[homilia] ʻA lázadás értelme és értelmetlensége’ (keresővonalak nagyszerdán)

Jeane Nevarez, Madár-ember

ʻA lázadás értelme és értelmetlensége' (keresővonalak nagyszerdán)

C-év, nagyhét, Sze. (Iz 50,4-9a; Zs 68,8-34; Mt 26,14-25)

Különös, csaknem ellentmondás, hogy Júdás története ennyire középponti az evangéliumban. Odafigyel rá az evangélium. Valami miatt fontosnak tartja. S valóban, „Júdás" mélyre vezeti a tekintetet. Viszonya Jézushoz épp olyan fontos, mint a többi tanítvány esete. Sőt, közte és a Mester között az „erőtér", nagyhéten, sokkal intenzívebb. Ez talán azért van, mert ami közöttük történik, az a nagypénteki szenvedéstörténetnek szinte közvetlen elővételezése. Közöttük a passió drámája már ott van. Történik. Most elmegy, és elárul − ahogyan apehhez, médiához, házastárshoz, stb. elmegy a magyar ember feljelenteni, elveszejteni embertársát. Közvetlenül feltárul ami a bőr alatt van: a történelem negatív áramlása, mint emberi bensőnk. Hogy sodródásban, valami különös, szennyes árban forgat bennünket a "sors". A meghallgatók, a behordók, az elárulók; és az elárultért nyúló Nikodémusok, a testet és személyt megsirató kenetvivő asszonyok; a szétfutó tanítványok; pártlisták, rábeszélőgépek, mind. Egyetlen folyamban. Júdás árulása e kollektív, de mégis a személyből fakadó tehetetlenséget tárja fel. „Ekkor a tizenkettő közül az egyik, a karióti Júdás, elment a főpapokhoz, és ezt kérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekre adom?" Azok harminc ezüstöt fizettek neki." (Mt 26,14-15)

S talán azért figyel oda személyére a Szentírás, mert Júdás bizonyos értelemben kollektív „képviselőnk". Közötte és Jézus között, ami történik, abból valami egyetemes tanulság tárul fel. Olyasvalami, ami „kánon", a „hagyomány", a „Törvény", elárulása. Vagy ami lázadás, pontosabban a lázadás utánzata. A valódi rákérdezés, a valódi − krízisek megoldásához közelebb vivő konfrontáció hiánya. Mert Jézus maga is a Törvény, a Tóra, a megújult Rend; amit elfogadni, elutasítani, ami ellen lázadni, végletes helyzetben elárulni lehet. Júdás, talán épp azt tárja fel: milyen az, amikor kollektíve áruljuk el kultúránk megújító középpontját. Azt a „magot", ami új orientációt ad, ami integrálni tudja kérdéseinket a jövőről, vagy félelmeinket és reményeinket. Mert szerető Rend; mert élő rend.

Júdás árulása személyes szinten tragédia; kollektív szinten azonban mélységes tanulság. Nem csupán Júdás kerül szembe Jézussal, mint Középponttal; mint Ígérettel (mely intenzifikálódott személyében, bibliai értelemben). A „főpapok", a szanhédrin, a tanítványok, akik szertefutnak, a majd kivégzését követelő tömeg − maguk is belefeszülnek ebbe a kapcsolatba. Ám mégis, ebből a konfliktusból: elvetéséből és elárulásából újul meg minden hozzáfűződő viszony. Ebből születik a megújulás lehetősége, és teljes valósága. Figyeld majd meg a jobb oldali latrot a kereszten. Szeretettel és szolidaritással tud fordulni a Krisztus felé, helyes ítéletet mondva önmaga és Jézus felett. A római százados is kimondja azt, ami e történet egésze alatt feszült: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt." (Mk 15,39) Ezt a kollektív „nekifeszülést", árulást, vagy „lázadást" látjuk Jézus körül. Mégis, minden ebből az összeroppanásig feszült viszonyból, mint Középpontból újul meg. S életre kel Jézus körül minden; elsősorban „egyháza" jelenti a benne megújult „Szimbolikus Renddel" való szembenézést. S azóta is életadó középpontja marad ez európai kultúrának. Ha másként nem, mint a szenvedővel való szolidaritás forrása. A szekuláris európai tudat számára is, az utolsó etikai eligazodási pont. Mert a kultúránkban még meglévő szolidaritás, mind ebből merít, még ha nem is nevezi néven a Keresztet.

Júdás árulása aktuális, élő, európai történetünk. Megjeleníti egy kultúra kudarcos viszonyát „középpontjához." A passiótörténet, s benne az árulás-történetek, tanulságos. A (megújult) Rend, a Törvény Jézus személyében láthatóvá vált. Elfogadhatóvá vagy elutasíthatóvá. A kultúra „Középpontjaként", észlelhető, felismerhető volt. Megszégyenítő lázadásunknak ellene, nem tudom jobban kifejezni, alkalma volt. Elutasíthattuk, elvethettük az Istent, elárulhattuk őt − de ismét át is ölelhettük őt a megváltó „lázadás", vakságunk után. S képes volt fiait magába ölelni a bennünk megújult „Rend"; Logosz-Tóra, Szó. (S valamiképpen a szétszóratott zsidóságot is még mélyebben magához „kötötte" a Könyv. A zsidó közösség identitása is fejlődött, új kezdetett kapott − paradox módon részese lett a Keresztben történt megújulásnak. Identitást, megújulást talált abban a Tórában, aki Jézus személyében a pogányok felé mondta ki önmagát; Isten egyetemes szeretetét.)

Mára azonban mintha különös, légüres térbe futott volna, ez a tágabb értelemben vett lázadás-árulás-megújulás. Kultúránk szimbolikus Rendje; mondja Kristeva, ál-rend. A vallási viták, kulturális lázadások, a radikális kérdezés ideje lejárt. A kultúra egykori középpontjai helyén hatalmi vákuum van. Az egykor tagjait eligazítani tudó kultúra „szabályozása" adminisztrációkra bomlott. A személy elveszítette középpontját, s maga is képekké, „szerveké" szóratott szét. Az emberi értelemkereső létezés feloldódott a mindent betöltő kereskedelmi képekbe; „csatornaváltásokba". A „szimbolikus rend", a Törvény − a megfeszíthető Krisztus? − hozzáférhetetlen a „látványosság társadalmában." Magunkra maradtunk: tisztázatlan határokkal, egy még éppen hogy csak stabil „pszeudo-renddel." (Julia Kristeva, Sense and Non-Sense of Revolt /1996/.)

Júdás árulását így olvasom újra. Mint felismerni annak fontosságát, milyen fontos, hogy az Írások modellezni képesek, történetileg megerősítik: lehetséges meglátni a Középponthoz való viszonyunkat. S felismerni a lázadás tétjét, a Passió-dráma életadó értékét. A Júdás-történet feltárja: létezik e Középponthoz való élő viszonyunk; s lehetséges belépnünk ebbe az életadó drámába. S főleg arra figyelek, hogy ami Júdásban személyes szinten tragédia (nem ad magának megbocsátást), az kollektív szinten biztatás. A lényeges az, ahogyan mint újra-képződő kultúra („egyház"/ „összegyűlő, összehívott nép") pozitívan reagáljunk Isten árulásunkra adott válaszára. Ahogyan mint kultúra meghívatunk, és újjá-teremtetünk. A döntő a Júdás által kihagyott pillanat: a ráhagyatkozás e Közösség születő reményére. Hogy van visszaút a megtagadott Középpontba; hisz épp ez e drámának a lényege.

2010-03-31

[homilia] Meghallgatni történeteit

Jeane Nevarez, Gyík üvegharangban

Meghallgatni történeteit

C-év, nagyhét, K. (Dán 3,25.34-43; Zs 24; Mt 18,21-35)

Nyelvünk valósága izgat. Az a dialektikus kapcsolat, ami morális énünk és tudatalattink között fennáll. A lényeg éppen az, hogy a kettő közötti viszony pozitív legyen. Valóságos, és nem eltagadott. S így a lényeg nem annyira a morális teljesítményen van (mely teljesítménytudat előbb vagy utóbb előhozza az emberből a bestiát), mint inkább a mélységgel való kapcsolaton, amiből érkezünk. Ebben a dialektikában olvasom a „hányszori" megbocsátásról szóló történetet. „Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: „ʻUram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?' Jézus így válaszolt: ʻNem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.'"(Mt 18,21-22)

Azaz: mindig valami törékeny mélységből érkezünk. Legyen ez a „bűn" törékenysége; vagy szeretetünk törékeny volta. És ezt a mélységet kell tanulnunk elfogadni. S akkor nem kezd bennünk pimaszul körben járni egy ítélkező, a mélységen, mint bennünk hordozott sötéten kéjelgő „álangyal." Mert tulajdonképpen Péter kérdése nem más, mint ahogyan mi is tesszük: tudatalatti önmagunk, mélységbeli magatehetetlenségünk tagadása. S itt nem önfelmentésről van szó. Hogy „minden megbocsátható", s mindenre van felmentés önmagunkban. Nem. Nagyböjtnek ezek az emberi benső természetét fejtegető kérdései azt célozzák, hogy számoljuk fel magunkban az „álangyali ént." Hogy ne fussunk meg az elől, amik vagyunk: kavargó, formátlan, sodródó mélységek. Mert ezt tagadva jutunk el oda, amit csak a kívülálló objektivitása lát meg a „hivatásos keresztényről." S ez különösen katolicizmusunk tragédiája, ha bekövetkezik. Nevezetesen: amikor a kereszténységünk infantilizál. Nincs jobb szó rá, tényleg ezt teszi. Amikor „morális énünk" és „tudatalattink" között megszakad a kapcsolat, akkor következik ez be. Abban a hamis tudatban élünk, hogy „csak el kell menni gyónni"; s „pitty-pütty", mint a tévén egy csatornaváltás, rendben minden. Aki csak tudatos morális énjét látja, az előbb utóbb kíméletlenül ítél, magabiztosan, tévedhetetlenséggel a másikon. S így szakad el az ugyanazon emberi drámában osztozó felebaráttól, és önmagától.

S ami izgalmas, az a személy és embertársa között beálló nyelvi szakadék. A bukni képtelen, önmaga makulátlanságát el nem fogadó ember/közösség − soha nem lesz vonzó. Soha nem képes meghívni a töredékességeiben járó, azokat nagyon is átszenvedő embert/közösséget. E „hetvenszerhétszeres" történet így programja a keresztény egyházaknak is. Az egyház és szekuláris kultúra közötti feszültség, jelentős részben tagadott „tudatalattinknak" a problémája. Zseniális lélektani megfigyelés a történet. A világhoz való viszonyunk a történetbeli „irgalmatlan szolga." Amit megbocsát nekünk az Isten, azt nem bocsátjuk meg a világnak. Így nem érnek össze emberi arcaink. Így fordul el emberi arcunk; világban jelenlévő emberi arcunktól. „A szolga erre leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked." (Mt 18,26) És a kontraszt: „Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol!" (Mt 18,28)

Nagyhét a tudatos és tudattalan e dialektikájában alkalom, hogy a világhoz való viszonyunkat, mint közösség/Egyház átgondoljuk. Nem hétszer, de hetvenszer hétszer újra kell látogatnunk világhoz való viszonyunkat. Azt, ami összeköt. Belehelyezkednünk abba a viszonyba, amit a Megváltó él át: vonzódásában a világhoz. Ő Isten trónusát és emberi bensőnk káoszát összeköti. S semmiképpen nem akarja, hogy „hiányzó" tudatalattival járjon egyháza. Mert akkor csak erőltetett „műmosolyra" képes világgal való viszonyában. S mindenkor fél, hogy „fején hordozott" erkölcsi kártyavára össze ne boruljon, a legapróbb mozdulatra. Ki nem térve a függőlegestől. Nos, ebből a merevségből kell kilépnünk, természetes mozdulatainkat elfogadva. Mert így ismer rá, mint saját egyházára a világ; melynek problémája, hogy ő pedig épp morális „felettes énjét" veszítette el.

Így olvasom, a fenti háttér előtt Tőkés László volt krályhágómelléki püspök történetét: felesége beadta a válókeresetet. A mindig tévedhetetlenül ítélkező politikus-püspök; most ítéletei mérlegén találja magát. Valóban emberi dráma, ahogyan ő mondja, élete legkomolyabb válsága. Együtt érzést kelt, amikor letett perszónákkal, esendőségünkben állunk. Az ilyenhez hasonló pillanatok azok, s számtalan hasonló „tudatfeletti" – „tudatalatti" konfliktusaink, amik megértetik: a hetvenszerhétszeri megbocsátás miről szól valójában. Emberségünk árnyékait merjük irgalomban vinni Isten elé; és meghallgatni történeteit.

2010-03-30

[homilia] Tagadásainkat

Ismeretlen mester: Krisztus
a kereszten, (1378), Római
katolikus templom, Velemér

Tagadásainkat

C-év, nagyhét, H. (Iz 42,1-7; Zs 26; Jn 12,1-11)

A figyelmes szem számára feltárul, Jézus történetében az bizonyos „beroppanás". Amikor érezni, hogy a felszín alatt immár egyetlen jeges áram minden − egy emberi tragédia felé. Egy teljesen védtelenné váló embert látunk majd a perben, majd a kereszten. (Persze, most könnyű nekünk ezt „tudni". Mert kényelmesen ismerve a történetet, mintegy Sztaniszlavszkij kukucska-színházában ülve látunk rá a nézőtérről a színpadra. A jelen és „dráma" közötti biztos határvonal tudatában.) A kontrasztok tényleg felnagyulnak. Élet és halál különös átfedésben. Jézus Betániában száll meg, ahol Lázárt feltámasztotta a halálból. Vacsorára hívják. Lázár is jelen van testvéreivel. Márta ismét szolgál, sürög-forog. Mária egy font valódi nárduszolajjal „megkente Jézus lábát, és megtörölte hajával a ház betelt az olaj illatával." (Jn 12,3) Ekkor roppan meg a történet felszíne. S érezzük meg az Isten Fia életét örvénylő emberi bensők felett. Mint vízvonal alatti sziklák dagálykor. „Az egyik tanítvány, az áruló Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: 'Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?' De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak."(Jn 12,4-6) Az evangélium lélektani szempontból is hiteles krónikás. Minden „freudi nem", tagadás mögött jelen van az igen.

Igen. Nagyböjt ideje a tagadásokba való alászállásnak. Személyesen és kollektíve. Akkor is, ha nincs Júdáshoz hasonló „titok" bennünk. Ekkor is a tagadásai fölött élő közösséggel való szolidaritás ideje ez. Azonosulni közösségünk, sőt, helyi- és egyetemes egyházunk traumáival. Egy-egy viszony, családi, egyházközségi, magánemberi viszony rendezésének: a kiengesztelődésnek valódi ideje ez. A gyász munkája. Elfogadni az „eltulajdonított pillanatait" a jónak. Csupán töprengek, de elmaradt kiengesztelődéseink hátterében nemde az áll, hogy minden átmenet nélkülinek gondoljuk a kiengesztelődést? Nagyböjti készületben átsiklunk ennek folyamat-jellege fölött. Belesietünk húsvétba. Mert ízlésünk, mint a hollywoodi filmek, csak az „ugrásokat" fogadja el? Rosszból tökéletes diadalba? S nemde, félreértjük a húsvéti Feltámadást, ha múltunk árnyát egyszerűen csak el akarjuk rejteni benne? Júdás nagyon is valóságos emberi történetünk; bensőnk rejtőzködő nehézkedésének ikonja.

Nos, Jézus ebbe a különös benső űrbe helyez bennünket. Hogy egyedül maradjon bensőjével az ember; mint majd az Isten a Golgotán: egyes-egyedül emberi bensőnkkel. (S a kereszten a jobb és a bal lator alakjában, legmélyebb egzisztenciális szimbólumunk, majd feltárul bensőnk kétpólusú drámája. A mindhalálig bezárkózás, és a trauma − az elfödött, elrontott, időben nem korrigált élet − kimondása. Ott a jobb lator személyében bensőnk eme kiengesztelődését látjuk majd Istennel.) Ez az űr, törvényszék-lelkünk kisimulásának esélye a „súlytalanságban", amikor: „Jézus így szólt: ʻHagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.'" (Jn 12,7-8)

(Igen. Ettől ilyen ez az ország, amiben élünk, Isten országa helyén. A gyász el nem végzett munkája a kegyelem felé legbelül; és egymás között. Ordas indulatokat hordozunk. Ezért minden igen „nem", és minden tagadás a tagadott „igenje". A kampányvilág, ami bensőnkbe ívódva tombol − ezt leplezi le. A tagadásai és hárításai mentén véglegesen kettétört és meghasonlott hazát. S sajnos, ezt is ide kell tennem, a virágvasárnap katolikus templomokban felolvasott püspökkari körlevél igazságai mögött: átragyog e nemzet „engesztelhetetlen" története. Az, hogy nincs gyász, nincsenek meggyászolt, kiengesztelődött törések. Csak a politikai győzelmek húsvétjába rejtett hárítások. Évszádnyi hiányokat görgetünk és hárítunk, veszélyes vérrögökként. Igenek és nemek mögött, egy jóval komplexebb valóságot; mint, hogy kire kell szavazni és lehet.)

Eszembe jut a miséről a tegnapi kép. A kis kínai fiúcska, aki még csak mászni tud. Bekúszott az oltár alá; kerek oltárasztal, középen oszlop lábbal. Érdekes élmény letekinteni a csöppségre. Ártatlanul, a kánon alatt, az oltár alatt. Miközben átváltozik a kenyér és bor; és megjelenik a Test és Vér. Kívül áll történetünkön a gyermek; gátlások, hárítások nélkül mer gyógyító Narratívánk legközepébe jönni. Emberi történettől még nem terhes léte elmondja: ez a közvetlen viszony önmagunkhoz, lehetséges. Lehetséges, amikor a „mi történetünk roppan alattunk", s találjuk magát Istenben. Abban a „kiengesztelődésben", ahogyan ő „gyászolja" életté hozzánk fűződő viszonyát. Tagadásainkat.

2010-03-29

[homilia] Nem utólag íratik?

Vajda Lajos, Dinamikus egyensúly

Nem utólag íratik?

C-év, nagyhét, Virágvasárnap (Iz 50,4-7; Zs 21; Fil 2,6-11; Lk 22,14 - 23,56)

Virágvasárnap. Lassan két évtizede hajlok a kép fölé. Növekvő adósságommal. Mert a passiótörténet az életünk összefoglalása. Örvényben látjuk Jézust. Szeretet, vacsorákba, tanításokba nyúló emberi szálak, hétköznapi viták szövevényében. Azt is látjuk, ezzel egybenőtten, ahogy története végzetes menetet vesz. Az, hogy az egész egy szemvillanás alatt megindul a halálos lejtőn, csak az utolsó pillanatban derül ki. Épp úgy, mint a hírekben a gyilkosságok, családi tragédiák.

A virágvasárnapi evangélium felé hajolni: egyszerre Jézus utolsó hetének, és élettörténetünk összefoglalása. S attól érzem tudatosuló tartozásnak e viszonyt, mert Jézus „bukása" emberi bensőnkön nyugszik. Emberi bensőmön. Amikor színét veszti minden lehetőség. Amikor egyszercsak eltűnik a remény melegsége, hogy minden jóra fordulhat. Virágvasárnap azért nehéz történet, egyre nehezebb, mert belső. Az emberi belső remeg. Hiába a külső liturgia szépsége, az aznapvasárnapi színes zsivaj. Valójában leg-bennünk nem ünneplünk. Töpreng bennünk a szív. Sőt, több ez mint töprengés, félelem? Dermedtség? Szívünk fél önnön tükrébe nézni. Pontosabban: nyelvünk fél. Bűntudata van, mert a „nyelv" pontosan tudja, hogy ezért a történetért ő maga (is) felelős. S nincsen felmentés.

Az, hogy Jézus életét egy hétbe sűrítve látjuk, a nagyhétben, az emberi nyelvet leplezi le. Nyelvem, nyelved vesszőfutása. Amikor Jézusnak ez az utolsó hete, mely épp úgy indul, mint a többi, majd halálába roppan ‒ akkor értjük ezt meg. A nyelv vétkeit. Azt, hogy a történelem észrevétlen, lelegyintett negativitása nyelvünkön át áramlott. Mindaz, ami elkerülhető emberi tragédia és törés: nyelvünk tatárjárása. Elhallgatnak bennünk a harangok.

Nyelvünknek nincs kitől bocsánatot kérni. Ez természetünk. Továbbállunk, megszólunk, megbántunk. S csak aránytalanul keveset ellensúlyozunk: jó beszéddel. Megosztott, kutatott örömmel; a másik belőlünk születhető derűjének keresésével. Amikor Jézus alatt „beroppan a jég", s szó szerint beleszakad történetünkbe, szintén szó szerint: egzisztenciális ikerpárunk. S azt érezzük, idegenbe szakadtunk tőle. Szenvedése mégis egész bensőnkre mutat. Még akkor is, ha nem velünk beszél, hanem Atyjához szól; aki egész addig kívül esik bensőnkön, amíg ki nem mondjuk: bocsánat. „Ne az én bensőm legyen." „Ne az én nyelvem legyen. Ne ez a mostani." S így reméljük, hogy Jézus önmagából való „kilépése" megnyit egy hiányzó utat bennünk. Oda, ahová ő maga ráhagyatkozni tud; tanul. „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied." (Lk 22,42)

Ennek fényében olvasom a két rákövetkező sort. A szentíráskutatók hozzáteszik, megjegyzésként, hogy a legkorábbi kéziratokban nem szerepelnek. Későbbi betoldások. „Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló vércseppek." (Lk 22,43-44) S jól van ez így. Hogy hozzá tétetik e két sor. Mint az emberi szolidaritás és együttérzés jele. Jó, hogy utólag is, de meglátjuk az angyalt; akit az Atya vigasztalni és erősíteni küldött. Erre a szerkesztői tudásra, csak a megváltozott emberi benső képes. Kollektív tett és vágy mozgatta a történet lejegyzőinek, s a Szentírás kánonját megszabók kezét. Talán maga épp az az angyal, akit a törtétben látunk. Mert a Passió/Kereszt tényleg a com-passió, a másik hiányával együtt érezni tudás forrása. S ki tudja? Hátha mégsem „beszakadó" történet közöttünk Jézusé? Hátha vannak még életadó, jelen idejű „betoldások"? Amikor most, s nem csak utólag, íratik az evangélium.

2010-03-27

[homilia] ʻEgyfajta, evangéliumi tér’

Marcel Proust

ʻEgyfajta, evangéliumi tér'

C-év, nagyböjt 5. hét, Sze. (Dán 3,14-20.91-92.95; Dán 3,52-56; Jn 8,31-42)

Csak látszólag távoli a kép az evangéliumtól, amit idézek. A szombathelyi, egykori Garasin Rudolf laktanya. 1986. (Az evangéliumban még mindig Jézus és környezete fájdalmas vitájában vagyunk. „De ti az életemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek." /Jn 8,40/) Proust Az eltűnt idő nyomában c. regénytrilógiájában a kulcsjelenet, amikor az elbeszélő a teasüteményt teájába meríti. S az íz, felidézi a Combrayben töltött gyerekkor ízeit és hangulatait. Emlékezete újrateremti a múltat. Ez a bizonyos regénybeli madeleine, számomra most, a nyelvünkre helyezett evangélium. Felszívódik előhívott mély-memóriánkban, eggyé válva a múlt képeivel. Nos, 1986. A katonai tábor. Fiatal férfiak összelapátolva az ország minden részéből. Fiatalokból egy pillanat alatt „katona" az élet meddőhányóin. Emlékszem az érkezésre. Este kilenc-tízkor érkezünk. Orvosi vizsgálat. Nullás géppel lenyírt haj. Vonulunk bele az éjszakába. Raktárról raktárra, kiosztó-helyekre megyünk. Ruhát aggatnak ránk. Üvöltöznek velünk. S most mellékszál, hogy a „fogadók" élvezték a helyzetet. Szimpla perverzió és szadizmus, ahogy ezeket a gyerekembereket most alázhatják. Tulajdonképpen nem más ez az éjszaka, mint szadomazo. Élvezik, látható kielégüléssel üvöltenek velünk. A lényeg, nincs emberi reakció. Úgy tűnik, kínosan ügyeltek arra, hogy hajnali 5.40-re érjen véget ez az egyetlen menet éjszaka. Az ágyra a körletekben nem lehetett még csak ráfeküdni sem, azon a hajnalon. Pedig ez lett volna logikus. Emlékszem, egy öt percre, talán négyre, az asztalra hajtott fejjel próbálunk aludni. Vagy inkább, utána, ahogy reggeli hatkor folyosón állunk. Felsorakozva. S zúgó fejjel, kiszáradt szájjal állunk. Furcsa ruhában.

A laktanya benső élete a végletekig megtervezett eseménytelenség volt. Értelmetlen, mégis racionális jövés-menések. A tisztek tudata, s később a miénk is arról szólt, hogy szüntelen készületben élünk. Egyetlen felfüggesztett várakozás volt minden: lehet, már ma éjjel indulni kell. A laktanya, mint egy laokóni görcsbe merevedő szoborcsoport, egy ellenségkép bűvöletében élt. Ott, valahol, valakik, a „szocializmus ellenségei", figyelnek. Követik minden lépésünket. Rakétáik ránk irányítva. De mi nem félünk, mi dacolunk. Mi visszavágunk. Így nyer tartalmat a menetelések üressége. Minden napot a felvonulási tér betonján alaki gyakorlatok zárnak. „Katona, hozzám" − vezényszavak. Értelmetlen, mindig hibás marsok az üteg tisztjéhez. Emlékszem, a leszerelés előtti héten. A tisztek már nem jöttek le velünk. Egy-egy ütegbeli tizedesre bízták ezt a becketti jövés-menést. Azt hiszem, Kulcsárnak hívták. „Kulcsos." Mozgékony agyú, ravasz, de jobb sorstól fénylő arcú gyerek. Vékony arc, jó humor. Autókat törtek fel, itt a piros hol a pirosoztak Pesten. Volt priusza. Tudtak róla mindent. Simulékonyan vette a megalázásokat, dörgölőzött, mint a láncon lévő állat. Azt az utolsó menetet nem felejtem. A névadó kommunista Garasin Rudolf műanyag-békafejű szobra előtt vonultak vissza körleteikbe a szakaszok. A szobor előtt díszmenetben. Kihalt, nyári délután. Utolsónak maradunk. Kulcsos vezet bennünket vissza, azon a szabadulás részegségétől várandós nyári estén. A szobor előtt „üteg állj!" Odamegy a szoborhoz, és levizeli. Megkönnyebbülés az után, ami mindezt megelőzte. A Csepelek vagy MAN-ok platóján rázkódásokat. Kezünkben az AMD gépfegyver hideg vasa. Fejünkön hideg sisak.

(Tényleg, csak zárójelben. Ákos „szép zenéjével", talán túl kritikus voltam. A szomszéd blokkban volt velünk egy időben katona. Dereng, egyszer-kétszer találkoztunk. Arcát sejtem, ennyi. Mindenki egyforma rövid hajjal, sapkájában, fakózöld egyenruhában. Lehet, „szép polgári zenéje" öntudatlan reakció, tartalommal megtölteni az akkor, ott ránk kényszerített űrt? Kiénekelni magunkat uniformizált dísztelenségünkből. Innen is meg lehet stílusát közelíteni, s talán nem is életszerűtlen.)

Miért idézem e fenti életképet? Jézus magatehetetlen vitájának ábrázolásaként. „Jézus ezt válaszolta: „Ha Isten volna az atyátok, akkor szeretnétek engem. Mert az Istentől való vagyok, tőle jöttem. Hisz nem magamtól jöttem, hanem ő küldött. Miért nem értitek a beszédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szavamat."(Jn 8,42-43) Ott, az a katonai bázis, kifejezi ezt a görcsös, zsákutcába jutott viszonyt. Az el nem fogadott távolságot és rálátást önmagunkra. A laktanya életének szertartásos üressége, pótcselekvései, és kényszeres rendje most feltárja: ez a rendszer állandó birkózásban volt valamivel. Legbelsejében. Mintha fóbiás liturgiái, az ideológiai képzésekkel, egyetlen dolgot akartak volna: elnyomni a diktatúra lelkiismeretét. Elhallgattatni a rendszer tagjaiban ott lévő öntisztulás és Fényre jutás vágyát. „A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja." (Jn 8,44)

E „vitát" mint mánkat olvasom. A ma, mert képtelen szeretni és szeretni tanítani, épp ilyen laktanyabeli zárt világ. Kinyílhatnánk, mint közösség. De nem tesszük. „Nevelőtisztjeink" megszállták a mindennapi nyelvet. Kampánykényszerek. Pedig egyszerű lenne minden. S amolyan lovagias ügy is. Hisz, ha szeretni jó, szeretteinkért, a „szerelem idejéért" miért nem állunk ki? S miért nem lépünk egyszerűen ki a menetből? S védjük meg, helyet, életteret követelve a pozitív beszédnek? Gyerekeink arcának apjukétól eltérő jövőt. A kádban csobogó víz, és a reggeli kávé illatát − egyfajta, evangéliumi térben.

2010-03-24

„Gondviselés”

V.Szabó Noémi, Ezüst híd

„Gondviselés"

C-év, nagyböjt, 5. hét, K. (Szám 21,4-9; Zs 101; Jn 8,21-30)

Egy barátom levele kapcsán gondolkodom a „Gondviselés" szavunkról. A nők, úgy tűnik, mélyebb kapcsolatban vannak a szóval. El-elcsodálkozom, a nők, és az anyák milyen mély kapcsolatot ápolnak archaikus szavainkkal. A „Gondviselés" szavunk nem passzív szó. Emberi figyelmek összpontosulnak benne, a már említett anyai figyelés. Az a tekintet, ami az életet belülről érti és figyeli meg. Mert érzi értékét.

Ezért is különleges érzés ízlelni a szót. Mert e tapasztalatok − nők, anyák, nagyszülők − figyelmét hordozza a szó teste. S nemcsak „szavak" formájában kapja ezt a ráhagyatkozó emberi jelenlétet. A lélegzés, családtagért, barátért való aggódás csöndje is összeköt bennünket a szóval. Korábban említettem a kilencvenhat éves ír nővért. Innen a házból. Ha aggódik, ha tanácsot ad, ha odafigyel − mély bölcsességből szól. S különös, kedves, önironikus humorral. „Pihenj, mondja. Vedd könnyedén a dolgokat. Mint egy öregasszony." A hangja, most, hogy így nézem, tényleg az a hang, amit a „Gondviselésnek" képzelek. Persze, erre a hangra a kisgyerek is képes. Mikor egész lényével lép szavai mögé, s úgy szól, odafigyelve szüleihez; vigasztalóan vagy biztatóan. Mintegy kilépve szerepéből. S felidézem, tényleg a kisgyerekek ilyenkor tudják, hogy jót tesznek, hogy emberként szólnak a Felnőtthöz. Gondviselően. S arcuk, arcocskájuk felnő a homlokunk előtti rendhez.

„Gond." Szép e szavunk. Zöngéje szép, mint egy erős ívű, rugalmas híd. Mély pillérekkel. Hangképe tökéletes értelemmel bír. A „g" és a „d" elméletileg zöngő hangok, de a "k" és "t" keménységéből épphogy csak kilépve, szinte a zöngétlenség határát súrolják. Mint két hídfő. Az „o" és az „n" zöngéje középen, mint a harang nyelve. Zengést, erőt, pozitivitást − teherbírást − ad a szónak. Mégis, a „gond" árnyékos szavunk is. Mély szépség. Komoly szépség. Hangzó ikonja a küzdő embernek. Lefelé ível benne a hang. S tényleg, leszegett tekintet. Magunk elé nézünk, a földre. Lépteinkre figyelünk, mert tekintetünk háta keresztet hordoz. Terhet. S gond, tényleg teher-hordozás. Mint a várandós anya, akit méhe gyümölcsével a férfi-férj tekintete kísér, aki gondban van így jár várandósságban. A „gond" „viselése" életadás; továbblépés. A teher letétele. Megkönnyebbülés, de olyan megkönnyebbülés − vagy szenvedés −, ami nyomot hagy az ember arcán. Bensőjében egy gramm, vagy nehezebb súly helyeztetik el. Mely mindvégig megőriztetik bennünk. Igen. A „gond viselése" közös ügyünk a „Gondviselő" Istennel. Úgy képzelem, hogy közös nyelvünk ez Istennel. Nemcsak most lehet közös nyelv. De majd, egész biztosan az lesz egyszer. Úgy képzelem, ülünk majd. Vele. Terhünktől megkönnyebbülten. Mint nyárestén nagyapámmal, a szőlő lugasában. S beszélünk; ahogyan a nagyapák és az unokák tudnak csak. Bizalomban, s épp a ránk figyelő „gond-viselésükben" − megfigyelted-e nagyszüleid szeretetét; vagy szüleidét, akik nagyszülővé lesznek − beszélik nyelvünket.

„Gondviselés." Immár nagy Gével és egyben a két szól. Mint a gregorián ének dallama, követi a tartalom logikáját. Az „i", „e", „é" magas hangrendű szavak. Mint amikor három madár száll az ágra; így kell ellensúlyozni a mélyhangrendű „gondot." Hogy felnyíljon. (Csak eszembe jut zárójelben „szerelem" szavunk. Csupa egy magasságban szárnyaló „e". Kedve sincs lentebb szállni egyetlen hangjának sem a szónak: „szerelem". Nincs benn árnyék. Nyoma sincs benne a nehézkedésnek. De konok dacolás is, mert nincs kedve „hátrafordulni", s szembenézni az elmúlt, megtett úttal.) De visszatérve a „Gondviseléshez." Felemeli a tekintetet az felcsengő három szótagja. Újra a horizontra emeli a tekintet. Lépteink fölé. Mintha tekintetünk templomtornyot keresne; vagy emberi csoportot. Kapu fölött friss szél fútta zászlót. Bejáratot a továbba.

A mai evangéliumi sorokat nehéz értelmezni. Isten gondjába belenézni. Vita ez, de most már az örvény legszívében, Jézus és kortársai között. Ez Jézus „gondja", szó szerint gond-viselése. Terhet visz, konfliktust, amibe története bele is törik; hisz élete fonala szakad meg e gond alatt. Minél tovább tart beszédje e környezettel, annál sebzőbb. Mondatról mondatra. Napról napra. Nem megismerni akarják őt, hogy ki ő. Valójában ki. Csak azt akarják és képesek meghallani e helyett, hogy mi ő. Milyen szerepeknek és várakozásoknak kell megfelelni. Nem az igazságot kommunikálják felé, nem tanulni vágyó érdeklődést: hanem parancsokat. Mi kell lenned! Tulajdonképpen lezárt szemekkel történik a jelenet. S Isten Fia nem sejti még, hogy az ő „gondja" nagypénteki pokolra szállását is hordozza. Vannak érzések, és szolidaritások, amiket nem is vagyunk képesek kifejezni. Csak gond-dal végigolvasni passiótörténetét. „Megkérdezték tehát tőle: ʻKi vagy te?' Jézus így válaszolt nekik: ʻAz, akinek eleitől fogva mondom magamat. Jézus válaszának más fordítási lehetősége: ʻEgyáltalán, miért is beszélek még veletek? Sok mindent kellene mondanom rólatok és ítélnem felőletek, de aki elküldött engem, igaz, és én azt mondom a világban, amit tőle hallottam.'" (Jn 18,25-26)

2010-03-22

[homilia] A távolság mint irgalom/ʻüveggolyó’

Földfelkelte az Apolló 8-ról nézve

A távolság mint irgalom/ʻüveggolyó'

C-év, nagyböjt 5. hét, V. (Iz 43,16-21; Zs 125; Fil 3,8-14; Jn 8,1-11)

Percre pontosan az Evangéliumban élünk. Az „evangéliumok" valóban különös műfaj, nemcsak „irodalmilag". Nemcsak egy vallás, jelesül a kereszténység történetének alapdokumentuma. Egzisztenciális történelmi tükör. Talán úgy mondhatnánk, az „evangélium szövegei" nem más, mint épp az a távolság az életünkre, amitől megláthatókká válunk. Odatéve a katolikus és-t Arendt programjába, amikor elmondhatjuk nemcsak hogy kik, de mik vagyunk. Hol tartunk. Máté, Márk, Lukács, János, s az apostoli levelek, s a záró Jelenések könyve, az Ószövetség kinyilatkoztatás hátterével: a hagyomány útra indulása, hogy rálásson, ráláttasson önmagára. Az Evangélium mindig távolság a mától. Kritikus távolságtartás attól az emberi értelmünktől, ami mindent a saját jelenére akar lefordítani. A személyes és a kollektív múlt tisztázatlanságait, a jövő többesélyűségétől való félelmet. Az evangélium nem népszerű műfaj. Az ószövetségi hagyomány, az akkor nép számára sem volt az. Egy társadalmi tudatnak mindig lemezroppanása, földrengés-szerű kéregmozgása: amikor Isten megpróbálja bennünk kicsit kitolni a szemhatárt. Mielőtt a jelen láváiba kövülnénk. Valószínű, a tét a Jézus-kortársak találkozásánál is ez volt. Élő lelki és etikai diskurzussá tenni a Hagyományt. Megelőzendő, hogy a nép a történelem kényszerei közé szoruljon. Mindegy, hogy zsidó nép, „Kereszténység" (Christendom) utáni Európa. Vagy történeti egyházak, s benne a Magyar Katolikus Egyház. Vagy a magyar „harmadik köztársaság", s a ma. Az evangélium tétje, mint hermeneutikai küldetés a mához ugyanaz. A hagyomány(hoz való helyzetünk) megláttatása. Önmagunk „megelőzése". Hogy kilépjünk abból a kolinizáló magatartásból, hogy mi akarjuk értelmezni a hagyományt, hogy mit jelenthet. Ahelyett, hogy ez az „önmagunkból kilépő", és előttünk járó Hagyomány értelmezne bennünket. Charles Taylor egyik központi metaforája az Én forrásai című munkájában a kép: az etikum világa mindig „térbeli tájékozódás" Így, az evangélium is. Olyan útra-kelés, olyan Exodus-ba lépés, mely Exodus belőlünk indul ki, és belőlünk táplálkozik. Helyzetünkre mért. Ki-bejárás a mátrixból. Kolonizáló fordításainkból, ahogyan manipulálni kívánjuk a jelent. Látásunkat is. Konszolidálni „hagyomány-énünket."

Igen, Hans Urs von Balthasar mondja, hogy a látáson keresztül uralni akarjuk és manipulálni a világot. Kereskedés, a világ anyagi átalakítása, alkotás a szemen keresztül: magabiztossá teszi az embert. Ellenben a hallás, az „audíció" nem manipulálható. Nem tudjuk becsukni fülünket. Az evangélium szava megtalál: ki-hív. Távolságba tesz. Nem manipulálható távolságot teremt bensőnktől. Lehet nemet mondani rá, elutasítani kérdéseit, de visszavonni nem. Azt tárja fel, ami ma és nem ma. Ez a tétje ennek az apály-dagály, fáradhatatlanul „ki-nevelő" beszédnek a mából. Megújulásunk lélegzetvétele ez. Szisztolé-diasztolé szív összehúzódás, kitágulás ritmusa. Átpumpáltatni egy teljesebb látásba. Mélyebb látásba. Figyeled a ritmust? A „De korán reggel ismét megjelent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; ő pedig leült, és tanította őket." (Jn 8,2)

És egyszercsak úgy ébredünk, hogy nem félünk. Sőt, rálátunk önnön kisstílűségünkre. A görcsöknek, csúsztatásoknak, és indulatoknak arra a hálójára amiből ez a különös, „anti-Avatar" világ szövetik. Amiben élünk. Az evangélium szisztolé-diasztolé ritmusában élve, egyszer majd nem félünk hagyományunk „defektusaitól sem." S mint keresztény közösség, és egyház: nem összezuhanunk, és fogcsikorgatva hátrálunk, ha egyházon belüli pedofíliával, homoszexualitással, vagy épp egyházon belüli vallási statisztikákkal szembesítenek. A hagyomány kiterjesztésének, azaz evangéliummá válásunknak épp ez a tétje. Hogy tudunk ön-kritkusak lenni. Mert valós rálátásból, valódi távolságból beszélünk leleplezett nihilizmusainkról. Azokról a sebekről, amit az elvesztett jelentés, mint kultúránk nihilizmusa okoz: „bennünk is." Törvényszerűen. S egyszercsak, mint egyház, mint keresztény közösség nem „megbénulunk" a pellengérre állítástól. Nem összezuhanunk, s újabb „a gonosz világtól" kapott újabb traumából reagálunk. Mint Pilinszky „tűhegyre tűzött lepketábora". Nem; hanem helyette, mint a versbeli Sztavrogin, meglátjuk, s lesz bátorságunk kimondani: Igen. Nem gondoltunk „a rózsakertre" időben; és elkövettük, „amit nem szabad." A nem-távolságot a mától. De el mertük kérni, mint Sztavrogin, köpenyünkül az evangéliumot. És innentől, másként látszik minden, ami történik velünk.

Irgalomban. Nem pellengérre állító, megbélyegző, támadó-védekező dualizmusokban. Mert így nem lepedőm meg a híren: „a botrányon". A Jobbik szóvivője drogozott, transzvesztita és meleg-fesztiválon vett részt. A fejvadászok a kor rendje és módja (evangéliumtalansága) szerint levadászták régebbi fotóit. S szintén, ítéletre tett emberi érdek-ítéletet (evangéliumot) nem ismerve, feltették a képeket az internetre. S az illető ráadásul egy katolikus egyetem diákja volt. Pázmányos trikójában látni az egyetemi címert füvezés közben. S a fejvadászok leidézik pártjának honlapjáról a fiatalember bemutatkozását konzervatív hátteréről. Az ilyenkor szokásos konzervatív énprezentáció sztenderd szövegei. Katolikus hitben, jó családban nevelkedtem, az ima és a család fontossága vezetett el a közösség szolgálatára. Nos, számomra ezek a kontrasztok és leleplezések nem botrányok. Nem tudom, miért. Sőt, természetes. („Rendőrsíp és mentőautó sivít, úgy fáj nekem, hogy nem fáj, /Sőt inkább felvidít." Fájdalmas a kor nyüzsgésében megtorpanó dallam a késő-Kárád rendszer nihilizmusából a Bikinitől.) Radikalizálódó ifjaink (Istenem, hány „miépes", bőrfejű, zsír-antiszemita, zsír-antikommunista diákunkat idézhetném katolikus iskoláinkból. Vagy, amit tagadunk katolikus középiskoláinkban, hogy ez az ifjúság ugyanúgy a hétvégi buli, szex, és ivás generációja, mint gazdátlan korosztályuk.) Csak a fejvadász-etikák „farizeizmusa" lát botrányt, s kelt mesterséges szégyent. Mélybe nézés helyett. A helyzet − társadalmi érték-nihilizmus − ismeretében, a legtermészetesebb, hogy kultúránk „kortárs fiatal alanya" azzal azonosul, amivel tud. Mert pszichénk, az emberi szocializáció alaptermészete, hogy muszáj azonosulnia. Azzal, ami van. Pontosabban: azzal, ami társadalmi támogatások hiányában nincs. És ne legyünk önáltatók: azzal, ami egyházi támogatás hiányában sincs. Ami az evangélium, mint mánktól-önmagunktól való távolság hiányában nincs. Igen, fájdalmas „a pázmányos trikó". S fájdalmas az egyháziasság paneljaira hivatkozás. (Csak érteném, miért éppen „katolikus valláserkölcsi felneveltségünkre" kell ezeknek a radikális fiataloknak hivatkozni. Miért nem kimondani és bevallani: igen, drogoztam, ittam, mindent kipróbáltam és meg akartam nézni, ami van. Kerestem azt, amit nem kaptam, nem láttam: mert nem kaphattam, nem láthattam, mivel nem volt. Mivel nincs. Mert ez a világ esni hagy, és úgy kéri számon rajtam önmaga nem megélt elveit.)

Egészen biztos vagyok benne, hogy a fejvadászok a „radikálisok" között számtalan hasonló történetet hoznak majd. Azok köréből, akik „erős identitást" követelnek, és erőből beszélnek, katartikus megtisztulást követelve. Az lenne meglepő, ha nem így lenne. Csak a különbség az, ez annak feltárulása, amit a kollektív perszóna mögött kollektíve tagadunk. Hogy a szeretet, a közösségi szocializáció végső alapjaiban sérült meg, immár „pszichés előtörténetünkben". Amikor egy mai gyermek nagy eséllyel születik úgy, hogy már nyelve születése előtt: anyja és apja sérülnek anyaságukban és apaságukban, amikor „édes-anyaságban", „édes-apaságban" gátolt a teljes szülői jelenlét: akkor mi van? Akkor mit várunk? Egyházakon kívül és belül, milyen minőségi produkciót? Makulátlan öltönyös bácsikat, „templomi szenteket", esés-törés nélküli politikus-generációt? Megingások nélküli szocializációt? Önismeretüket? Saját- és közösségi szocializációjuk valós önismeretét? Komplex, és nem kirekesztő látást? És még kérdezhetnénk tovább. Csak azt nem kérdezzük, akit kéne, legelőször. Elsősorban is fejvadász kultúránkat.

„Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: ʻMester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?' Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken, és egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen." (Jn 8,3-5) Tényleg grammra pontosan az evangéliumban élünk. Távolság a mától és irgalom. Ebbe a dialektikába kéne belépnünk.

2010-03-19

Illusztráció: Bikini, „Itthon vagyok" c. dal a Temesvári Vasárnap c. albumról http://www.youtube.com/watch?v=mwzhSOS68qQ

Digitalizált demokráciák/tudatok

"Ready to Explode", tánc-koreográfia

Digitalizált demokráciák/tudatok

C-év, 4. hét, Szo. (Jer 11,18-20; Zs 7; Jn 7,40-53)

Megfigyeltük-e, hogy eltűntek a kérdések az országból. Csak igen-igen, nem-nemek vannak. A rábeszélőgépek ízlése szerint. Nem merül fel kérdés. Nincs szükség rá. Csak tizenkét, vagy huszonvalahány pártpontok. Ez azt is jelenti, s főképpen azt, hogy kétdimenzióssá gyalulódott le életünk komplex valósága. Demokrácia helyén digitáliák. Bitek. Egy-nulla. Jelek. Szó szerint „gud bájt" kérdező értelem. Ettől szürke a valóságunk. Ettől rá-látástalan a jövőnk. Ez az „igen" - „nem" világ, a mindig csak dualizmusok, egymást kizáró és felfüggesztő dichotómiák mérnökileg előrajzolt tere: a bűnbakképzésnek. Mert a bűnbak- és ellenségképzés lényege, hogy mindegy ki és mi az illető személy vagy közösség: identitása mindig negatív formában láttatható. Ennek persze előfeltétele, hogy az igenek holnap nemek legyenek és fordítva. Így került az „igen"(nem) – „nem" (igen) demokrácia fogságába egy egész nép lelki tere. S ebből az igen-nemből nincs kiút. Mert húsz év elegendő ahhoz, hogy gyanúra szocializáljon egymással élő generációkat.

Amit elveszítettünk, az az ítélkező „énünk" valódi Másikja. A személyt nem veszi többé körül az a tér, ami énünk és a Másik, mint rálátás távolságából fakad. A szív elveszítette a légkörét. Hogy is mondjam másként? Inter-textualitásunkat veszítettük el. Azt a tudatot, vagy tudást, hogy viszonyokban élünk. Hogy, ahhoz, hogy megítélhessük valós helyzetünket, soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy világunk komplexitásában élünk. A világ nem „igen" és „nemek" zipzármozdulata. Amelyet ítéleteinkben nyakunkig felrántunk, függőlegesen.

Persze, egy józanabb világ majd felismeri, hogy az ember Szövegeire támaszkodó lény. S egyszer majd azt is, hogy e szövegek között a vallási Szöveghez való viszonyunk alapvető. Mert fenn kell tartani azt a lelki teret, amiben valósan látszik jelenünk. S egyszer, majd elgondolkodunk, hogy az „Igére" azért van szükségünk, mert az emberi benső nem önmagán függ. Hanem énje valódi külső, valódi másikján. S azt is megértjük majd, „igen-nem" egysíkba nevelő szekularizációnk közepette, hogy a jövő csakis a komplexitásokra való érzékenységen keresztül látszik. Ahol nem csak kijelentések vannak. De kérdezünk.

Apropó, szekularizáció. Elsősorban azt jelenti, hogy kultúránkban értelem-vesztés van. A jelentés, a kérdésbe tevő „igaz" veszik el. Ebben az értelemben kell szembe néznünk a nihilizmus problémájával. Ehhez hozzátenném, hogy a „nihilizmus", s ezt feszegetik a napokbeli naplóbejegyzések, nem „a világ", vagy „ateizmus" következménye. Egyházi közösséghez tartozók számára ez kézenfekvő magyarázat. A Jézus-kortársai konfliktustörténet, s az őt védelmébe vevő Nikodémus vitája a „nagytanács" tagjaival, e nihilizmus jóval egyetemesebb voltára mutat rá. Hívő, nem hívő gondolkodás a kultúra értelemvesztéséhez éppúgy hozzájárulhat. Sőt, ha van a nagyböjti készületnek kultúráról szóló értelme, akkor az épp ez. A nihilizmus, amiben élünk, amihez hozzájárulunk, a hívő emberből is fakad. Sőt, hívő közösségek kollektív reakciója lehet. S ez nem más, mint amikor magunk is beállunk a kétdimenziós „igenek" és „nemek" világába. Amikor kérdések nincsenek. Csak meggyengült identitást védő reakciók. S a kérdéseket kirekesztő igen-nemek világa, érdemes megfigyelni, mindig eggyé válás a hatalomból történő reakcióval.

„A farizeusok ezt mondták nekik: ʻTiteket is megtévesztett? Vajon a vezetők vagy a farizeusok közül hitt-e benne valaki?De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!' Ekkor Nikodémus, aki korábban már járt nála, és közülük való volt, így szólt hozzájuk: ʻElítéli-e az embert a mi törvényünk, míg ki nem hallgatták, és meg nem tudták tőle, hogy mit tett?' Azok pedig így válaszoltak neki: ʻTalán te is galileai vagy? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta.' Ezután mindenki hazament." (Jn 7,47-53)

S keresztény közösségként nagyon fontos tudnunk, hogy ez a fajta „igen-nem" világ, melyben a kérdés maximum az ellenségre való rákérdezés világa, amolyan célkereszt tudat, ha úgy tetszik, nagyon sebezhetővé teszi az egyházi közösségeket. A leg-sebezhetőbbé. Közéleti állásfoglalásainkban, keresztényként és polgárként, ezért kell tudni távolságot tartani e logikától. Komplexebbnek lenni, mint párt-szóvivői emelvényeink. Nem bölcs dolog, különösen nem egyházi pozícióban, azoknak az „igen-nemeknek" a világába belépni, mely a politikai ellenfél, az ellenvélemény másságát számolja fel, s száműzi a helyzetek komplexitásából. Azért nem helyes magatartás, mert kultúránk, mely látja az egyházat csatlakozni az „igen-nemek" digitális, szigorúan kétkimenetű, a "jutalmazok-velünk", "felváltom őket, tehát vagyok" világához, nos az e logika mentén megjelenő egyház mindig félelmet kelt. Tudat alatt. S joggal. A hatalomhoz, a másik kirekesztéséből, legyőzéséből születő hatalomhoz csatlakozás: leleplez. A politikai igen-nemek világába becsatlakozó egyház képe nem megnyugtató. Elmondja, hogy a hatalom oldalán megjelenő egyház képes hatalommal élni. Adott esetben hatalmi helyzetével visszaélni. A társadalmi valóságot nem-komplexitásában látni törekvő egyház: inkább taszít, mint vonz. Nincs „intertextualitása", független, a közélet területén többletet felmutató gondolata. Ezért fontos nagyon megfigyelnünk a fenti Jézus-Nikodémus képet. Lesz, és kell, hogy legyen konfrontáció. Ám a keresztény közösség hitelét az adja majd, ha szembe mer menni, szeretetben érvelve és cselekedve, a „digitális" demokráciák világával. Így kéne keresztre feszülni a „komplexitásában" látott jövőért. Mert ne feledjük: hiányzó kérdéseink helyén hiányzik az Isten. A digitalizált tudatok helyén.

2010-03-18

[homilia] A belülről kérdezett Kánon

A belülről kérdezett Kánon

C-év, nagyböjt 4. hét, Cs. (Kiv 32,7-14; Zs 105,19-23; Jn 5,31-47)

Gyönyörű, kozmikus mélyutazás − s nem szégyellem, hogy elragadnak e jelzők − Jézus vitája kortársaival. Az igazság önvallomása mindig megrendítő. S nincs jobb szavunk rá: szép. A Jánosnál megőrzött sorok olyan, mint egy kamara-dráma. Az emberi történelem legfontosabb párbeszéde, amit egy civilizáció önmagával folytat. A világ legeldugottabb szegletén; Isten ízlése ez, valahol a perifériákon. Attól passió-dráma e „vita", mert azt látjuk benne, ahogyan az emberi közösség előtt kinyílik megújulásának lehetősége. Két-ágúvá, szabadabbá válik a történelem. Nyitottá. S épp e párbeszéd pillanataiban ítélünk e lehetőség felett. S e feltárt „messiási kapu" (s Valter Benjamin mondja, a történelem bármely pillanata érkezésévé lehet a Messiásnak) be is zárulhat. De dráma visszavonhatatlansága az, hogy ha e kapu bezárult, újra megnyitható. No nem önmagunktól. Kell hozzá egy történelmünkön kívüli kéz is. „Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem." (Jn 5,30)

A „szimbolikus Rend" (Kristeva) egyszerre vágyja, és egyszerre áll ellen Megújítójának. A zsidó történelem szépsége, hogy egy első századbeli fia útra indult, hogy bejárja e Kultúra és Nép benső útját. Jézus vallási zsenije, és teljesítménye e nép történetén belül egyedülálló. Fel meri tenni azokat a kérdéseket, amelyek a „Tóra Rendjének" megújulásához szükségesek. Látszólagos csak az elutasítás. Bár „megtöretik" e konfliktusban; mégis − higgadtabb történelmi távlatokból látni fogjuk ezt − beírta magát a zsidóság szellemi történetébe. Talán, a Megváltásnak ez a természete és az útja. Amikor egyetlen életben, egyetlen „három évben" szembesül egy kultúra ezer éves, törvényszerű tehetetlenségeivel és történelmi sebeivel: nem is lehet más módja e találkozásnak. Történelemnyi önmagunk ritkán tud helyes választ adni az adott órában és percben.

Történelmi katasztrófa volt a „zsinagóga" és a születő keresztény közösség közötti törés. (Lehet, hogy Jézus, a kérdező-megújító halála szükségszerű volt, de e közösségek közötti törés, mégsem. Mert hosszú távon tarthatatlan, Isten jelenlétében, hogy e két közösség között nem az egymás iránti kérdezés lett az uralkodó légkör, hanem a gyanú és az egymástól való félelem. S mindennél beszédesebb e viszony európai története.) Az én látomásomban Jézus a zsidó vallási kultúrába bele írta önmagát; mélyen beleírta a kérdezés szabadságát. Talán mélyebben, mint a kánonjog és hatalmi léttel való intézményes érintkezésének megkerülhetetlen terében élő kereszténység modern írás-értelmezése. (De ez az előző mondat csak ki nem tett zárójel.) A zsidó rabbinikus-, Templom-utáni, exegézis szabadsága lenyűgöz. Furcsa módon, a Szentély pusztulása utáni zsidó kultúra rabbijai végzik, folytatják tovább azt a fajta kérdezést, vitát a gyökerekről, ami számomra rokon Jézus „Írástudásával". Mindennél fontosabb ez a fajta, „Exodus-tudat". Az önkérdezésben megőrzött identitás és hagyomány.

A kozmoszról alkotott modelljeink döbbenetes fejlődésen mentek át Kopernikusz óta. Vallási kozmoszunk leírása, „modellezése" hasonlóan szükséges. Kell, hogy vallási tudatunk, történelmi önismeretünk is szert tegyen erre a fajta absztrakcióra. „Ugrásra." Jézus polémiája saját kulturális tudatával, így kéne, hogy egyetemes történésként megláttassék. Amikor alapjai teszik kérdésbe a „Kánont", kulturális vagy vallási identitásunkat. „Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik." (Jn 5,31-32) S meglátni azt, hogy minden úton lévő közösség, ezt a benső konfliktust, a „rákérdezést" hordozza magában. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Jézus vallási környezete, akik egyébként a Tanítás hivatalos őrzői voltak, értették volna Jézus üzenetét. Nem érthették, hisz épp azt nem vették át tőle, amit átadni kívánt: a kérdezést, a továbbkérdezést önmaguk és a Tóra viszonyára. Mint ahogy, „kereszténységként", mi magunk is tagadjuk a Kérdezést; mint Isten Exodusát közöttünk. Pedig ebből születhet egyedül életerős „laikus" lelkiség. Az a laikus, nem klerikus minták alapján elrendezett tapasztalat a világról és hagyományról − amire égető szüksége van az európai keresztény közösségeknek. Katolicizmusunknak.

A történelem tehetetlensége nagy, tudja ezt az Isten. Ezért adta közénk a kérdezés Lelkét, mint lassú érlelődést az Atyára való mélyebb nyitottság felé. Isten türelme azonban nem zárja ki, hogy hús-vér tétje van felismert, vagy nem felismert történelmi kiútjainknak. Jézus polémiája egyetemes, civilizációnk DNA-jának legközepén húzódó történet. Azt a legközpontibb kérdést feszegeti, hogy létezik a történelmi „self"-nek, kulturális és társadalmi énünknek valód másikja, az én-nel szemben felismert Másik. Mint ahogy a személynek is van másikja, történelmi társa. Aki döntéseinkben részt vesz, aki szükséges megvilágítója, „korrigálója" a nembeli történetnek (Lukács). Azt a kérdést teszi fel, hogy létezik-e az igazodás, a kánonhoz való hozzá-viszonyulás? A Kánonnak ahhoz a megújult önmagához, ami jelen sáncain kívül húzódik. Még. Magának a kánonnak az újra-tanulása. „Nekem azonban Jánosénál nagyobb bizonyságtételem van. Mert a feladatok, amelyeket az Atya rám bízott, hogy teljesítsem azokat, tehát azok a cselekedetek, amelyeket elvégzek: maguk tesznek bizonyságot arról, hogy engem az Atya küldött el. De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam. Az õ hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, és az igéje sincs meg bennetek maradandóan, mert abban, akit ő elküldött, nem hisztek." (Jn 5,36-38) S ez a tanulás, mint a történelem Istenéhez való tanítványi viszony, ez legdrágább, és legnehezebb lehetőségünk.

2010-03-17