Vodafonos történet

 

Erősen gondolkodom, leírjam-e ezt a „vodafonos történetet”. Annyi minden más, fontosabb történik az emberrel és szeretteivel. Miután a kórházi események túl személyesek, legyen mégis megörökített ez a pillanatkép.

Egyszerű történet. Minthogy csak a nyarakat töltöm itthon, 2009-ben egy ún. usb-kulcsos mobil internetet vásároltam. A Vodafone-tól. Feltölthető, mint a kártyás telefon. A szerződés szerint, ha az ember bizonyos adatmennyiséget elhasznált, akkor „lejárt”. Ha újra feltöltötte, minden kezdődött elölről. A lényege az volt a történetnek, hogy a feltöltött adatmennyiség egy évig felhasználható volt.

Hazaérkeztem, feltöltöttem. S jön az sms értesítés, hogy „heti internetjegyét aktiváltuk”. Egyből sejtettem, hogy a Vodafon, a korszellemnek megfelelően, egyoldalúan szerződést módosított. Ügyek intézések közben, gondoltam, az üzletükben érdeklődöm meg, mi is az új rendszer.

S a tanulságok innen kezdődnek. Debreceni fő-üzletük. Sorszámos szólítás. Igenám. Csakhogy a péntek délelőttön, egy-egy ügyfél, harminc, negyven percet eltölt.

A kiszolgálók gyorsíthatatlan melankóliában. Következetesen kivárják a húsz-harminc-negyven percet. A várakozók türelme fogytán fogy. Középkorú nők és férfiak adnak egymás közt hangot nemtetszésüknek.

A benyomásom az, hogy érdemes megfigyelnünk ez az „ikont”. A cég üzletpolitikája és szervezeti kultúrája: a helyi egységtől a csúcsvezetőségig belesűrűsödik a jelenetbe.

Az árak, eszméletlenül, mennek egy ideje felfelé. Versenyt ígértek, csökkenő árakat. Sem verseny nincs, sem csökkenő árak, sem valódi szolgáltatás.

„Igen, két hónapja megváltoztattuk a szerződési feltételeket. Küldtünk önnek is smst.”  Nem számít, hogy egyoldalúan. Hisz: az apró betűkben mindig ott van, hogy bármikor megváltoztathatják a kiszabott árakat, sőt a terméket is megszüntethetik. Csak maga a logika. Kristálytiszta. Ezentúl havonta fel kell használni az internet-adatmennyiséget, mert ha nem használja fel a vásárló, egy hónap múlva automatikusan lejár. A havijegy, három vagy négyezer forint. S ez, csak internet, nem telefon SIM.

Ez, urak, nem fair play. Ám a lényeges megfigyelés nem is a Vodafon leplezetlen arca. Profitot, minél többet, szolgáltatás nélkül, minden áron. Az a bizonyos szervezeti kultúra nem ér véget, gyanítom, a Vodafone management-tel. A többi, hasonló profilban utazó cég is, ugyanígy gondolkodik. Muszáj, hogy így gondolkodjon. Mert piaci monopolhelyzetükkel visszaélve megtehetik.

S a hírt tegnap hallom, s ide csatolom. A nemzeti mobilszolgáltatót nem alakulhat meg, a bíróság érvénytelenítette a megnyert pályázatát. Merthogy az nem jól lett kiírva.

Nos, ez egyre inkább a Pilinszky versbeli ország. A jog pázsitján, napsütésben, semmiért-senkiért nyáladzó bírák. Tévedhetetlenek. A mindenkori nagyra nőtt Szervezeti Kultúrák és status quo-k védelmében.  

S most felötlik Edward Mendelson Later Auden című tanulmánykötete W. H. Auden angol költő amerikai éveiről. Szinte Bartókkal egy időben „emigrált”. Szellemi fejlődésének íve ragad meg. A kor minden illúzióján átment. S mint költő megfigyeli. A tizenkilencedik századi liberalizmus és felvilágosodott embereszmény produkálta a legbrutálisabb kizsákmányolását egyénnek, közösségeknek.

Mint említem, a kórház miatt nincs időm „elemezni”. Csak a szép új világ mítoszából előmászó melankóliát figyelem. Melyet akár egy megfoghatatlan diktatúra jelzőjével is illethetnénk.

2012. szeptember 18.