Copyright request or contact the author at/ Kapcsolatfelvétel vagy visszajelzés itt: balintbeckett@gmail.com
A bejegyzések magáncélra szabadon használhatók. Ez az Evangélium természete. Azonban bármilyen nyomtatott vagy elektronikus formában történő közlésük kizárólag a szerző hozzájárulásával lehetséges. Az írások a szerző tulajdonát képezik. Kapcsolatfelvétel a balintbeckett- címen.
Popular Entries Last Month / Népszerű bejegyzések - elmúlt hónap:
Klasszikus történet, Jézus a démonokat a disznókondába űzi. Alkalom, hogy a „megszállottságot" újra-gondóljuk, épp korunkban. A korban a betegséget ‒ ahogy a gadarai megszállottak esetében is ‒ gonosz szellemeknek tulajdonították. Modern medicina, pszichoterápia, és mentálhigiéné előtti kor. Meglepő, a kor test-látása milyen konkrét. Mennyire közel megy a sérült test-lélek valóságához. A terápia ma más lenne, modern tudásunkkal felvértezetten. Ami lenyűgöz az evangéliumi beszámolóban, hogy a gyógyuláshoz ugyanúgy elérkeznek, egész más úton. Jézus görcsöket old fel, bénult és összetett lelki mechanizmusokat szabadít fel, illeszt a helyére. Félelmeket, bénító terhek feszülését teszi láthatóvá. A szabadulás a megszállottak és a közösség részére is tapintható, követhető. Lélektani szempontból modellezi a gyógyulást, nyelvet ad, „történetet" a szabadulásra. Testével-lelkével azonosulni tudnak gyógyultjai és a szemtanúk. Benső utazásban.
Az evangéliumi gyógyítás történetekben e benső utazás „folyamereje" a lényeges. A kor nyelve, a miben Jézus gyógyítani kénytelen, nyilván időhöz kötött. Ám az a pozitív folyam, egésszé tevő szeretete, melyből e gyógyítás megszólal, tényleg Jelenlét. Kísérőnk. Folyam, pozitív, növelő, teljessé tevő áramlás. Lélek-zet vétel, Isten szolidáris mozdulatai. Szó szerint felszabadító beszéd. Pár-beszéd. Amikor teljes máltóságában állhat meg a lélek Jelenléte, a Mester előtt. Mint a mai történetben. Másodlagossá válik minden, a „külsőséges" (a démonok) leválik a „nyelvről". A gadarai megszállott felegyenesedik, beszélni kezd ‒ a disznónyáj „elnehezedik", tengerbe zuhan. Egyenesen járás és szakadék képe; szirtről zuhanó disznók és a szabadulásán tanúskodó ember. Felülről.
Terheltségeiből, kuszaságaiból minden kornak feladata kimászni. Nyelvének terheltségeit levetni. Kánonját, mely elnehezült a közösség szüntelen nyelvi viharaiban, tisztogatni. Szívesen írnék a nyári haikuk lelkiségéről. Természet képeit megfigyelve. A Balaton színéről, a tihanyi öböl mikrokozmoszáról; unokahugaim gyermek-jelenlétéről. Eljön annak is az ideje, majd. Helyette, még, a nyári hírek háló-táncát figyelem. Ahogyan az indokoltnál is nagyobb mértékben szervezi az állam életét a gyanú. Kormányváltás utáni leváltások, felállítások, és alkotói lendület elegyét. Gyanakvások, és elégtételek láncát, amelyben észrevétlenül, ugyanúgy, mint elődei, belefekszik a mindenkori magyar kormányzat; kormányváltások után. S mint egy izgalmas karma-lánc ‒ egységünk, leválaszthatatlanságunk negatív vagy pozitív áramlásainkról az izgalmas ‒, e döntések, sebzések, konfliktusok ott testesülnek a „centrumoktól" távoli állampolgár nyelvei alatt. Nem a középkor sötét, hanem gyanúra hangolt szemeink.
S a sebzés mintái, amibe beleszocializálódnak, spirálszerűen kormányzatok, s helyi döntéshozások. S e kozmikus tánc(talanság)unk non plus ultrája a sztenderdizált kifejezés: „mindent beáraz a piac." Zuhan a forint, most épp a távolkeleti piacokra adott bizalmatlansági reakció miatt; vagy x. kormányzati kijelentése miatt. Furcsa, szomorúan törékeny disznóvilág, amiben élünk. Már nem tud külön válni, mi az ami gyöngy és nem gyöngy. Ideál és manipuláció. Zuhanó disznóhorda (tudat) önmagunkra nem építhető „nemzetegyesítés". Mélyre kéne meríteni tudni. Kollektív lélektani tények ellenében nem építhető platonizáló rendszer. A „Trianon alatti sebek" hiányában nem gyógyítható Trianon. Közös terheink és terheltségünk valós tudata nélkül; melyből egyedül születhet a gyógyítás ‒ a Valóság és Isten; gyermekeink ‒ alázata.
Lelkipásztorként szívesebben írnék „szentségimádásról", a „spiritualitás szépségeiről". De nem teszem. Mert asszisztálás lenne az írástudók végső (egyházi) árulásához, hogy kimondanunk kéne, hogy karma-táncunk alternatívájaként létezik a kegyelem. Evangéliumi szocializációnk. S közéletünk, magyarságunk tájain végignézve, valóságunk sajnos tényleg az, hogy valami régről sebző törés hat napjaink és nyelveink alatt. De mi, mi ez az elhallgatott trauma?
Ma az istentisztelet szentbeszédében a lelkipásztor nagyon hosszan beszél a gonoszról. A beszéd nagyon hosszú, református alapossággal felépített beszéd. Nőt nem hallottam még ebben a témában. Már nem is tudom, hányadik alkalom, grammra semmi politika. A gonosz módszereit beszéli el, ahogyan félelmet kelt az emberben, ahogyan a másik rossz hírét keltve munkájában árthat és ellehetetleníthet a „vádoló szó." Azt is mondja, legjobban az őrli fel az embert, ha rágalmakban védekeznie kell. S végső formája az erőszak. A karhatalom kivezénylése. Keresztények történelmi üldözésére utal. Utalhatna a zsidóságra is; de nem teszi. Nem számonkérés, nem kérhetem számon az én utalásaim. A beszéd végén a főajtón megyek ki, látni szeretném arcát a kézfogáskor. Túl gyors minden, nincs idő megfigyelni. Kézfogása lágy, hangja kedves. Arca meggyötört. Rossz kifejezés ez egy női arcra, szenvedés és küzdelem. Így látom abban a pillanatban.
Az istentiszteleten, a szentbeszéd alatt érdekes hullámzása a figyelemnek. Hosszan beszélt, lankad a figyelem. Ám amikor a gonoszra, mint az identitást érő fenyegetésre, reagálnak az emberek. Csend, a figyelem csendje üli meg a sorokat, egy pillanat alatt. Pedig nem dialogizáló, cseppet sem személyes a beszéd. Amolyan archaikusan távoli, mint Károly nyelve. De mélyreakcióink a bennünket ért fenyegetésre − az összezárás. A „mi", és a létünket fenyegető nem-mi félelme közösséget teremt. Élővé teszi málló határainkat. Az evangélium is megfogalmazza ezt a mélyreakciót. „Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, s eljutottak a szamariaiak egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták be, mert meglátszott rajta, hogy Jeruzsálembe megy. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: ʻUram, ha akarod, lehívjuk az égből a tüzet, hadd pusztítsa el őket.' De ő hozzájuk fordult és rájuk pirított." (Lk 9,52-55)
A félelem a gonosztól, a másságtól legelemibb ösztönünk. Gyülekezetek, népek, ellentétes érdektáborok. A félelem a másik gonoszságától, másságától ott örvénylik munkahelyeinken is. Ortodoxiánkon belül is. Instabilitása ez bensőnknek. Nem vesszük észre, de kultúrát, sőt, nemzetet szervező elem lehet ez a félelem; a másikat mint gonoszt összegző gyanú. S ezt már az istentisztelet után gondolom, a Tóth Könyvesház kávézójában. Gyönyörű előtte a délelőtti séta. Suhanó galambraj a fejünk fölött. Felhők. Feszülő szelek. A határok fellazulása. Napfény. Fény. Ami átragyogja a gyanút, és átfúj bennünket, embereket. A könyvházban Debreczeni József Orbán Viktorról írott könyvét nyitom meg. Barátja mondja, hogy mélydepresszióval küzd. Beleolvasok egy fejezetébe. Orbán „másik arcáról". Nem hiszem, hogy a könyvet valaha is végig olvasom. Mindig érdekel pedig, milyen az, ha egy ember eleve ellenségeként, „félelemben" látja a másikat; s bizonyítja, hogy a másik mitől démon. Debreczeni gonosznak látja Orbánt. Nem kétséges, mint író komoly sebből beszél. Aggodalmai Orbán kapcsán, elgondolkodtatóak; ám Debreczeni képét mégsem osztom. Függetlenül attól, hogy a hatalomról, legyen bármilyen színű, nincsenek illúzióim. Kiszolgálóit, akik életenergiáikat invesztálják be a hatalom hivatalos ellenségképeibe, ugyanúgy felfalja, mint a hatalomért görcsösen küzdő ellenzékét.
Debreczeni könyve, mint kordokumentum fontos. Minden egyes téma-réma váltásában ott lüktet a gyanú, az a halotti maszk, melyet hordunk, s levetni, úgy tűnik, még jó ideig nem tudunk. Mert igazságban lélegezni, a történelmi igazságban lélegezni, ez nem osztályrészünk. A gyanúnak nem lehet ellenzéke a gyanú. Csakis az evangéliumi nyitottság. Debreczeni könyvének hibája nem az, amit mond. Hanem a gyanú egyszólamúsága, a „hermeneutika", amit felépít. Amiből kilépni nem tud. Állhatok szemben egy gonosztevővel, de ha közéleti monográfiát írok róla − a keresztény ember tolla egy valamiről ismerszik meg. Debreczenié magyar toll, és nem európai toll, épp e hiány miatt. (Bár emberi szenvedését, az Orbán-démonban való mind önsebzőbb küzdését tisztelem.) S e hiány a már utalt evangéliumi hiány. Miközben a másikról megrajzolom (vélt, vagy valós) portréját − a másik Arc számára, így, nagy A-val arc, mindig nyitva kell hagyni a pozitív ikont. Amivé válhat (vélt, valós) korrekciókban. A magyar közélet rákfenéje, hogy ezek a magyar urak nem tudnak egy jó pohár bort inni az ellenségük egészségére; s így, a saját lélek tisztaságára. Az evangéliumra, mely nem más, mint démonmentes önmagunk. S ezzel azt is mondom, hogy Debreczeni evangéliumi tollú íróvá lehet. Miként Orbán is evangéliumibb önmagává.
A premontrei rend, különösen az alapítása utáni első századokban (a tizenkettedik század első harmadától) előszeretettel dedikálta kápolnáit a Keresztelő tiszteletére. E választás eredete talán az, hogy a közösség alapító xanteni Norbert egy vadon kellős közepén látott álmot, ott, ahol Keresztelő Szent János romos kápolnája állt.
Áthatolhatatlan erdőség, mocsaras vidék, a vad természet hangjai. Nyelv előtti világ. Rokon Keresztelő születésével, és „nyelven kívüli", pusztai életével. A későbbi barokkos kellékek, a hatalmi egyház díszletei alatt, a kezdeteknél ami történt, ez érdekel. Már régóta nem lep meg, hogy a szerzetesrendek, miközben az „alapító karizmáját" próbálják rekonstruálni, önnön visszhangjaikban: késő-konstantini tereinkben kerengnek. A közép-kelet európai egyháziasság cenzor énje ‒ mely gyakorlatilag minden szerzetesben és papban ott testesül ‒ nem engedi az „alapító karizmával" való szembenézést. A keresztény közösségek végtelenül közömbösek nyelvi eredet-vidékük megtisztogatására. Passzivitásukat, tájékozódni és művelő viszonyba lépni a bekövetkezett „pluralizmusok világával", ez magyarázza. Nem merjük vállalni a „vallás" lebontását, a „hit-tapasztalat" felé. Elfogadjuk azt a Nyelvi rendet, mely nosztalgiát, történelmi és kulturális lemaradást nem választ külön a jelentől; tartalmas jövőnktől.
Pedig a keresztény hivatás, s benne a szerzetesi meghívás mindig a kultúra nyelvi eseménye. A „nyelv" (kultúra) krízisével való szembesülés ez. Öntudatlanul is, az emberi szívben, mely szív a kultúra alapsejtje. Egy kultúra észrevétlen forradalma. Áthatolhatatlan erdőség, mocsaras vidék, a vad természet hangjai. Nyelv előtti világgá lesz a szív és értelem „láza". Nyelvi keresés ez. A csend világa, ahol ‒ mint Keresztelő apja, János némasága, s fia elmerülése a sivatag csendjében ‒ újra képlékennyé válik nyelvünk. Újra benne lüktet a test, kaotikus zajok, vágyak, és szenvedélyek, a nyelv katedrálisa alattlefojtott drájvok és ösztönök világa. Valahol, a legmélyben az anyával való ősi egység, nyelv előtti megérkezetlenségünk kap újra hangot. Természet és kultúra határán (Kristeva) állhat meg újra az ember. Különös, nyelvi egyedüllétben Istennel.
Amikor így meztelenné válik bennünk a történelem, kényelmetlenné válik „az alapító karizma" a közösség számára. A „vallás", a szerkezet, a megkérdőjelezetlen, kölcsönös „függés" világa ‒ nem akarja önmagával e dialógust. A költői nyelv kényelmetlen prózai korokban. Mely prózaiság a függések és kényszerekből való kilépésből való félelem. Mint a kínai „katalógusirodalom" merevsége, személytelen „szimbolikus rendje". Inkább elfogadjuk a kényszereken át életünkbe testesülő gyűlöletet, agressziót és pragmatizmust; csak első kérdéseit feltevő szívünk ne szólaljon meg. Mert akkor többszólamúvá, többlehetőségűvé válna a világ. Kitágulna bensőnk, mely leleplezné kicsinységünket. Provincializmusunkat.
Jó ideje képtelen vagyok „sajnálkozni" történelmi kereszténységünk válságán. Pontosan, a „papi-szerzetesi hivatások" krízisén. Mégis, mit várunk, mint rendszer? Mit, ha belesimulunk abba a „nagyrendszerbe", mely kiszorítja, sőt, elhallgattatja a költői nyelvet (önmaga kérdésbe tevő avantgardját)? Szégyen, de a II. Vatikáni Zsinatot előkészítő és közvetlenül követő nyelvi megújulás óta, teológiai nyelvünkben nem történt semmi áttörés. A honi katolicizmus „mainstream" teológiai nyelve, Nyíri Tamás óta, visszarendeződött egy nyelvi innováció előtt világba. Sem nyelvtana, sem szókincse nem vált őszintén kíváncsivá világára. Sőt: mint evangélium, világban való lehetőségeire. A történelmi egyházaknak (s őszintén izgat, ebben mi a felelőssége az ügynökmúltjukon át „rendszerbe fogott" püspökeinek) nem sikerült leválnia a nagykultúra, a történelmi státus quo nyelvi ridegségéről.
Ez a pont, azt hiszem döntő, amikor az egyház, mely egyedül nyelvi heterogenitásában (komplexitásában) hiteles, együtt mozog a diktatúrákkal. Nem válik le arról a nyelvi bezárulásról, mely a diktatúrák sajátja. A vallási közösségek történelmi lemaradása és ütemtévesztése mindig az a pillanat, ahol a diktatúrák nyelve és az egyház nyelve között nem születik „vákuum." A nyelvi szakadék, pontosabban szakadás beállta egyház és kultúra között egyedül ilyenkor legitim pillanat. Az elhatárolódni tudás. A beszélni tudás, a nyelv előtti pillanatok „őserejének" esélyt adni. Mely költői, drájvoktól, testi impulzusoktól kavargó nyelv kétségbe tenné a „Rend" kérgesedéseit, lélektelenségét, s ha kell, őrületét. Mert az állandóan kérdező, lázadó, formai játékokban a nyelvet újraélő költői nyelv: nem ellensége, nem végső lebontója a Nyelvnek/kulturális status quoanak. A kezdetek, az újrakezdések nyelve finomhangolt az uralkodó „Szimbolikus Rendre". Nem független a „nagynyelvtan" egészétől, azt túlzásaiban is magában hordozza.
Julia Kristeva gondolatait idéztem, kötetlenül a költői nyelv, mint praxis természetéről. S muszáj említenem „A nyelvészet etikája" c. esszéjének, számomra, kulcsgondolatát. Mi történt az oroszországi forradalom „forradalmi avantgárdjával" a sztálinizmus beköszöntével. Ez az a politikai kurzus, „A nemzedék, mely eltékozolta költőit". Kiváló tehetségű művészek tűntek el a történelmi kényszersüllyesztőben. Majakovszij, Hlebnyikov nyelvi zsenijét említi. S nem puszta metafora: a szovjet diktatúra, mint társadalom költői legyilkolásán alapult. Azon is el lehetne töprengeni, vajon igaza volt-e Freudnak, hogy minden kulturális közösség az ősapa legyilkolásán alapszik. A szovjet diktatúra, a költői nyelv legyilkolásán alapozódott. Annak a költői nyelvnek az elhallgattatásán (s erre az 1948 utáni fordulat honi kultúrpolitikája is példa), mely a jövő formáit, hivatalos propagandán túli lehetőségeit, a „média" pártvízióit feszegeti. Gyilkosság, halál, és egy társadalom változhatatlansága összefüggenek. Mindenkori kultúránk megújulhatatlansága és a költői nyelv („alapító karizmáink") elhallgattatása mindenkor összefüggenek. Mert a költői nyelv az, ami kérlelhetetlen konoksággal irányítja a figyelmet, arra, hogy a „Rend" képtelen meghallgatni és észrevenni: a konkrét embert, aki a „nagyrendszer" nyelvét beszélni képtelen. Mit érez a kortárs alany legbelül, mik valódi szükségei, és valós vágyai; a megújulásra.
S ezt már én teszem hozzá, e nyelvi avantgárd ‒ a költők, próféták, „Keresztelő Jánosok", „rendalapítók" és „alapító karizmák" ‒ tétje a gyanú lebontása. Egy vallásalapító, egy rendalapító, egy államférfi, egy gondolkodó, jó költő és író megtörténtté teszi „nagynyelvünk" zérópontját. Nem a „rendet" bontja le, erkölcsöt vagy törvényt ‒ hanem egy kultúra, egy rendszer, egy „egyház" rideggé válását. Azt a gyanút és bizalomhiányt, mely nyelvünk gyökerénél képződik. A rendszerváltozások, és rendszermegújulások igazi fokmérője nem a „forradalom", hanem a költői nyelv jelenléte és szabad működése.
Keresztelő, ebben a nyelvészeti értelemben is, ténylegesen Előfutár; előfutára Jézus evangéliumi nyelvének. Muszáj apjával, Jánossal belépni a szentély csendjébe, és a fia foganása feletti hitetlenségért büntetésként kapott némasága csendjébe. Muszáj Keresztelő pusztai csendjében osztozni. Amikor a szív természet és kultúra között, fülünkben lüktető némasággal dobog. Mert ez az a csend, mely megelőzi az evangélium nyelvi forradalmát. Jézus költői nyelvének „zérópontja" ez. Legkezdete a bennünk élő gyanú és némaság lebontásának. „Alapító karizmánk."
2010-06-23, Budapest-Debrecen, Nyírség IC, hazafelé négy találkozásból
Bach A d-moll oboa és hegedű koncertjének adagio tétele felébreszt. A lassú tétel mindig tudatalattink, és főleg szívünk közeledése. Igen, saját szívünké. Bach zenéje megerősítés: bensőnknek, s bensőnkért tartozunk felelősséggel. Ez az a „lelki tér", ami az európai ember sajátja. Ebből a belsőből születik kert, berendezett ház; s végső soron emberi kapcsolataink. Innen születik mondanivaló. Az adagio-tétel lassú kígyózása lelassítja rohanásunkat. Épp arra a természetes ritmusra és lélegzésre: amiben megláthatóvá válnak dolgaink. Kert és emberi arc. Máskülönben − gyorsvonat sebességével suhanunk. Mit sem látunk a tájból, amiben és ahogyan élünk.
Bach zenéjében a szelíd ismétlések. Hegedű és oboa egymásba fonódva ismétlik a dallamot. A tétel vége felé mintha még tovább fokozódna a „lassulás." Életünk elmúlt tereiben járhatunk. Lelkünk mozdulataiban, melynek a test, az akkori rohanások nem adnak időt szólani. E zene lehetőséget ad, hogy visszailleszkedjünk az egykori mozdulatokba. A történelem, s a személyes történet gyógyulása ez. Kár, hogy nem hallgatunk többet Bachot. Olyan egyedülálló elmélkedést kíván, mely valós, és utólagos elmélkedés hiányzik életünkből.
E concertók nélkül, nem véletlen, „bensőségességét" veszíti világunk. Udvarias megfogalmazás. A lelki-ismeretet nélkül tönkre megy, meddővé válik az ország. Mert e beső tér nélküli ember a végletekig manipulálható és sebezhető. A közösség, amely nem hordozza magában Bach és Bartók zenéjét, regimentírozódik a gyanúra. Mindegy, hogy „zsidó", „cigány", vagy egyszerűen csak „másik", vagy „ellenfél", „ellenoldal." Az evangélium nem kertel. Az emberies (be- és elfogadó) benső hiányát „belül ragadozó farkasoknak" nevezi. „Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják. Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét?" (Mt 7,14-16)
Az önigazolások soha sem a benső térből születnek. A külső karmák és ritmustalan hajtás világából fakadnak. Csak imitálják az interiort, az ember belső terét. S e benső terek nélküli ország törik. Aprózódik, rész-közösségekre, a gyanú és önigazolás újabb és újabb zárványaira. S Bach zenéje nélkül − ha nem ez mélyíti ki bensőnket − képtelenek vagyunk a szenvedélyre. Szenvedélyesen szeretni, szenvedélyesen érvelni, s szenvedélyesen meghallgatni. Az emberi bensőnek valahol ezért szinonimája a „hűség". S gesztusként, a világ lefordítani akarása; bensővé tétele.
Mikes Kelemen törökországi levelében fontos részlet. Archaikus nyelvén is megmutatja, hogy az emberi bensőért való küzdelem − a reflektív lelki tér határaiért − minden korban feladat. „De a keresztényi áldás mind lelki dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kel suhajtani, hanem a kegyelemmel valo tellyes szivet, hogy ne a földgye, hanemhanem a szive teremcsen böv gyümölcsöt" (Jénikö 2. january. 1719)
Mikes Kelemen Törökországi levelei és Marcel Proust Az Eltűnt idő nyomában regényciklusa. Két külön világ. S mégis, mindkettőjük idő-tapasztalatát magunkban őrizzük. Mindkettő evangéliumi idő, úgymond. Mert világunk evangéliumi látására nyitnak meg. S különös kapocs a kettő között Proust francia nyelve; mely II. Rákóczi Ferenc, a bujdosásban lévő fejedelem „második nyelve". Szintén közös a Franciaországban, a törökországi száműzetés előtti töltött évek.
Mikes és Proust időtapasztalatát tényleg érdemes összevetni. Egzisztenciánk e kétféle hullámverésében (két partja?) válik láthatóvá, mi is a haza, mi a szülőföldhöz való mai viszonyunk. Mert a hazát adottságnak vesszük. Benne élünk, arcába soha sem nézünk igazán. A hétköznapokban biztosan nem. S az ünnepek, ha bevalljuk, könyvvégi „függelékké" lettek. Mint a sírokon a leghatalmasabb koszorúk: a rossz lelkiismeret virágai. (Éveken át módom volt megfigyelni, hivatalos helyeken, az ünnepi szónokok beszédeit. Jó szándékkal, komolyan megírt beszédek voltak, zömmel. S ha nem is a rossz lelkiismeret, de a „rossz hazaismeret" virágai. Helyzetünk felületes ismerete lapul e „függelék-reflexiók" hátterében.)
A haza arcát, mint jól működő házasságokban és szerelmekben, figyelni kell. Ügyelve szemlélni. Íratlan naplóját kézbe venni rendszeresen, mint a Szentírás sorait. (Egyház-ismeret, hagyomány ismeret sincs e rendszeres figyelem nélkül.) S így szükséges nemzet-élményeinket is olvasni, régi forrásainkat kézbe venni. Mikes fogság-levelei ezért megrendítő élmény, mert beszélteti a hazát. „Nem tudom, ha a noé bárkájából írom ezt alevelet vagy drinápolyból, mert itt mindenütt ollyan nagy árviz vagyon, hogy az egész város vizben vagyon, csa ajó hogy tiszta idök járnak, másként azt gondolnok hogy esmét özön víz leszen, hihetö hogy a hegyekben levö havak szaporitották meg az itt valo folyo vizeket." (11. levél, Rinapoly 22 aprilis 1718) Az árvíz is összeköt.
Mikes lapjain egy régi világ. Régi önmagunk, szépapáink idő-élménye. Amikor még nem töredezett „prousti tudatokban" éltünk, a mai pluralizmusokban. Természetközelségünk, organikus közösségeink, modern technika előtti világunk ez. Éjszakák és nappalok, egymással osztozott évszakok, szoros emberi kötelékek „tündér országában." (Mikes visszatérő szava Erdélyre.) Mely világ a távolból, a tájak súlyát hordó emlékezésekben, Mikes tolla hegyén így látszik: „Édes néném hát kéttségben essünk-é? Nem, hanem bizzunk, és mind addig reméllyük hogy még láttyuk azt a tündér országot, valamég élünk, ha meg nem halunk." (14. levél, Drinápoly. 9. Maji 1718)
Megfigyelem, Mikesnél mennyire egy az itteni táj, az odahagyott ország. Mintha csak a másik szobában, egy másik emeleten hajtanánk nyugovóra fejünket. Egyetlen háló a nyelv, valami ismeretlen középpont körül elrendezve. Azt mondják, a magyar nemzet-tudat, mint egységes élmény 1848-49-ben született meg. Nem; Mikes levelei mutatják, létezett ez az egységes Táj, jóval előtte. S ami Mikes haza-élményét hitelessé és valóságossá teszi, az az „Exodus", a hazára való rálátás az emlékezésben.
Mikesé egységes világ. Bujdosás, száműzők, öröm, otthonmaradt haza, idegen, Isteni gondviselés még egyek. Egyetlen valóság, egyetlen egységes tengermormolás. Amolyan elő-prousti világ. Proust Swan-ját, a Combray-rész nyitó álomjelenetét előzi meg. Azzal rokon. Ugyanúgy elalvás, ébrenlét és álom határán. De még e régibb, másik világunk nyelvén. „Mert márványkő volna is akéd szive, de meg szánna. Ha látná kéd mint vagyok, vagy is inkább mint vagyunk szálva. A házam négy kő falbol áll, azon egy fa táblás ablek. Azon a szél mind széllyibe, mind hoszára bé jöhet. Ha pedig papirossal bé csinálom, az egerek és apatkányok a papirost vacsorájokon rá el költik, a mibiliaim, egy kis fa székböl áll, az ágyam a fölrdre vagyon teritve, és a házamot egy cserép tálban valo kevés szén melegitti, de azt ne gondollya kéd, hogy mind ezek után én legyek leg méltób a szánásra, mert tiznek sincsen egy fa széke, se ollyan ágya, mint nekem. Se csak fa táblais az ablakjokon, a hó lengedezve bé hehet az ágyokra. De leheté ágynak hinni egy le teritett pokroczot aföldre. Illyen palotakban lakunk ám mi, de a reménség igen szükgséges lévén az emebrnek és ollyan szükséges mint az eledel, a rosz házakban lakván mostanában azt reméllyük, hogy még jókban lakunk. Megérjüék még aztot valaha?" „De a gyerttyám midgyárt el aluszik. Én is alszom." (10. levél, Drinápoly 15 martz 1718; 13. levél, Drinápoly, 9. Maji 1718)
Proust elalvás-élménye és álom-jelenete már sodródásbeli világunkból való. Igazságtalan lenne azt mondani, hogy a „haza helyén". Sokkal inkább helyes úgy fogalmazni: a megváltozott haza helyén. „Sokáig korán feküdtem le…Le akartam tenni a könyvet, mert azt hittem, még a kezemben van, s elfújni gyertyámat; alvás közben is gondolkodtam azon, amit az ágyban olvastam, csakhogy ezek a gondolatok sajátos irányba terelődtek; úgy tetszett, én magam vagyok az, amiről a könyv beszélt: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése." (Combray-rész, álom-jelenet)
Proust késő-tizenkilencedik, kora-huszadik századi világa már a „pluralizmusaira" érzékeny psziché fogság-naplója. Proust egyedül van, Mikes közösségével alszik el. S mégis, kettőjük naplója közt születik újjá az „ország". Mert Mikes világa, bár egységes és a hit világában megmaradó világ, a benne utalt francia és spanyol nagypolitika intrikái már ott görgetik magukban a „látvány", a „vélemény", és a „látszatok" pluralista világát; amiben ma is élünk. Mely (másként zárt) világra Proust rálátni kíván. Kiszabadítani a kiüresedő összetartozások idejéből a „hazáját vesztő" személyt. Az átélt időbe. Abba a megtapasztalt időbe, mely Mikes drinápolyi és rodostói soraiban ott lüktet, elevenen. Mert Mikes levelei, írója számára, maga a haza, az otthon hagyott hegyek és völgy. Sorai hullámzása, a mondatzáró pontok, vesszők tagolta ritmusok: a zágoni táj, az otthon maradt haza folyói, napfényei, bora és felhő-ritmusai.
S még valamit megfigyelek itt, a „Playboy Energy Drink" feliratú ernyők alatt, Debrecen főterén; a Nagytemplommal átellenben, déli istentisztelet után, az Árkádia kávéző teraszán. Mikes a hazával az Evangélium sorain át érintkezik. Emlékezésének médiuma a fejedelem katolicizmusa. S érdemes szemlélni, hogy az a fajta katolicizmus hogyan szervesül a haza állandó jelenlétével és hiányával. Legértékesebb formája desztillálódik a katolicitásnak. Szó szerint haza-szeretet, a hon növekvő vonzásában. S mindez Mikes „naplójában" eggyé válás az anyanyelvvel. Teljes eggyé válás. A legritkább írói teljesítmények egyike irodalmunkban, és történeti elmlékezetünkben.
Nos, Proust pluralizmusokban és Mikes hitben történt hazavesztésének leg-határvonala a mai evangélium. Behívja, át-hívja, meg-invitálja prousti tudatunkat (majdnem prousti magyarságunkat írok) Mikes evangélium-tapasztalatába. Mert Mikes kegyelem-élménye, ott, magyarságunk határán döntő. Kilépni, rálátni látszatainkra és az alatta húzódó perverziókra (Proust, Az eltűnt idő nyomában, Szodoma és Gomora). Tudni, megtanulni kilépni a szétforgácsoló pluralizmusok világából. Pontosabban nem kilépni, nem megtagadni ezt, de emlékezni a Mikessel és Rákóczival közösen birtokolható hazára. Bejárni azt.
Ez a pillanat és döntés a meghatározó. Belépni az evangéliumi emlékezésbe és ébrenlétbe. Tudatalattinkba, mert tudatalattink az Evangélium. S csatlakozni ahhoz a Krisztushoz, ahhoz az általa felkínált „pszichés térhez", ahol újra szervesül prousti, mikesi, s saját bensőnkben hordozott világunk. Mert erről szólna a megvallott Isten. Itt, a „Playboy Energy Drink" feliratú ernyők ‒ írhattam volna Hazát is ‒ alatt. Itt, szintén átellenben a Kossuth szoborral, ami alól a kormányváltás után hazamentek a „Gyurcsány takarodj!" tüntetők. Talán Zágoni Mikes Kelement olvasni. Azt a Mikest, aki fogságának negyvenhét éve alatt, nemegyszer olvasta velünk Lukács sorait. Ideidézem, már csak Mikes iránti tiszteletből is.
„Amikor egyszer egyedül imádkozott, csak tanítványai voltak ott vele, megkérdezte tőlük: ʻKinek tartanak engem az emberek?' Ezt válaszolták: ʻVan, aki Keresztelő Jánosnak, van aki Illésnek, mások szerint a régi próféták közül támadt fel valaki.' Most hozzájuk fordult: ʻHát ti?' Péter válaszolt: ʻAz Isten Fölkentje vagy.'"(Lk 9,18-20)
ez a jó szó rá: meghatódom az evangéliumtól. Mélységétől, bölcsességétől. Különösen, amikor a sorok őrzik a Mester saját szavait. E hangok épp oly valóságosak, mint apám remegő, Parkinson kóros kezének érintése. Valahogyan így fogja kezébe remegő lelkünket e Jelenlét. Hús-vér valóságunkhoz szól. Túlszárnyalhatatlan épségbe emel. Csendes nyári esőbe, mely most Debrecenben hull. Kitekintek a Méliusz Juhász Péter könyvtár ablakán. Szomjazza a tikkadt városi-táj, a homokra épült város egésze‒ ezt az égtől visszanyert teljességet. Ablakon, fák lombján, fűszálakon, világot megfigyelő szíven: lefut a víz. S a gyökerekre csordul. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is."(Mt 6,19-21)
Muszáj volt ideidéznem mind a három verset. Világi, közéleti írásokban, valahogy szégyelljük idézni az evangéliumot. És a közéleti spiritualitás? Amit mint műfajt csiszolgatok, s mint nehéz angyallal birkózom. Kell-e? Nem kell-e? Mert érdekel, gondolkodó emberként, a templomon belüli és kívüli világ nyelvének viszonya. Jó lenne megtalálni a módját, hogy itt, a templomon kívül, hogyan idézhető az evangélium. Az a pozitív tér, mely gondolkodást, tevékenységet megtermékenyít. S főként: gyógyít. Európai emberként, rohanó mindennapjainkban: új termékenységet ad. Új kezdetet, rálátást viszonyainkra. Sőt, annál többel ajándékoz meg ez az evangéliumi tér: a vággyal, hogy időről-időre újra-teremtsük tegnapi világunkat bennünk.
Az evangélium sorait, miként kereszténység utáni önmagunkat is, szégyelljük. Szégyelljük, de a szó sajátos értelmében. Mint a férfitekintet zavara, ha női mellet lát. Pedig így mélyemlékezetünk az evangélium. Eredendő bizalom, eredendő szemérmesség, sőt, gátlás. Ilyen közvetlen közelség. Ilyen közvetlen viszony; mint a szép nő, a megfigyelt történetű nő. A meghallgatott személy.
Mint a japán teaceremónián a tea közös élvezete. Így kéne szemlélnünk, szemébe néznünk a most megszólaló Istennek. Vággyal. S gyönyörködni, kiélvezni, szemlélni szépségét, a nagytörténelmet szívünk történetében újjáteremtő erőt. Ahogy a szerelmesek, a fiatal házasok gyönyörködnek egymásban; épp így megbízni e Hangban. Mert Hang, nagy h-val ez a tudás rólunk. „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség!" (Mt 6,22-23)
Igen, létezik ez a szertartásos teázás Istennel. Akár, nevezhetjük úgy is, mint életmód tanácsadás. E fenti két sor nem egyszerűen terápiás, gyógyító erő. Több. Aktív kapcsolat, mint a szerelem; vagy a gyermek születése fölötti öröm. Mert miközben Isten a szemről beszél, átéled, hogy van szemed. Mindegy, mi van mögötte, milyen képei a múltnak. Isten jelen idejűvé teszi szemed. Ragyogóvá, ahogyan benső derű csillan. S ebben a szemmé tett szemedben, nem csak te alakultál át. Ebben alakul át magatehetetlen világod. Szó szerint magatehetetlen életed. Mert magától tehetetlen. „Ha pedig a szemed gonosz, egész tested sötét lesz." Igen; ennyire ismer bennünket az Isten. Nem kívülről jön, belülről érkezve mondja ki azt, amit tudunk, de megfogalmazni ilyen tisztán nem.
Nem igaz, hogy idegen a testtől az Isten. A mi nyugati keresztény agyunkban lehet; de a valóságban nem. Érdemes lenne egyszer átelmélkednünk Jézus „erdeti", nagyon is testközeli szavait. Nemvéletlen megtestesült időnk ő. Kiteljesíti Proust megfigyelését (Az eltűnt idő nyomában). A megtestesült idő, emlékezhető időnk ő; ám nem múltként, mint Proust vállalkozása, hanem jelenünkként. Isten szavai hozzánk olyan szavak, melyekben minden testi, érzéki tapasztalatunk hordoztatik. Valóságos beszéd az övé, s együttlétünk vele, valóságos testi-lelki együttlét. Hangja valóságos. Hangja. Mely az ő bensőjének tükre.
Jézus eredeti szavai, mint a mai evangélium, a japán és kínai metszetek; a haiku költemények tájképével rokon. Nem lenne szabad eltékozolnunk a bennük rejlő szemlélődés gyógyító-kinyitó terét. Legalisztikus, moralizáló igehirdetésünk (templomok zárt világa) figyelmetlen. Bennük türelmetlen szeretők-szerelmesek vagyunk. Helyette, le kéne tudnunk ülni egy teára, vagy kávéra Istennel. S hagyni, az együttlét érzékiségének örömében, hogy megkínáljon bennünket Proust madeleine-jével; gyermek(szerelmes-friss házas)korunk teasüteményével, mely emlékeinket kiváltja. Sőt: Istent magát teasüteménnyel kínálni, hogy elmondja történetét.
S egyszercsak ráébrednénk: valójában és ténylegesen itt, az életünkben történik az Isten. Személyeinkben. Elrontott, jóvátett, megkísérelt pillanatainkban. Csak le kéne ülnünk egymással teázni. Életünk realizmusát tényleg képes újraszínezni az Istenből/egymásból kapott derű. A vágy az egymáshoz, mint haza-érkezésre. Minden metaforánk, szavunk, gesztusunk gyökere ennek az otthonnak, a „hazának" a képe. Mint azt Mikes Kelemen törökországi levelében olvasom. Asszociációján, épp úgy, mint az evangéliumon meghatódom. S emigráns szíve tisztaságában, épp úgy, mint a közöttünk élő emigráns Istenben, gyönyörködöm. „…hogy ne félnénk amidőn a hajonk ollyan nagy habok között fordult egyik oldaláról, a másikára mint az erdélyi nagy hegyek." (Constantinapolyban írott levelim, Első levél Gallipolibol, 1717. 10 octobris)
úgy látom, ennek a masszának, ami most van valami egészen új és más paradigma mentén lehetne valós kritikáját adni. Az én ideálom egy olyasfajta politológiai megközelítés, ami képes valóban dekonstruálni és egyszerre tartalmilag pozitívan tematizálni a politikum terét. A Fidesz-KDNP nek érdemes lenne szembesülnie (szembesíteni az eliteket) általában azzal, mennyire megtört a kortárs alany. Egyszerűen elnémult a társadalmi kommunikáció, mert alapképességünkben sérültünk, hogy azonosuljunk a másikkal, hinni tudjunk a másságban. Ezzel a posztmodern kiégéssel szemben veszélyes és ön-elszigetelő az a modernista "erőprogram" amit a Fidesz szimbolikus politizálása képvisel. Félő, hogy a traumák és a róluk való beszéd igénye még mélyebben elfojtásra kerül. Nagyon negatívnak és leromlottnak érzem az ország, és a politikai kommunikáció "lelki terét."
Egyszerűen nincs pozitív, heterogén gondolkodásra minta. S ebben a tekintetben az "ellenzék" sem válik le a kormánypártok testéről, ugyanabban a beszédtérben mozog. Hogyan tud létrejönni így a kormányzatnak egy erős, valós ellenzéke? Hisz ez az egyszintű kritika, amit a mostani ellenzék felmutat, ez amolyan médiaellenzékiség. Amolyan oknyomozói adok-kapok. S így a média (már amennyiben mer kritikus lenni egy három-harmados országban) és az ellenzéki beszédmód nem válnak külön. Ugyanazon a síneken tolatnak. Horizontálisan.
Lehet, naiv vagyok, de egy működő ellenzék (de működő) kormánypárt mélységben, a társadalommal is kéne, hogy kommunikáljon. Sőt: tanuljon a közösség valós helyzeteiből és szükségeiből. Mulatságos és szomorú nézni, hogy az Egyesült Királyságban például, hogyan imitálják a társadalom felé ezt, a közösségben egyébként valósan meglévő igényt. David Cameron "Big Society" kampányszlogenje, hogy a helyi közösségek szervezzék meg magukat, helyi problémákra, látványosan elhalt és visszhangtalan maradt a kampányban. Definiálhatatlan, pedig az egyik fő hívó szó volt. Kint, a benyomásom ez, rég nincs meg az a humán-értelmiség, ami "szolidáris" tőkeként, nálunk még elvileg fellelhető lenne. (Pl. a Hankiss-féle Reformszövetség). A közélet bulvárosodása ebben döntő, Angliában is. Egy féle, "egyszólamú" dekonstruktív nyelv létezik, a médiából a közéleti (korrupcióra) rátelepült oknyomózó-média nyelv. Érték-alapú, kulturális mintákat prioritássá tévő, azaz pozitív dekonstrukció nem létezik.
S nem tudom eldönteni, hogy az a politikai pr tanácsadás, amiből a pártok merítenek, nemde inkább a megrendelő hangok "dublettje"? Nem valós "másik" hang, valós alternatívákat megnyitó független hang, "hozzáadott érték". Hanem, mint Samuel Beckett darabjaiban a szereplők ál-dialógusai. A politikai, forrástalan "ego" meghosszabbításai ezek az monológok. Csak illúzióját teremtik meg, hogy létezik rajtam kívül a valódi, tényleges Másik. (Ellenzék, társadalmi alközösségek.) Úgy látom, ennek a fajta belterjességnek a következménye, hogy egy-egy hatalomra jutott párt előáll valami a valóságtól teljesen idegen, nyelvileg inkompatibilis "nagynarratívákkal." A szimbolikus politizálás, amit a Fidesz-KDNP megkezdett, akkor lehet hatékony, ha a "befejezetlen gyászokat" (unfinished mouring) a közösség egészében elősegíti. Én különbséget tennék a "nemzetegyesítés" és az általam preferált "nemzeti integráció" között. Utóbbi meg kell, hogy előzze, gyógyító közbeszédek, diskurzusok formájában az előbbit.
Ehhez, persze, az elitnek rá kéne "tartalmilag" készülni. Úgymond, műveltségben, szocio-kultúrális érzékenységben felkészülni. A kampánypénzek töredékéből egy-egy új-generációs fiatalt elküldhetnének Európa legjobb egyetemeire egy-két éves MA-re. Hogy kiszocializálódjanak ebből az itteni törzsi nyelvből, a saját-tabu védés reflexeiből. Nem teszik. A helyén látszik, "virágzik" a Semjén-effektus. Semmilyen más nyelven nem olvas. Nagyra is nő a magabiztosság, első mozdulatlan Mozgatónk. Amit, provincialitásnak nevezünk.
Titkolnunk kéne, hogy van Isten. Nem azt, hogy Istenünk van, hanem, hogy Isten van. Általában Isten. Mert ez az „általábanisten" a legveszélyesebb a hívő emberre, s közvetetten, környezetére.
Jézus Máté evangélista soraiban a legizgalmasabb kérdést feszegeti. Isten nem-létének kérdését a hívő ember életében. A legizgalmasabb paradoxont. „Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól." (Mt 6,1) Jézus tapintatos. Valami isteni udvariasság ez, először mindig tisztelettel szólít, feltételezve bennünk az azonnali belátás ‒ megtérés ‒ képességét. Ezzel mintegy bevezeti súlyos mondanivalóját, melyet nem titkol. Így válik érdekes kontraszttá „Isten nem létére" az istenbirtoklók életében. „Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat." (Mt 6,2) Mert a döbbenet, s ezt kéne meglátnunk, hogyan nincs jelen az Isten „megavallásos" életünkben. Pontosabban: hogyan nincs jelen, hogyan nem elérhető az ember Isten és a felebarát számára teljes súlyában: „megakatolikusságunkban", „megareformátusságunkban", „megazsidóságunkban", sőt, „meganemhívőségünkben", és így tovább.
A keresztény ember ‒ de mondhatjuk, az európai ember ‒ a törvény és a szabadság dialektikájában él. Nehéz küldetés. Az emberi psziché és gondolkodás törékenységét mutatja, hogy szinte törvényszerűen arányt tévesztünk a kettő között. S ebben a törvény és szabadság megingott egyensúlyában válik láthatatlanná az Isten, majd egészen hiányzóvá. Nem-létté, miközben ezerrel azt gondoljuk, hogy „milyen szépen Benne élünk." Csöndes, hétköznapi patológiánk ez. Észrevétlen, tagadott, kényszeres freudi világ; következhet be a felszín alatt.
Nehéz ezt kifejezni. Különösen katolicizmuson belül. Hogyan nincs jelen az Isten, miközben nárcisztikus tükreink előtt állunk. Azt gondoljuk, valódi közösségben élünk Vele, miközben csak magányos énünket duplázzuk meg. Mint Beckett darabjaiban a szereplők monológja. Nem valódi párbeszédekben élnek, hanem ön-dublettek. Folyamatosan beszélnek, hogy hangjuk legalább megteremtse az illúziót, hogy nincsenek egyedül.
Tömött templomok is lehetnek üresek. S ezt az üres templomot lenne izgalmas meglátnunk. S nem szégyellni, hogy egyszerre, kilépve önmagunkból, Isten társaságában: belefülelünk monológjainkba. Mert a „katolicizmus" lényege épp e kinyílás. Feltörni az énünk és a „jócselekedetek" önigazoló zárt rendszerét. Egyáltalán, elfelejteni, hogy vannak „jócselekedetek"; hogy van „ápolt lelkiismeret". Mely hozzámérhető a "másikéhoz". Helyette valami hallatlan nagylelkűségben és spontaneitással, elfeledni, nem tudni, hogy van Isten, hanem tenni az Istent. Elfelejteni a „bennünk élő" Istent. Mert a nárcisztikus tudatban nem Isten van jelen, csak istenbirtoklási vágyunk. Talán a legpontosabb úgy fogalmazni: elfeledkezni Istenről. S „jóságunkról." Mert „jóságunk" (teljesítményünk) és Isten összekapcsolása a legnagyobb illúziónk. Ezt a spontaneitást kéne megtanulnunk. Mert az egó mérlegére tett Isten nem létezik, nem valós. S a legsúlyosabb csapda. „Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked." (Mt 6,3-4)
Szoktam mondani, úgy tíz évente egy év erejéig püspöknek és papnak nem lenne szabad semmi liturgikus funkciót végezni. Talán még saját templomba járni sem; maximum ez idő alatt más felekezetek istentiszteleteire. Tanulni. Nem felvenni papi, szerzetesi ruhát, püspökkeresztet, infulát, egyéb relikviát, s liturgikus „első helyekre" nem beülni. Sőt, komolyan gondolt iróniával, még azt is hozzáteszem, hogy a katolikus papságnak, ebben a „sabbatévben" prédikálni sem volna szabad. Ez az egyetlen, radikális módja, hogy gyökerestől kiszakadjunk kényszer-neurózisainkból. Abból, amit ekkleziogén neurózisnak nevez az irodalom. (A Krisztus kereszthalálával való azonosulásnak van egy ilyen jelentése is. Megöletett, kiszakíttatott mint Főpap! kora kegyességi és liturgikus rendszerében nevünkben is, hogy vallási öntisztulásunk mintaképe legyen. Életadó mintánk, „papi" elhallgatásunk, s közösségi ön-analízisünk forrása.) S ez a „papi kilépés" felül nem vizsgált rendjeinkből azért fontos, mert mint Közösség, vallási tudatunk öntisztulása lelkipásztoraiban kezdődik. Hisz a közösség lelkisége nagyban abból a szoros azonosulásból fakad, mely a gyülekezet és „atyja", a lelkipásztor-pap között fennáll. Az írástudók felelőssége ez. Mintát adni az önvizsgálatra. Tulajdonképpen nem más ez, mint az evangéliumok Krisztusába öltözködnünk.
Megfigyelem az evangéliumot. S megfigyelem, ahogyan a „nárcisztikus", vallása spontaneitását nem megélő közösség büntet. S egyszer ezt szeretném megérteni, s pontosan kifejezve elmondani. Hogy mi a tétje Jézus spontaneitásába, „törvényfelejtésébe" belépnünk. Mert különben nem észlelhetjük egyházias görcseink forrását. A félelmet, mely ítéleteinket, világban való mozgásunkat irányítja. Úgy is nevezhetnénk, hogy az „egyházi ént", mint traumatizáló árnyékunkat kéne levetnünk. Azt a „harmadik tekintetet", akit mi hozunk létre, s aki előtt ‒ Isten élő tekintete helyén ‒ valójában élünk. „Farizeus" énünk láthatatlan, de annál valósabb inkarnációja ez a „Tekintet". Ünnepelt vallási teljesítményeinkből, „törvénytelesítéseinkből" desztillálódik ez a „harmadik szem." Mely semmiképpen nem Istené, s nem a mi valós tekintetünk; sokkal inkább már említett monológunkból fakad. A teljesítménye mércéit kijelölő én, és teljesítményére büszke (valójában gőggel büszke) én nárcisztikus dublettje ez a „harmadik tekintet." Ítéleteinkben ennek a „cenzor énünknek" akarunk megfelelni. Ez kiált eretneket, paráznát bennünk. Ez hoz létre inkvizíciót, hallgattat el gondolkodó embereket közöttünk. Ha kell, hatalmi szóval. Voltaképpen hamis veszélytudattal. Mert nem a „heretikus", a homogenitást kétségbe vonó komplex gondolkodás a Hitre a veszély, hanem önmaga. A „harmadik tekintettel" egybe nőtt önmagunk.
S van minderre orvosság. Egyszerűen belépni, azonosulni azzal az örömmel, amit Jézus maga él; melybe meghív. Nem, nem illusztráció az evangélium, hanem valós tekintetünk kibontakozása. Ezért muszáj egészében ideidézni. Mint gyönyörű képességünket, nem egyházias rendünket. Mert megvalósítható. „Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Mt 6,5-6)
2010-06-16, Debrecen-Budapest, Cívis IC, két találkozás felé félúton.
Tabu-identitás és evangéliumi identitás különbsége világosan létezik. Az evangéliumban ma ez a kétféle önazonosság kerül konfliktusba. Tabu-identitás jellemzően a fenyegetettséget megélő és abból erőt merítő identitás. Nosztalgikus visszatekintés egy olyan állapotra, amikor az illető érték-közösség valamikor ún. „erős identitás" volt. Posztmodern világunkban e tabu-identitások visszatérését és megerősödését figyelhetjük meg. Érdekes, de a tabu-identitás, különösen ha felőrlődő, fogyásban lévő vallási közösségben fejeződik ki ‒ minding kiszolgáltatott a hatalomnak. Nem veszi észre, de „csapódik", vagy tudatosan csatlakozik a politikai erőhöz, mely maga is a megingott társadalmi-kulturális határok újra-állítását tűzi ki célul.
Az egyházi vallási krónikák a közszolgálati médiában, tipikusan, e tabu-identitás kifejezője. A vallási gondolat, történelmi egyházaink jelenléte alapvetően jó. Mégis, évek óta, s nem szűnően, hiányérzetem van. Figyelem e műsorok tartalmát és nyelvezetét; és ugyanígy az ún. transz-verbális, nyelven túli kifejezés elemeit. Ezek a megfogalmazók által jelentéktelen, nem is tudatosított részletek. Amikor beszélünk, ott van benne az, amiről nem beszélünk. Pedig: beszélnünk kéne. Esterházy Péter Kékharis c. esszégyűjteményében, 1996 magasságában szintén felfigyelt az egyházi műsorok, mint önkifejezés és énkép ritmuszavarára. Érdekes, akkor belülről mennyire nem láttam, ami külső evangéliumi szemmel észlelhető.
E műsoroknak van egyfajta néven nehezen nevezhető melankóliája. A tabu-identitások alapvetően védekező magatartások „felhangosodásuk", erő-mutatásuk idején is. Megfigyelem, csatornáktól függetlenül: a hírsnittek egy-három maximum négy másodperces képei elöregedő közösségeket mutatnak. Református pillanatképek Erdélyből, mikroképek: a lelkipásztor a szószéken, csaknem üres templom-bensők. (Ha jól emlékszem, néhány illusztráció vágókép a jún.4-i Trianon-évrorduló és nemzeti egység emléknapja kapcsán.) A vasárnapi miseközvetítéseinken szintén nyugtalanítóak a passzív gesztusok. Idős emberek és egy-egy fiatal arc mozdulatlansága. S ami számomra különösen érzékeny részlet: az elhangzottakba be nem vonatott tekintetek. Mantraként, gondolatszegénységben, dinamikátlanul. Unott, elhasznált gondolatok szószékeinkről, unott, fáradt, ám lojális tekintetek. Amikor erőt érezni, akkor „tabu-identitásunkba" kapaszkodunk. Vagy a (tabu-identiásunkhoz viszonyított) bűn, vagy a tabu-identiásunkat veszélyezetető fiktív „elllen-törzsek" elleni ellen-tabu és bűnbakképzések.
Ez a melankólia zavar. Nem jó szó. Bánt. Hogy nem beszélünk honi katolicizmusunk melankóliájáról. S főként melankóliá(i)nk okairól. Mert ez kockázatmentes. Igaz, kockáztatni képes „papi-szerzetesi-világi" elmék sincsenek. Igaz, valóságunkra rákérdező nyelvünk sincs. S ami végképp hiányzik egyházi katolicizmusunkból, a kockáztatás és szellemi kockázatvállalás kultúrája. Helyette, egyik tabu-identitás keresi a másikat. S beszélünk szép, nemzetegyesítő eszmékről, a kapitalista fogyasztóisággal történt frontális ütközés után. Ettől szürrealista ez a tájkép, amiből nem merünk felegyenesedni. Valóságelemek, értékek, nosztalgiák, törzsi bosszúk, és remények keverednek. Súlytalanul.
A katolikus krónika (M1) képet mutat. A nemzeti összetartozás emléknapja után a honatyák átvonulnak „az ország házából az Isten házába". Szent István bazilika. Hallgatom a bíboros beszédét. S figyelem, ahogyan az ünneplőbe öltözött képviselők a padokban, ott, a közvetítésbeli hívek helyén. Ugyanúgy, ugyanazzal a kikapcsolt, unatkozó tekintettel. Nincs szemet felcsillantó, tekinteteket élővé tevő kommunikáció. Tabu-identitások tabu identitások padjaiban. A törzsön belüli beszéd mindig passzív. Mindig kikapcsol a törzsön, saját tabun kívüli valóságból. S megfigyelem, különösen a Jobbik képviselőit a Bazilikában. Magunk elé nézünk, mint egy üres pályaudvaron, ahol nem érkezik „európai utas önmagunk." Mert a tekintetünk olyan, mint akiknek nincs Exodusunk. Exodus-élményünk. Mint akiknek nincsenek izgalmas, férfias „nagydiskurzusai." Mint akik témátlanok, s nincs meg a Szó fölötti örömük. Pedig, Istenem, nincs izgalmasabb, mint szavakba ‒ s ha kell, s most kell, új szavakba ‒ foglalni valóságunkat.
Mrozek Mulatsága jut eszembe. Épp Mrozek, és épp a Mulatság. Nincs mulatság, bármennyire is mondjuk. Nincs forradalom sem. Nincs tüdőket feszítő, gerincegyengető kétharmados küldetéstudat sem. Mély vágyak, évtizedes, megkésett programok és nyelvezet, az igen. Megfigyelem Semjént, s az általam igen tisztelt Balog Zoltánt. Minden szó, minden érték, grammra helyén van, abban, amit Zoltán mond. Helyén lenne. Ha nem titkolnánk „tabuink" kudarcát, azt az erővesztést, ami e néppel történt. Hogy a nép nem tud, vagy ha tud, nem elég az ideálokkal való azonosulás. Önmagunk valós állapotával, válság-tudatunk hiányával kéne azonosulnunk. Mert ez az utóbbi az a nyelv, mely képes önmagunk elé tartott tükörként, krízisünket kifejezve ‒ egy, a „törzsi-identitásokon" átívelő szolidaritásba vonni. Azaz: mindannyiunk ‒ a valóság ‒ nevében beszélni.
Pedig, a tabu-identitásokat lebontó evangéliumi önazonosság itt van karnyújtásnyira. Alaphelyzeteiben élénk. S azokkal a gesztusokkal bontogathatnánk le e kollektív ‒ tagadott ‒ melankóliát, melyekre épp Jézus tanít. A bűnös asszony vacsora közben, ahogy érinteni meri a Mester testét-lábát. S a Mester, aki az utálkozó (undoródó) tabu-félelmek között, nyilvánosan, azt, mint emberi érintést, elfogadni meri. Nem jó szó: akarja. „Megállt mögötte a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel. Amikor pedig látta ezt az a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: 'Ha ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös.'"(Lk 7,38-39) Valahogyan így kéne magunknak is érezni, mint Isten Fia teszi, lábainkon ‒ a valóság hullámverését.
Igen; azok a könnyek. A könnyek a kulcs. Ez hiányzik a tudósítások snittjeiből. Valóságunk és istenközelségünk könnyei.
S az Exodusunk előtti, azt közvetlenül megelőző, fontos pillanat. Melyről egyedül beszélni érdemes. Mintegy az arcunkat elevenítő fényesség küszöbeként. Amúgy útra-indulás előtt. „…Beszéljünk egyenest, posztmodern. A kolléga nem tudja, ne is mondjuk meg neki (laudátor tolmácsnak farkasmosollyal: maga csak fordítson!), hogy olyan országba érkezett, ahol a posztmodern szitokszó, szinonimája az írástudók árulásának és, gondolom, a nagytőkének, mindenesetre az üresnek, a blöffnek. Jut eszembe, könnyen lehet, hogy e csak a hazai posztmodernre igaz, mert másfelől meg a magyar nemde ősi, vendégszerető nép. De ettől most tekintsünk el, ahogy Márai mondja: 'Szolgálom az anyanyelvemet, de nem vagyok szolidáris a társadalommal, mely ezt a nyelvet beszéli.'" ('Norfolk', in: Esterházy Péter, A szabadság nehéz mámora)
