Lépésfigyelő

Zene a debreceni Play Pub teraszán. Tea a kórházi látogatás előtt. Előtte gyászmisébe csöppenek. Riadt tekintetű kamaszok. Nyilván a nagyszülő vagy édes szülő „Lucenáriumán". Ma öltönyt már csak közeli hozzátartozójához vesz fel egy fiatal. A látogatás bizonytalansága, stressze, milyen hírre, szerette milyen állapotára érkezik az ember, ide, a teraszra űz. S már épp írnám, a város zörejeit, ritmusait ‒ egy kedves, szeretett, mégis idegen városban. Amikor a volt gimnáziumi osztálytárs B. Zoli belép, észrevesz, felismer, s már mosolyogva jön is. „Szia, mennyi az esélye, hogy épp itt és most összetalálkozunk?" Nevet. „Elég kevés."

S rácsodálkozom, a gyász, az aggódás, és a félelem szálai alatt, valami történik látszólag kiszámíthatatlan lépteinkben. Örülök ennek a pillanatnyi derűnek. Tíz éve nem láttuk egymást.   

S töprengek. Ott benn, a közvetlen gyász sújtotta családban, mikor kezdik érezni újra, hogy valami a régi életből újjászületik. S újra reményben járnak.

S itt van bennem Catherine gyásza. Aki hetekkel ezelőtt még engem biztatott, hogy gondol ránk és rám ezekben a nehéz időkben. Apja, M. Keen, az oxfordi Balliol College egykori középkor történésze temetése szeptember 21-én lesz.

Hirtelen felhőszakadás Debrecen felett. Az eső beűz a szélső asztaltól. Most tudom befejezni az előző gondolatot, M. Keen könyve, The History of Chivalry,  a lovasság története. Az írek, különösen a nők, kötődése nagyon erős apjukhoz. Catherine előttem jár ezen a nehéz úton. S most, amikor még könnyebben tudok lélegezni nála, enyhíteném gyászát. Holnap írnom kell neki. Egy verset, Auden-től, már ki is választottam. Elégia W. B. Yeats tiszteletére. Azt hiszem, 1939-ből, közvetlen, amikor megérkezett Amerikába.

Fiatal lányok suhannak a terasz előtt. Könnyen lépdelnek az esőn. Léptük, természetesen, belülről könnyű. Ártatlanok.

A Klub rádió, s „tizenkilenc egy híján húsz" társai nem. Fondorlatos örvény, egyik csatornán a hatalom ellen, a másik csatornán ugyanazért a hatalomért. Itt, e gyász és félbetört remény közti állapotban, az ólomléptekben, érezni a külső halál súlyát. Milyen illúziókban és merevségekben él a „külső ország". A közöny hangjai, közönybe csomagolnának mindent és mindenkit. Egyre nehezebb léptekben az ország. B. Zoli mosolya oldja most fel. Hála Istennek, a negatív varázsnak mindig van feloldása.

2012-09-19