A gyász első órái. Az első éjszakán. Hajnal háromkor a kuvik síró hangjára ébredek. S valóban halálmadár hangja volt. Az elmúlt hónapok aggódása és stressze. Nehéz verejték, s félálomban tudom, e félelem mára valóra válik.
A gyász első óráit, Kosztolányival osztom meg. Szép verse vigasztalás. „Virágzott a cseresznyefa, hollófekete volt hajam, táncoltam gondtalan.// Virágzott a cseresznyefa, de a hajam szürke lett, csak a virágok fénylenek.// Virágzik a cseresznyefa ma is, amíg a szem elér és a hajam fehér." (Ki no Tomonori, Cseresznyefa).
Amit látok és érzek, nem mondhatom. A személyes történetet, mert ez a világ rendje, elfedi a külső történet szorítása.
Az értelem, miként a szívverés kiszámíthatatlansága, visz tovább, itt, a tudat kikapcsolhatatlan monitorain. Mintha a kollektív értelem is gyászolna. Fájdalmas igazságokat mondana ki. Pálinkás István akadémiai elnök szavai, még tegnapról. Kimondja azt, ami a világ ébrenlétében kimondhatatlan. A fogyasztásra épülő gazdasági növekedés hamis mítosz. Véges rendszeren belül nem lehetséges a végtelen növekedés. Az emberekkel már több, felesleges dolgot nem lehet vásároltatni. Igen, ezekben a szavakban fogalmaz. S még hozzáteszi, hogy az a fiatalember, aki képes volt egy éjszakát sorban állva végigvirrasztani az Apple új IPhone5-ös telefonjáért, végtelen távol él a valóságtól. Miként azok is, akik abban hisznek, hogy ezek a megvásárolható és fogyasztható gépek növelik majd messiássá a GDP-ket. Ostobaság. S gyász előtti értelmem egyetért.
S tegnapelőttről az ebéd beszélgetése még visszatér. Osztálytársammal ebéd, s a harmadik asztaltárs Szindbád, kettőnk közös lénye. Az őszülő halántékú Szindbád, korunk Narcisszusza, panaszkodik. „Nem értem. Felgyorsult minden, mintha nem is kettő, három, de ezer életet kéne élnünk. Mindig új helyzeteknek megfelelni. Belefáradtam. Sodródom."
S mondja ezt bennünk Szindbád az „Irish Pub" teraszán, a debreceni Szent Anna templommal átellenben. Hangja puha, mint gimnazistakorunk kamaszok közti szelídsége. „Pihenni szeretnék. Töltekezni. Unom a nőket. Nem tudok elszakadni tőlük, de fárasztanak. Kellenek, mert gyáva vagyok." Visszakérdezek. „De figyelj, a nők nem mondják el, hogy állandóságra vágynak? Hogy ne menj el? Mert a nők természete és benső vágya ez. Mindegyiké. Még ha nem is látod." Szindbád válaszol. „Igen. Igazad van. Mindig én lépek ki, én mondom ki, hogy vége. Pihennem kéne."
S mint mindig, Szindbád története alatt, mint a szindbádnyi országéban, befejezetlen gyászok. Elfojtva. Mint bennem is, amikor a hírt kapom. Megszédülök az egyetem előtti fehérben vakító napsütésben. Sírnék. De körülöttem emberek. Nem tehetem. Nem teszem. Vajon a nappal vagy az éjjel, mindkettőben megmerülünk, a nagyobb valóság?
2012. szeptember 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése