történelmünkben való sodródásunk valós. Szükség van a „kegyelem" világára, mely végső szolidaritásra, valós szolgálatra tanít. Áldozathozatalra a jövőért; mert a kegyelem világa, tulajdonképpen nem más. Akár vallásos, akár nem vallásos értelemben, nincs más út előttünk: mint utánozni az emberi jövőért felelős Istent. Mert mára nyilvánvaló: ha 192 állam vezetője nem tud megegyezni az Élet megmentéséről, akkor ez csak alulról kikövetelt életmódváltás keretében lehetséges. Új aszkézis, új spiritualitás keretében. Mely kihívásra találó az "Exodus"-képe.

Ebben biztatás Mária és Erzsébet találkozása. Szó szerint két szeretetben járó személy találkozik, hisz életet hordoznak méhükben. Erejük megkétszereződik. Igenis, megújítható a világ, s benne útjaink a szeretet/kegyelem tisztánlátásában. Ádvent Lelke, mint a nőtársának szolgáló Mária esetében látjuk, a szolidaritás és szolgálat megélt világa. Az adni akarásé. S mélyen bibliai drámánk, ahogyan a globális klímaváltozás idején látogatásra indulunk; szintén gyökereinkhez, az Élet alapjaihoz. Mert ma Földünk életébe testesül az Isten.

2009-12-20

[homilia] Ádvent Kafkával és Izajással

Ádvent Kafkával és Izajással

C-év, 3. hét, Sze. (Iz 45,6b-8.18.21b-25; Zs 84; Lk 7,18b-23)

Hampstead ismét. Rég jártam a Pentametersben. Ennek a kicsiny szobaszínháznak hangulata van. A mennyezeten még ott vannak az egykori biliárdterem stukkói a fekete festés alatt. Állandó társulatuk van; s különös megfigyelni a színészeket különböző szerepekben. A megjelenített történetek így még emberibbek, plusz dimenzió a darabok személyességéhez. Az oda úton Hampstead-metróállomáson a liftből kilépve mikulássapkás kórus énekel. Tiszta több szólamban. Adományokat gyűjtenek. Váratlan kontraszt a Northern Line olajos metrószagával, gépzörejeivel. Az emberi hang melege, a dallam bensőnket megnyitó többszólamúsága: ébredés. Meglegyint bennünket, hogy emberi alapjaink egyszercsak ilyen intenzitással ránk köszöntenek. S nem nagyobb meglepetés, mint megérezni, hogy Izajás világa fölött ugyanígy vezetnek lépteink. Nála megnyíló liftajtókon beömlő hang: "Napkelettől napnyugatig megtudják: rajtam kívül nincs más. Én vagyok az Úr, és senki más!" (Iz 45,6)

J.B. Priestley 1932-es, első színpadi írását nézzük. Magyarul Veszélyes forduló (Dangerous Corner). Rákeresek a neten, elő is bukkan, valamelyik csilivili pesti társaság otthon is játssza. A díszletek ott bántóan modern bútorok. A darab előtt az itteni stúdióban a tulajdonos-házigazda-jegyszedő elmondja, igyekeztek a huszas-harmincas évek hangulatát megteremteni. Valóban, egyszerű díszletek, mégis hitelesen rekonstruált történelmi hangulat. Nem megfutni, nem "kivikszolni", steril fogyasztói puccba vágni azt, ami közelmúltat magunkban hordozunk. Priestley ún. "idő-darabjai" közé tartozik a munka, ahol időbeli síkokkal játszik. Igazi szellemi kaland a párbeszédekből rekonstruálni a sztorit. Egész intenzíven vonja be a nézőt a múlttal való egybeolvadásba. Belépünk az akkori történetbe; mely emberi bensőnk mélyének története. Játék, amit a színpadon látunk, de tényleg veszélyes forduló. "Az igazság veszélyes fordulója".

A történet egy szivarosdoboz kiváltotta emlék. Egy baráti társaság tagjairól apránként kiderül, mindenki aktív részese a társaság egyik tagja "öngyilkosságának". Utólag rakják össze, az öntakargatás és hárítások láncán keresztül, a valójában gyilkosság történetét. Szerelmi három és négyszögek, hazugságok, árulások kerülnek felszínre. Évek távlatából. A rejtegetett igazság kíméletlen. A megrendítő a történetben, hogy mindez közösen hordozott történetünk. Egy angol szalondrámában láthatjuk, hogyan ülepszik a nagytörténet személyes, egyéni drámákon át. S hogyan él és hat mégis a felejtett, be nem vallott múlt.

A darab nem beszél róla, legalábbis nem bibliai fogalmakban, hogy a látszataink mögött, történetünknek további, önálló élete van. Az igazság veszélyes fordulója mentén kafkai perünk folyik. Elhallgatásaink és a kegyelem párbeszédében. Nos, ez a hampsteadi éjszaka, színpad és élet érintkezése, számomra ádventi drámánkról szólt. Hisz a színház, épp, mert álom és ébrenlét, múlt és jelen határán történik meg: alapvetően igazmondás. Tudatalatti késztetés. Mindig szembenézéseinkkel határos. S ebben az értelemben, a színjáték, s a színház élménye mélyen rokon a Szentírás igaz-voltunkat, "megigazulásunkat" faggató világával. A színház: benső lehetőségeink vizsgálata. Lelkiismeretünk újra élése, játék és végítélet "a szőnyeg rojtjai alatt" eltűntetett határán. S ami a színház hallatlan érdeme, hogy elfojtások nélkül ébreszt bizalomra nagytörténetünk magja iránt. A színpad élményében (sötét, játék, elfogadás) visszacsillan valami az anyai elkésérés élményéből. Visszavezettetünk testi drájv-világunk (a kristevai "szemiotikus") és szocializált tudatunk szimbolikus rendjének határára. Amikor már nem félünk, de egyenesen kíváncsiak vagyunk, ki előtt tisztázódik "perünk". Ahol végül feladjuk tagadásainkat, és vágyjuk, bizalomban, a tisztánlátást. Nemde a színpadi teremtés archetípusa is ez, be nem vallottan, Izajásnál? "Én alkotom a világosságot, és én teremtem a sötétséget; én szerzek jólétet, s én idézem elő a balsorsot is. Én, az Úr viszem ezt végbe, mind. Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti, felhők, hullassatok győzelmet! Nyíljék meg a föld és teremjen üdvösséget, és sarjadjon vele szabadulás is. Én, az Úr hozom ezt létre, mind." (Iz 45,7-8)

2009.12.16